kiadó: Ulpius-ház, 2009. 413 oldal

Jeff Abbott napjainkra az Egyesült Államokban (és talán már szerte a világon) a suspense (nyomasztó, lélegzetvételnyi megkönnyebbülést sem hagyó, végletekig feszültségben tartó) thriller első számú írójává vált. Az 1963-ban született, a houstoni Rice Egyetemen történelemből és angolból diplomát szerzett író először hagyományos detektívregényekkel próbálkozott, majd áttért a – számára hírnevet hozó, és ott, úgy néz ki, hosszú távon megragadó – thrillerek világára. Könyveiben az alaphelyzet mindig hasonló: teljesen hétköznapi emberek kerülnek a végletekig szokatlan, nyomasztó, veszélyes és életüket végérvényesen megváltoztató szituációkba.

A 2006-ban megjelent, Sokk című regénye sem kivétel ez alól. Főhőse egy volt rendőrségi „besúgó”, Miles Kendrick, aki apja halála után kényszerből maffiacsalád(ok) köreiben kémkedett az FBI-nak. Miután legjobb barátját – aki szintén beépült FBI-ügynökökre támadt – egy akció során lelövi, bekerül a tanúvédelmi programba. Új személyazonosságot kap azzal a feltétellel, hogy a maffia ellen vall majd a bíróságon. Azonban nem ez az ügy az, amely felforgatja az életét.

Új bőrében, új lakhelyén terápiára jár egy pszichiáternőhöz, az akció során elszenvedett traumáját (poszt-traumatikus stressz) kezelendő. Ám egy alkalommal pszichiátere titokban a segítségét kéri. Mielőtt azonban Miles pontosan megtudhatná tőle, mi is ez az egész, váratlanul felrobban a nő irodája, vele együtt. Lassan derül csak ki, hogy Kendrick egy titkos gyógyszerkísérletbe keveredett, amely pontosan az ő traumáját tudná sikeresen kezelni – ha nem lenne teljesen illegális.

A cselekmény aztán egyre és egyre bonyolódik, amikor belép a képbe egy bérgyilkos is, aki lánya traumája miatt személyes háborúnak tekinti az ügyet, ahol senki és semmi nem számít neki, hogy célját elérje. Miles több tűz közé kerül ezáltal, de hogy még ez se legyen elég, gondoskodnia kell egy kihasznált és megtévesztett katona fiú és egy szintén hasonló pszichés betegséggel küzdő egykori valóságshow győztes lány biztonságáról is. Mindeközben pedig saját traumája is fokozódik, azzal fenyegetve, hogy Kendrick végleg összeroppan.

A Sokk tényleg sokkolja az olvasót. Az olcsó szóvicc azonban ezúttal komoly valóságtartalmat takar. Abbott olyan problémákat, tabukat feszeget, amelyek a 21. század egyik legnagyobb üzleti területét jelentik. A pszichés traumák gyógyítása elsődleges terület napjainkban, a helyzet komolysága vitathatatlan. És itt kapcsolódik be a sokszor emlegetett orvosi etika kérdése, miszerint a cél, még ha nemes is (gyógyítás) szentesítheti-e az eszközt, és ha igen, milyen mértékig?

Jeff Abbott persze egyértelműen nem foglal állást regényében, de olyan támpontokat ad az olvasónak, hogy döntését megkönnyítse. Műve teljesen fikció, de akár igaz is lehet, ki tudja? Nem hagy sok időt a pihenésre, a történet megállíthatatlanul száguld előre. Összetett módon ábrázol összetett problémát, hiszen nincsen tisztán jó és rossz, mindegyik oldal árnyalt valamennyire, és ez az, amely a modern thrillert annyira életszerűvé teszi. A rossz is törekedhet jóra, még ha a saját erkölcsisége által is vezérelve. Ez pedig akár lehet üzenet is a filozofikus befogadónak: minden relatív, még az emberi élet is. Morálisan vitatható, de távlatokban nézve már nem biztos. Jeff Abbott könyvével felébreszti bennünk a konvenciók által elaltatott kisördögöt.

magyar, 2008. 103 perc

rendező: Goda Krisztina

Goda Krisztina is sűrűn váltogatja a ruháit. Akárcsak egy kaméleon. Mert mindig valami új műfajjal, új stílussal próbálkozik. A Csak szex és más semmi hamisítatlan modern romkom (romantikus komédia) volt. Abban különbözött amerikai társaitól, hogy mintha élőbbek lettek volna benne a karakterek és sok helyütt a köztük lezajló interakciók is inkább a valóság, mint az idealizmus felé húztak. Azaz egyértelműen sikernek bizonyult ebben a műfajban. Utána csapott bele a Szabadság, szerelem című, valódi történelmi tényanyagon alapuló (1956-os forradalom) filmbe, amely a magyarságot fájón érintő események okán nem kevés csapdát rejtett magában, ámde az olimpiai vízilabda-küzdelemmel párhuzamos történetet megvalósítva sikeresen elkerülte a benne rejlő buktatókat. Újabb pipa tehát a neve mellett. És most itt van nekünk a Kaméleon, egy újabb történet, egy újabb műfaj. Uccu neki!

