amerikai, 2009. 88 perc

rendező: Ruben Fleischer

Mit tehet az a néhány túlélő, aki megúszta a földet elárasztó zombihorda fertőzését, és megmaradt annak, aminek született? Mármint embernek. Nem sokat, tulajdonképpen semmit. Max megpróbál egy kicsit örülni az apró dolgoknak, ha már a nagy tervek cafranggá váltak. Nos, valami ilyesmiről szól a Zombieland című amerikai horror-paródia.

A filmről a felszínen vegyes benyomásaim vannak, és a vegyesen nem azt kell érteni, hogy jó és rossz mixelten, hanem hogy rossz és gyenge. A Zombieland nem zombi-paródia, nem horror vígjáték. Tulajdonképpen egy teljesen céltalan film. Bár vehetném úgy, hogy pontosan ez a lényege. Hiszen néhány túlélő maradt csupán a földön, aki továbbra is embernek mondhatja magát, s mivel nincs hová menniük, nincs mit csinálniuk, hát céltalanul tengődnek az ad hoc ötletek, benyomások, elképzelések sodrában. Mondom, vehetném így, de nem veszem. És azért nem, mert ami a címben felsejlik, az nem ezt ígéri. Az alapvető baj az, hogy a zombik léte a filmben nem ok, nem katalizátor és nem fundamentum, hanem csak egy vérszegény keret. Kirakat, ocsmány dísz. Ha nem lennének, hanem tegyük fel, néptelen lenne a bolygó, a főhősök akkor is ezt csinálnák. Semmit. Végig olyan érzésem volt a film nézése közben, mintha mind a négy karakter azt várná, a másik csináljon már végre valamit, hogy ő is reagálhasson rá. Na ezt értem én totális céltalanságon, ami nem szórakoztató. Mert felesleges.

A Zombieland karaktereivel is van némi problémám. A történet dinamikája feltétlenül Columbus (Jesse Eisenberg) és Tallahassee (woody Harrelson) ellentétes személyiségére épül. Vagy csak épülne. Columbus meglehetősen (és a dramaturgia szempontjából indokoltan) idegesítő, szószátyár, okoskodó figura, akinek a kemény, kiszámíthatatlan és félig kattant Tallahassee lenne az ellenpontja. Normális esetben, ám a Zombieland erre nem teremt lehetőséget, ugyanis Columbus folytonos (és indokolatlan) narrációja pontosan ezt a fogást teszi tönkre. Csak ő érvényesül, Tallahassee nagyon vékonyka mellette – sem a karakterben nincs elég erő, sem pedig Harrelson játékában. Sajnálom. A két lány, Wichita (Emma Stone) és Little Rock (Abigail Breslin) sokkal inkább együtt vannak, bár köztük meg a drámai szál nem bontakozhat ki a film stílusa miatt.

Az operatőri munka dícsérhető, a jól beállított és „színezett” képek remekül eltalálták az atmoszférát, megteremtették a zombis hangulatot, melyet a dramaturgia néhol elbagatellizálni hivatott. Úgy nagyjából a gegek fele ötletes, működik; a filmes utalások, paródiák ülnek (az Alien különösen tetszett, de jók a western-jellegű megidézések is). A Bill Murray-féle jelenetsor igazán üdítő, kár, hogy semmi köze a zombikhoz. A Szellemirtók parodizálása a nagy kristálycsillár alatt talán a film esszenciális csúcspontja, Murray önkritikája pedig („Mi az, amit megbánt?”; „Talán a Garfield.”), valamint a Woody Harrelson által bizonytalanul odavetett, a „drámai szerepeiben is jó volt” a hollywoodi értékteremtés szatírája.

A Zombieland a végére bedurvul, a vidámparkos mészárlás remekül megkoreografált, egyedül itt éreztem, hogy valóban zombi-paródiát látok. Vicces, izgalmas és heroikus, Harrelson itt tölti meg teljesen élettel Tallahassee karakterét. De vajon miért kellett eddig várni erre? Miért nem volt végig ez a koncepció? A Zombieland gyenge közepes film, feleslegesen jópofáskodó narrációval, amely megbontja a dramaturgiát, kevés beleölt ötlettel és lyukas koncepcióval. Aki zombi-paródiára vágyik, kissé csalódni fog, aki puszta horrorisztikus vígjátékra, talán élvezni fogja. Akkor már inkább jöjjenek az igazi zombik!

magyar, 2008. 110 perc

rendező: Herendi Gábor

Herendi Gábor valamit nagyon tud. Mondjuk filmet rendezni. Második részt készíteni ugyanabból a kaptafából. Közönséghez szólni úgy, hogy teljesen elcsavarja a fejét. Ja, és elsőrangúan szórakoztatni. A Valami Amerika akkora durranás volt 2002-ben, hogy több, mint félmillió néző tódult be rá a mozikba. Elhozott nekünk valami olyat, amely akkor még nem nagyon létezett hazánkban: a puszta szórakoztatásra szánt, azért mindent feláldozó és a sztárságra épülő modern (értsd amerikai), csillogó-villogó vígjátékot. A Közönségfilmet. Nagybetűvel. Előtte hevert az ország.