A Kaméleon szélhámosfilmnek van kikiáltva. Jópofán hangzik, de teljesen illik is rá. Ez a műfaj valahol vígjáték, de valahol több annál. Ugyanis a tét nem kicsi (nemcsak pénzbeli, hanem magával az emberrel is játszó), épp ezért további mélységek rejlenek ebben a kreált műfajban. Goda Krisztina kellemes és hálás forgatókönyvvel dolgozhatott (az ő keze is benne van társszerzőként), és ezúttal is élt a lehetőséggel. A Kaméleon korrekt film. Dramaturgiailag minden ott van és akkor, amikor és ahol lennie kell: kitűnő a felütés, töretlen íven halad felfelé a film vonulata, megvan a csúcspont is, és a csavar a történet végén. Bár a befejezés nekem kicsit túl hirtelennek és túl reménytelennek tűnt, nagyon is benne volt a pakliban, úgyhogy az is rendben van. (A rendezői változatban a finisben felcsillan ugyan némi remény, de ez talán még durvább, mint a mozis verzióban, hiszen azt jelzi, nem lehet kitörni ebből az „életstílusból”.)

A Kaméleonnál is látszik az a fajta – nem is tudom, hogy fogalmazzak – sterilitás, amely az amerikai filmek sajátja. Nem mondom, hogy teljesen negatívan tekintek erre a tulajdonságra, de mindenesetre ez a jellemvonás valahogy nem alkotóbarát. Hogy pontosan mire is gondolok? Nos, az amerikai játékfilmek, kommerszebb mozik nemcsak hogy hasonló séma (és ez mindent takar, a dramaturgiától az érzelmekig, a párbeszédektől a fordulatokig) alapján készülnek, de abszolút nem viselnek magukon semmilyen egyéniséget, privát vonást. Bárhol készülhetnek a világon, bárki keze által, általánosak, beazonosíthatatlanok. Ellenben a biztos (ha nem is annyira zajos) siker majdhogynem garancia náluk. Goda Krisztina is ezért képes jó filmeket faragni (Csak szex, Kaméleon), amolyan globalizált készítésmóddal, de félek, nem jön keresztül rajtuk az egyéni hang, csak nagyon halványan, kontúrtalanul.

Szerencsére a Kaméleonban azért helyenként felfedezhető a hagyományos magyar íz, a karakterek és a köztük lezajló interakciók jobban élnek, valósághűbbek, mint amerikai társaiknál. Ellenben végig látszik a történeten valami bájos esetlenség, ahogyan a tehetősek, gazdagok, híresek életébe pillanthatunk. Mintha keresné a fogódzót a híres ortopéd sebész (Kulka János szokottan kitűnő alakítása) és a macsó magyar sorozatsztár (Csányi Sándor hozza a kötelezőt) a magánéletében. Mintha idegen lenne számukra az az életstílus, amelyben léteznek – ez ad kellemes atmoszférát az egész filmnek. Farkas Gábor (Nagy Ervin, remek!), a profi és intelligens szélhámos maximálisan karakteres a Kaméleonban, minden szálat ő tart a kezében, ő mozgatja az egész történetet. Hanna (Hámori Gabriella, aranyos és... aranyos) működik mellette/ellene, de korántsem alkot maradandót. Valahogy a fő karakter, Gábor mellett amúgy sem jut hely másnak, de akkor is, de akkor is. A film végi fordulat (csavar) ugyanis erőteljesebb jelenlétet feltételez tőle a vásznon. Ugyanígy Gábor „tesója” és segítője, a Trill Zsolt játszotta Tibi sem megy valahogy a karakterhez. Túl ostobának tűnik. Bár világos, hogy a segítőtárs nem lehet szellemi vezér, akkor sem igen klappol hozzá a szememben. Mindegy, nagyjából így is működik a sztori.

Összességében elmondható, hogy Goda Krisztina tud filmezni. Érti, hogyan kell a dolgoknak működniük egy filmben, tudja mikor kinek hol és miért (van ott) a helye. Csak az a kontúros egyéni stílus, atmoszféra hiányzik még, ezért kívánom neki, legyen ereje elszakadni az átlagtól. Hogy a tehetséges magyar filmesek a kommerszebb műfajokban ne csak az amerikai módival szélhámoskodjanak.

kiadó: Léva Kiadó, 2008. 314 oldal

Jack Ketchum álneve mögött az 1946-ban született amerikai író, Dallas Mayr bújik meg. Az egykori színész, tanár, irodalmi ügynök és fakereskedőre óriási hatással volt a horror-ikon Stephen King. Nem csoda, hogy főként ezt a műfajt választotta magának írói kiteljesedéséhez, amelynek debütálását 1981-ben az Off Season című novellagyűjtemény jelentette (melynek több darabját valós események inspirálták). Az évek során Mayr számos Bram Stoker-díjat bezsebelt műveiért, illetve három könyvéből film is készült (The Lost, A szomszéd lány, Red).

A szomszéd lány 1989-ben jelent meg. Ketchum (Mayr) egy 1965-ben, Indianaban megtörtént gyilkosságot dolgozott fel a horror műfajának eszközeivel, ahol a 16 éves Sylvia Marie Likens volt az áldozat. Persze az a kifejezés, hogy áldozat, jócskán torzít a tényeken és a valóságon, mégpedig pozitív irányban. Mert az áldozat szóról általában valami „egyszerű”, gyors és viszonylag kíméletes bűntényre asszociálunk: lelőnek, leszúrnak, netán megfojtanak valakit. Csakhogy a könyvbéli Sylviának, Megnek olyan tortúrát kell kiállnia, amely túlfeszít minden, a kegyetlenségről alkotott elképzelést.

Szülei elvesztése után Meg és mozgássérült húga, Susan legközelebbi rokonaikhoz, nagynénjükhöz és három fiához kerülnek. A Chandler család a kívülálló számára teljesen ideális, belülről azonban fertőzés rágja. Ennek a fertőzésnek a kiindulópontja Ruth, a pszichésen súlyosan beteg nagynéni, akinek az állapota rohamosan romlik. Mivel Ruth megveti a gyenge női nemet, fiaiba is a férfi mindenekfelettiségét és a nők iránti megvetést plántálja – szélsőségesen sikeresen. A két kamaszfiú és a kisebb harmadik mindenfajta erkölcsi kérdőjel nélkül hajtják végre Ruth kegyetlen, egészséges ép ésszel felfoghatatlan „parancsait”. Meg és Susan az idő előrehaladtával egyre kiszolgáltatottabb és megalázóbb helyzetbe kerül, az ellenállás és dac pedig csak még tovább feszítik a húrt, amely hamarosan elpattan és onnan már nincs visszaút.

Azok a terrorisztikus és elmebeteg kegyetlenségek, amelyeket Megnek el kell szenvednie, minden tűréshatáron túllépnek. Erre Ketchum csak még rátesz egy lapáttal, amikor az elbeszélő szerepébe a szomszéd kamaszfiút helyezi. A 12 éves David szemével látjuk, és érzéseivel éljük át Meg és testvére kálváriáját, majd a borzalmas véget. Ezzel Ketchum nemcsak azt éri el, hogy belehelyezi az olvasót a történetbe annak minden emocionális aspektusával, hanem ráadásul egy tehetetlen szerepkörbe zár bennünket. Davidnek ugyanis végső soron nincsen befolyása az eseményekre. Ő csupán szemlélő, akinek passzivitása folytán (persze megpróbálja megmenteni Meget, de csak ront a helyzeten) hatványozottabban csapódik le az olvasón a tehetetlenség generálta frusztráció.

Jack Ketchum könyve dokumentarista részletességgel operál, ámde azt kívánjuk hinni, hogy mindez csak fikció. Ócska nagy közhely, hogy a sérült, gyógyulni nem tudó, ezáltal végletesen háborodott elme borzalmas mélységeibe vezet bennünket, de sajnos így van. Kegyetlenül kontúrosan világít rá arra, hogy az emberi léleknek elképzelhetetlen mélységei léteznek, amelynek egyetlen egészséges individuum sincs tudatában – nem is lehet. Állati, barbár, szadista énünk rejtőzése ugyanis pontosan arra való, hogy képesek legyünk normális emóciókra, értékvilágra, humánumra. A kettő egymás mellett nem tudna megférni. A szomszéd lány éppen ezért akkor éri el hatását, ha csak rövid távon marad emlékezetes, és élményvilága látensen épül be a pszichébe. Hosszú távon tudatosan el kell felejtenünk, milyenek is tudunk, tudnánk lenni. Mert a kísértés és kíváncsiság az emberi személyiség egyik legerősebb hajtóereje. Csak reménykedni lehet, hogy soha egyikünk sem kér belőle ilyen téren!