A sikert pedig, mint tudjuk, meg kell lovagolni. Mert pénz jár érte, pénz. Kell tovább indokolnom? A Valami Amerika második részére (VA2) azonban 6 és fél évet kellett várnunk. Azaz nem beszélhetünk elkapkodott újabb bőr lenyúzásról, és milyen igaza lett ezzel Herendinek és stábjának! Mert a VA2 jó film, nagyon jó! Gyakorlatilag ugyanaz a dramaturgia, atmoszféra és helyzetkomikum vonul végig rajta, mint az első részen, de mégis működik. A történet egyenes szálú (csak néhány mellékkapcsolat van), tudható, honnan hová halad – és talán még azt is, hol fog majd véget érni. Ez egy olyan szilárd váz, amely köré forgószélszerűen lehet a karaktereket, és a köztük létrejövő interakciókat, végső soron a szcénákat felépíteni. Emiatt működőképes az egész, mivel nagyrészt minden a fő vonal mentén mozog, szorosan kapcsolódik hozzá.

Nagy bravó a forgatókönyvíróknak: Herendinek, Divinyi Rékának (nevéhez fűződik a 2000-es évek majd' összes magyar blockbustere: Csak szex és más semmi; Szabadság, szerelem; Kaméleon) és Harmat Gábornak (Magyar vándor). A sok-sok filmes gegből; apró, zártként is értelmezhető jelenetből tisztán látszik az írók szitkomos múltja (Divinyi: Egy rém rendes család Budapesten, Harmat: Tea). A film tömve van karakterekkel, ami önmagában nem lenne akkora baj, csakhogy! Csakhogy ezek a szereplők mind-mind olyan erős vonásokkal rendelkeznek, annyira erőteljesek a vásznon, hogy miattuk helyenként szétesni látszik a VA2. Ez az egyik hibája a filmnek, hiszen ennyi fő karaktert – anélkül, hogy szétesne – egyetlen történet sem bír el. Szerencsére a Valami Amerika 2 nem hullik darabjaira (köszönhetően a feszes rendezésnek), viszont két figura szerintem így-úgy kilóg belőle. Az egyik Alex Brubeck, aki bár az egész cselekmény katalizátora, motivátora, mégis halovány, kontúrtalan (Szervét Tibor nagyon gyenge), a másik pedig a legkisebb testvér, András, aki nem kap elég teret, ergo mintha feleslegesnek tűnne a történetben. Nélküle is működne minden, ő sokat nem tesz hozzá a sztorihoz (Hujber Ferenc sem képes megcáfolni ezt a játékával, tipikus elnyomott testvér a vásznon és azon kívül is).

Szerelmi szál is van, ahogyan az kell, mindjárt három is (Tamás – Eszter; Ákos – Timi; András – Vivi). Véleményem szerint ez megint csak sok, a filmidő nem teszi lehetővé, hogy érdemben (mélységben) ennyit legyen képes ábrázolni a VA2 úgy, hogy a történetben abszolút nem is élveznek prioritást. Ez a vonulat valahogy érdektelen a néző szempontjából, simán elnyomja a musical megrendezése, a Bala fenyegette átverés vagy a három testvér egymáshoz való viszonya. Az említett két zavaró tényezőt leszámítva a Valami Amerika 2 kitűnő szórakozás. Felépített, ötletes (vizuálisan, helyzetkomikailag, dramaturgiailag). A zenei betétek is pozitívan dobnak rajta, holott nálam műfajidegenek. Herendi Gábor tehát (újra) összetrombitálta a mai magyar tévés- és filmsztárok táborát, és olyan elegánsan kalauzolta őket végig ebben a vígjátéki történetben, hogy sikerült neki magasértékű szórakozást levezényelnie a zsáner keretein belül. És ez nem semmi, nagyon nem az! Hiába folytatásfilm, a vele járó bukkanókat sikerült magasan átugrani. Igazán Valami Amerika még!