(District 9)

amerikai-új-zélandi, 2009. 112 perc

rendező: Neill Blomkamp

Van az úgy, hogy az ember a 3-adik perc felénél befejezettnek kívánja nyilvánítani egy film megtekintését. (Hétköznapibban fogalmazva: ki akarja kapcsolni a tévét a francba.) Ebben még semmi különös nincsen. De van az úgy is, hogy kíváncsi rá, mi akar ez lenni? Mitől ilyen rossz ez? Hová fog még jobban silányulni? Lesz belőle esetleg valami más? Ésígytovább. Nálam ez volt a District 9. Ellentétes érzelmek játszottak bennem. Egyfelől akkora gagyi kezdett kibontakozni a szemeim előtt, amelyhez képest a Pirx kalandjai (???) filmtörténeti mérföldkő, másfelől viszont ott volt azoknak a (nézőknek és kritikusoknak) tábora, akik az egekig magasztalták a filmet. Ezért döntöttem úgy, hogy folytatom. Tényleg baromira érdekelt, mi lesz belőle!

Kaptam is a fejemre elég nagyot. De úgy, hogy azóta is rezonál az agyam. Mert a dél-afrikai Neill Blomkamp filmje úgy nem film, hogy mégis az. És ha ez kissé érthetetlen, elárulom, végig ilyesféle ütésváltás zajlik az emberben. Hiszen nincsen koncepció, de mégis összeáll kerek egésszé. Hiszen a stílusok és mondanivalók között nem találja a helyét, ennek ellenére mégis egységes atmoszférává olvad. Hiszen nincsenek jók és rosszak, szépek és csúnyák, igazak és hamisak, mégis elkülönülnek valahogy a pólusok. Hol szatírát látunk (szélsőségesre és humorosra vett társadalomkritikát), hol komolytalan sci-fi-t (paródiát), hol pedig akciófilmbe gyömöszölt drámát. Mondom, eléggé sokáig úgy tűnik, gőzük nem volt a készítőknek, mi lesz ebből az egészből, hogy aztán az utolsó harmadra végül/végre megtalálják azt az (ugyan klisékkel tömött sablonba illeszthető) utat, amely elvezet egy korrekt zsánerfilmhez (akció sci-fi).

Ugyanis jólesően borzongató volt látni (mármint engem, ha valaki kívülről szemlélt), honnan hová jutott el a District 9. Sikerült neki fintorokkal telített, hátradőlős filmnézésemből varázsütésre kikerekedett szemű előrehajolt, izgulós állapotba taszítania, amelyre az első óra tudatában cseppet sem számítottam. Mert a látvány egyszer csak elkezd – először is – filmmé összeállni. Ahol az antipatikus, seggfej csinovnyik főhős (Wikus Van De Merwe) olyan jellemfejlődésbe kezd, amely megteremti a nézői azonosulás lehetőségét. Nemkülönben mikor a legintelligensebb idegen (rák vagy mifene), a fiáért és népéért aggódó Christopher Johnson abszolút szerethető, modern E.T.-vé változik a szemünkben. És ennek a két kulcsnak az együttes elfordulása a zárban megnyitja a kaput egy (mindenféle értelemben vett) heroikus küzdelem előtt, amely mind látványban, mind koreográfiában, mind pedig az érzelmek terén egy izgalmas, magával ragadó és élvezetes történetté transzformálódik.

Amúgy szerintem lehetséges egy másik olvasata (látószöge) is a District 9-nek! Végig ott motoszkált bennem a gondolat, hogy egy olyan filmes „kavalkádot” nézek, amely a történet elemeivel, megvalósításával, szerepeivel, dramaturgiájával, satöbbi más filmek (filmes hatások) előtt tiszteleg. S talán éppen ezért tűnt eleinte elképzelés nélküli masszának. Hiszen gondoljunk csak bele, mennyi példát lehet felhozni elképzelésem bizonyítására: a Johannesburg felett lebegő űrhajó sziluettjéről csakis A függetlenség napjára lehet asszociálni; az idegenek külsejükben a Predatort (esetleg a Transformerst), szaporodásukban az Alient idézik; az MNU szervezete és amúgy a felvonuló katonai alakulatok egy kis Robotzsaru atmoszférával hintik meg a vásznat; a helikopteres légi támogatás a sérült-halott MNU katonákkal A sólyom végveszélybent juttatják eszünkbe; a robot pedig, amelyben a film végén Wikus harcol a katonák ellen, fedezvén Christopher menekülését – ha már Peter Jackson a producer – egyértelműen a King Kong szomorú hősiességének a megjelenítése. Hogy csak néhány példát említsek. Ha így tekintünk Neill Blomkamp filmjére, kipipálhatjuk az alapkoncepciót, és jóleső élvezettel adhatjuk át magunkat a szórakozásnak.