Oliver Bottini: Mord im Zeichen des Zen (2004)

kiadó: Alexandra, 2007. 359 oldal

Louise Boni a freiburgi bűnügyi rendőrség különlegesen súlyos bűnesetekkel foglalkozó ügyosztályának felügyelője. A negyvenes elvált nő képtelen szembenézni a múlt árnyaival, egy korábbi nyomozás során lelőtt bűnöző emléke kísérti minduntalan. Bár nem meri bevallani magának, a látomások elől rendszeresen az alkoholhoz menekül, amely immár munkájára is kihat. Felfüggesztés és kényszerkezelés előtt áll, amikor telefonhívása érkezik. Louise rendőri pályafutásának legkülönösebb megbízatását kapja. Egy feltehetőleg japán szerzetest kell megtalálnia, aki Freiburgtól keletre szandálban és csuhában járja a behavazott vidéket, s meg kell tudnia, hogy mit keres itt. Amikor megtalálja a szerzetest, két dolog rögtön világos lesz számára: a kommunikációt gyakorlatilag megtagadó férfi sebesült és menekül valaki (vagy valami) elől. Aztán hirtelen felgyorsulnak az események: egy fiatal rendőr meghal, a szerzetes eltűnik, Louise pedig egy nemzetközi bűnszervezet nyomára bukkan, amely ázsiai gyermekek illegális adoptálását intézi nyugati családokhoz.

Oliver Bottini ezzel a regénnyel debütált krimiszerzőként 2004-ben, hogy aztán rögtön meg is kapja érte a műfaj legrangosabb német díját, a Deutscher Krimi Preisen-t. Holott, ha szőrszálhasogató akarok lenni – márpedig miért ne lennék az egy könyvkritika esetében –, a Gyilkosság a zen jegyében nem (klasszikus) krimi! Nincsen benne annyi fordulat, annyi mozgástér, annyi eseményábrázolás, amennyit egy krimi megkövetel. Sőt, még egy olyan befejezéssel és átfogó magyarázattal is adós marad, amely a műfaj csúcsának közelébe repíthetné. Ennek ellenére Bottini könyve jó! Izgalmas és fordulatos a főhős szempontjából, aki véges-végig örlődik úgy a múltján, mint a jelenén. Louise Boni személyiségábrázolása karakteres, mély és azonosulás-barát. Remekül tudjuk követni vele az eseményeket, átérezni a veszteséget, a dühöt, az akarást. Olyan hős ő, aki nem a klasszikus értelemben pozitív, ugyanakkor a negatív vonásai sem ítélhetők el. Ebben rejlik összetettsége, és az az ereje, amely végigkíséri a történet egészén. Oliver Bottini könyve tehát, ha krimiként nézzük, talán kissé felszínes, de ha történetének személyi aspektusait tekintjük, kerek egész és élvezetes.

(Overnight)

magyar, 2007. 92 perc

rendező: Török Ferenc

Antifilm. Mert mikor eltelik úgy másfél óra, hogy a jelenetek nem állnak össze semmivé, a szálak futnak a maguk feje után, a karakterek nem élnek, akár félreprogramozott robotok, és nincsen semmilyen egységes atmoszféra, hangulat, érzület, egyáltalán semmilyen vonulat – tetszik, nem tetszik – nem mondhatok mást: antifilmet láttam.

Török Ferenc egy ország – nosztalgikus – figyelmét vonta magár Moszkva tér című filmszemledíjas játékfilmjével 2001-ben. A rendszervált(oz)ást gimnazistaként átélő Török kitűnően mutatta be a kort, az idő által megszépült emlékeket. Aztán 2003-ben következett a Balaton-parton játszódó Szezon, amely ismét közönségdíjat hozott a Magyar Filmszemlén. Itt már 2003-ban jártunk, a kor változott, de a fiatalok szabadságvágya, önállósulási törekvései, összefoglalóan: életkoruk problémái valahol hasonlóak voltak. Török Ferenc nemzedéki trilógiájának záró darabját Overnight néven rendezte meg. Immár 2008-ban vagyunk. A fiatalok most is fiatalok, de már egy merőben más életstílust folytatnak. Piti problémák többé nem nyomasztják őket, a tét nagyobb, súlyosabb, összetettebb. De valóban az?

Az, amit Török Ferenc akar mondani – legalábbis ha jól fogom a dolgokat – nem új dolog. Ettől zeng minden, s mivel 2008-at ír(t)unk, teljesen indokolt ez a nemzedéki problémagóc. Van Amerikában valaki, aki ezt bár betegesen sarkosan, de nagyon szemléletesen képes volt megírni (majd könyvét persze filmen is megvalósították). Bret Easton Ellisnek hívják az illetőt és az Amerikai pszichóról van szó. Ő képes volt egységben (de nem ide illő ez a szó, mégis) megjeleníteni azt a menő, ám dekadens stílust, amely a mai yuppie-életfelfogást jellemzi. A kiüresedett érzelmeket; a célnélküli létet; a sznobizmus modern, elkorcsosult mindenhatóságát (amit ők kifinomultságnak, arisztokratikusnak vélnek); végső soron a megdöbbentő felcserélhetőséget, egyéniségnélküliséget, változatlanságot. Szerintem Török Ferenc is ennek a világnak az ábrázolására törekedett, elvégre ez az egyik legvonzóbb, legmenőbb, leginkább vágyott nemzedéki életstílus. Már persze ha nem ismerjük a bűzét.