A District 9 tehát élvezhető film minden (vélt) hibája ellenére, nyitott befejezéssel, folytatásra váró történettel. Ha akarjuk, jóleső szatirikus éllel regisztrálhatjuk a modern társadalmunk kritikájaként felróható szegmenseket; ha akarjuk, elszörnyülködhetünk a zsidó holokausztra és az apartheid rendszerére tett világos (ámde sötét) utalásokon; ha akarjuk, tapsolhatunk a meghatározó filmes momentumok felidézésének; s ha akarjuk, pusztán csak izgulhatunk Wikus, Christopher és kicsi fia (fia?) sorsáért. Mindegy, hogy teszünk, a döntés a miénk. De az összteljesítménynek köszönhetően mindenképpen jól jövünk ki belőle.

Mihancsik Zsófia - Friderikusz Sándor: Friderikusz - eddig (2008)

kiadó: Alexandra Kiadó, 2008. 398 oldal

Friderikusz Sándor könyvet írt. Magáról. Ezen a két megállapításon csak annyit kell módosítani - ha már hűek akarunk lenni a valósághoz -, hogy a magyar televíziózás egyik korszakalkotó, korszakot meghatározó alakja nem könyvet írt, hanem négyszemközt mesélt magáról, az életéről, a tevékenységeiről. Egyik szerkesztő kolléganőjével, beosztottjával, talán barátjával, Mihancsik Zsófiával olyan bizalmas viszonyba keveredett az évek során, hogy tényleg szó szerint mesélt neki, magáról. Végső soron nekünk, olvasóknak, miután roppant gördülékeny, olvasmányos könyvet szerkesztettek a laza sztorikból, emlékekből, benyomásokból.

Olyat, amely teljes egészében felfogható ugyanúgy egy magyar média-sikertörténetnek, mint a még mindig önös érdekektőlt vezérelt, koncepciótlan hazai média kritikájának. Attól függ, mennyire mélyen hiszünk Friderikusz Sándor szavaiban. Abban az emberben, aki a '90-es évek elején innovációs színt vitt a helyét kereső magyar televíziózásba, megvillantván egy hosszú utat a „nyugati” (fejlett, amerikai... stb.) televíziózásig. Olyan ötleteket, vezérelveket és technikai hátteret valósított meg műsoraiban (Friderikusz-show, Az én mozim, Meglepő és mulatságos, Fantasztikus Európa... stb.), amelyekben addig nemcsak hogy gyerekcipőben jártak Magyarországon a tévék, de többnyire még csak fel sem húzták azt a cipőt.

A Friderikusz – Eddig tematikus fejezetekre bomlik. Egyszerre személyes és átfogó, nyílt és sugalmazó, profi és átgondolt. Biztos vagyok benne, hogy Friderikusz minden elmondott-leírt adatot, tényt, kézzelfogható eseményt bizonyítani tudna, ha arra kerülne sor. De felesleges megkérdőjelezni a hitelét, hiszen egyrészt a múltja okán semmi szüksége nem lenne valótlant állítani, másrészt pedig nem úgy ismerhetjük őt, mint aki ártani kívánna a magyar televíziózásnak. Nagy egésszé fűzött története szemléletes, tanulságos és érdekfeszítő. Belelátni valamibe, ami az egyszerű tévénéző előtt a műsorokban még csak nem is körvonalazódik – több, mint izgalmas dolog.

Friderikusz Sándor mesél, de nem kioktat. Beszél, de nem elbeszél. Összeszedetten emlékezik vissza minden jelentős megállóra, tettre vagy nem tettre, amely során végül közelebb hozza magát az olvasóhoz. Szertefoszlik a megközelíthetetlenség látszata, és marad egy ember, akit szakmája a csúcstehetségek közt tarthat számon, és aki ugyanolyan érző, vágyó és élő ember, mint mi mindannyian. Friderikusz – Eddig. Remélem, még lesz tovább.