Az Overnight azonban nem állja meg a helyét. Sőt, ha nagyon gonoszkodni szeretnék, nincsen is helye. Nem tudja, mit akar – valami roppant halovány dramaturgiával operál – és ebből kifolyólag képtelen is bemutatni. A figurák akkor is lógnak a levegőben, ha valamiféle kapocs mégis összeköti őket; a történet annyira együgyű, hogy az már fáj; a miliő pedig úgy recseg-ropog, mint egy elmeszesedett gerincoszlop. Bár Péter karaktere (a sótlan Bodó Viktor) néha mutatja azokat a yuppie-jegyeket, amelyek a lényegre utalnak, tényleg olyan légüres térben manőverezik, amely alkalmatlanná teszi a történetet filmmé válni. Egyedül még Eszenyi Enikő, a kiismerhetetlen titkárnő (?) mutat életjeleket, de hát ez kevés, roppant kevés. Török félresiklott, modern brókervilága összefüggéstelen mozaik, egy-egy felvillanás csupán, amely gyakorlatilag teljesen élvezhetetlen. Hacsak nem ezzel kívánja ábrázolni ezt az életformát, de nem hinném. Ezzel ugyanis senkinek nem tesz jót. Török Ferenc tehetséges filmes, de az Overnight-tal nálam teljesen mellényúlt. Ezt a filmet nagyon gyorsan el kell felejtenem!

Noel Péter: Hernyó (2006)

kiadó: Partvonal, 2006. 183 oldal

Egyre többen és egyre inkább viszolyognak a kábítószeres témákat felölelő könyvektől, filmektől. Mondván, tele van már velük a véna. (Bocs, padlás.) No persze folyamatos aktualitását senki nem kérdőjelezi meg, mégis lerágott, elcsépelt, már minden tartalmat lelőtt témának tartják, ezért nem kérnek belőle. Nem mondom, hogy nálam kicsit sem jelentkezett idáig a csömör, de én még mindig távolságtartó érdeklődéssel (értsd: teoretikusan) viseltetek iránta. Érdekel a drogozás pszichológiája, fiziológiája, hatásai, hosszútávú következményei. Úgy, mint elrettentő és döbbenetes „ne tedd!”.

Nos, hát ezért szándékoztam elolvasni Noel Péter könyvét. Bevallom, csalódnom kellett. Mert a Hernyó fő témája nem a kábítószer. Azaz valahol mégiscsak az, de nem úgy, hogy a történet lényege: kiindulópontja, katalizátora, csúcspontja és befejezése körötte formálódjon. Noel Péter regénye romlott nagyvárosi road-movie abban a tekintetben, hogy a főhős fiatalok élete egyetlen nagy száguldás a túlélésért. Amolyan társadalomból kiszorult, társadalomtól besokallt, társdalmat elutasító generációt modellező kis csapatról van szó, amely ugyan a bűnözés szélén egyensúlyoz, de kemény, közösség elleni cselekmények nem terhelik a számláját. Ők csak élni szeretnének, és kéretik őket élni hagyni.

Mígnem véletlenül ripsz-ropsz belekeverednek a „nagyok” dolgába. Összecsap a fejük felett a maffia, és a veszélyesebbnél kegyetlenebb bűnözői csoportok. Ebből kerekedik aztán egy elmés, csavarokkal tűzdelt, a marketing szerint Guy Ritchie-Tarantinos történet (és valóban olyasmi), amelynek a végén minden szál elvarrásra kerül. Ám hogy az öltések hőseinket is magukba foglalják-e, bolond lennék elárulni.

A Hernyó ugyan a főhős szemszögéből kábítószerellenes regény, de nem ez a központi témája. Sokkal inkább az a sokkoló éleslátás, amely felfedi a mai generáció céltalan vágyakozását, úttalan haladását, érzelemzavart élni akarását, ahol a merészség nem a félelem hiányából fakad, hanem éppen ellenkezőleg. Noel Péter zseniális felütése (amit leír, annak bizonyos részei megtörténtek, míg mások fikciók, de nem árulja el, melyik melyik) kézzelfoghatóvá teszi, átélhetővé bűvöli a leírt sorokat. Egy izgalmas történet bontakozik ki előttünk, amely helyenkénti erőltetett humorával, ám minden esendőségével átgondolt egészként csapódik le az olvasóban. A szöveg mögött megbújó naivitás, érezni vágyás meseközelivé szelidíti a történéseket, hogy összességében mindenki elhihesse, a Hernyó elsősorban szórakoztatni akar. Fecskendő, fehér por, öngyújtó és kiskanál nélkül. Akinek pedig többet mond? Nagyon helyesen teszi, érdemes elgondolkodni rajta.