kiadó: Ulpius-ház, 2006. 543 oldal

Számítógépes kalóz férkőzik a Vatikán informatikai rendszerébe. Sevillában egy barokk templom embereket öl, hogy a lebontás ellen védekezzen. Három furcsa figura arról ábrándozik, hogy új életre kelti a spanyol zenei hagyományt. Feltűnik egy gyönyörű andalúz arisztokrata hölgy, no meg egy jóképű nyomozó pap, aki piszkos ügyek felderítésére szakosodott. Továbbá egy féltékeny bankár és játékfüggő titkára. És egy kólát kortyolgató hetvenéves nénike. Egy képeslap, amelyet száz éve írt egy rég halott nő. Egy nyaklánc, amelyet az utolsó spanyol kalóz, Xaloc kapitány adott oda valakinek, mielőtt 1898-ban, Kuba partjainál életét vesztette.

Arturo Pérez-Reverte regénye címszavakban is figyelemfelkeltő. A fenti, kiragadott szereplők, történések és mítoszok állnak össze egy szimultán lenyűgözően régi és új történetté. Olyannyira hitelesen férnek meg egymás mellett Sevilla lüktető hagyományai, modern élete és antik hite, hogy a négydimenzióssá szélesített történetben maga az olvasó is együtt sodródik, bolyong, törtet a cél felé a főhős Quart atyával. A Dobpergés Sevillában egyszerre modern krimi, vallásfilozófiai vita, történelmi utazás és misztikus rejtély. Szereplői jól körbejártak, környezetrajza a legutolsó vonásig hiteles és vágykeltő, története szertefutó, ugyanakkor egy irányba mutató.

Pérez-Reverte tudja, látja és láttatja azokat a motivációkat, amelyeket a különböző attitűdök szülnek néhol megmagyarázhatatlan, ám mégis hihető tettekre ösztönözve. Történetében nincsen felesleges, zavaró felhang, ésszerűtlen lépés, elvarratlan szál, írói kifejezőeszköztára mégis annyira széles, hogy az olvasóban hiányérzet marad. Ugyanis a Dobpergés Sevillában végeztével szeretnénk továbbra is Sevillában maradni, mélyebbre ásni, és megérteni mindent, amely az ember belső lényéből fakad, a vallás felé tereli, és a hit bizodalmába veti. Pérez-Reverte nem foglal állást a hit, nem hit mellett, avagy a hitek között, helyette az olvasó választ oldalt, egyértelműen, beállítódástól függetlenül a Könnyező Miasszonyunk léte mellett. Amely természetesen a könyv végére szimbólummá válik. Ki ki maga döntse el, minek a jelképévé!

kanadai-amerikai, 2005. 114 perc

rendező: Bennett Miller

Azt mondják, írják, hogy a Capote életrajzi dráma. Persze, miért is ne lenne az, hiszen Truman Capote a XX. század egyik leghíresebb amerikai írója volt, nemkülönben barátnője, az amúgy egykönyvű (de micsoda könyv az!) Harper Lee, tehát jogos az életrajzi dráma megjelölés. Csakhogy a Capote-val egy időben készült a témában egy másik film is (A hírhedt) gyakorlatilag azonos tartalommal, azt a csekélységet leszámítva, hogy abban a történetben Truman Capote és az egyik gyilkos, Perry Smith egymásba szeretnek. És ez a film is életrajzi drámaként van feltüntetve. Namost akkor mi fikció és mi a valóság?

A Capote amúgy jó film, de egysersmind végtelenül idegesítő is. Na jó, inkább úgy írom, frusztráló. A történet szerint Truman Capote, az önnön fontosságában és kiválóságában fetrengő híres író-újságíró gyerekkori barátnőjével, a nemkülönben zseniális íróval, Harper Lee-vel (aki valami hihetetlen és elképzelhetetlen csoda folytán valahogy nem villog úton-útfélen a kvalitásaival, és nem tolja pofátlanul előtérbe az egóját ha illik, ha nem) személyesen keresik fel az 1959-ben egy kansasi farmercsaládot brutálisan legyilkoló bűntény két elkövetőjét. Abból a célból, hogy Capote átfogó dokumentumregényt írhasson az esetről.

Ennyi a film összefoglaló tartalma. Ami amúgy nem nagy sztori, volt már ilyen a világtörténelemben nem egy, és szerintem lesz is még jócskán. Ha csak ennyi lenne, simán elsiklanék a Capote felett. Ámde a megvalósítás nagyot dob a filmen. Hiszen az alapfelállás szerint úgy kellene történnie a dolgoknak, hogy a két gyilkos a negatív pólus, a híres és sikeres író(k) pedig az egyértelműen pozitív oldal. Csakhogy az első filmkockán rögtön egy végtelenül ellenszenves, nagyképű, bunkó írót látunk – ő maga Capote Philip Seymour Hoffman zseniális megformálásában. Próbáltam úgy tenni, mintha nem hinnék az első benyomásnak, de nem ment. És ahogyan a történet haladt előre, úgy vált Capote egyre és egyre mocskosabb karakterré, aki a két gyilkost (és köztük leginkább Perry Smith-t) 100%-ig kihasználja, (meg)eteti hazug barátságával, együttérzésével, megértésével. Mindezt a cél, a dokumentumregény, a saját érdekében. És ahogyan Capote egyre mélyebbre süllyedt a szememben, Perry Smith úgy vált szimpatikusabbá, emberibbé. Felcserélődött a két pólus, amely gyorsuló lüktetést, egyszersmind nézői motivációt visz a filmbe. A végén én megsajnáltam a jobb sorsa érdemes fiatalembert (Smith-t) és a pokolba kívántam Capote-t, aki barátnője, Harper Lee életének legfontosabb napján (a Ne bántsátok a feketerigót! filmbemutatóján) is csak magát képes sajnáltatni. Undorító és felháborító!

Philip Seymour Hoffman igazi kaméleon. Tökéletesen illik rá a szerep, és ezt annak ellenére állítom, hogy nem ismerem a valódi Truman Capote személyiségét. Mert az, amit játszik, annak úgy kell kinéznie, ahogyan (külsőleg és belsőleg) játssza. Egyértelműen csak ő van a színen, a Harper Lee-t alakító Catherine Keener teljesen észrevétlen (sőt, steril) mellette. (Hiába jelölték ezért az alakításáért Oscar-díjra, tartom a véleményemet.) Ez persze a forgatókönyvből is ered, amely neki egy bútordarabnál több teret nem enged játszani. Akit viszont még nagy örömömre ki tudok emelni, az a Perry Smith-t alakító Clifton Collins, Jr. Ő képes felnőni a seymouri magasságba, és amit lehet, kihoz a karakteréből. Nagy gratuláció neki!

Szóval a Capote úgy jó film, hogy a története nem sokat ad. Ellenben a jó és rossz oldal felcserélődése biztosít lendületet neki, amelyet két kiváló alakítás vezet a néző elé. Egy biztos, ha Truman Capote valóban ilyen ember volt, szerintem nem kár érte. Nem csak az tud embertelen és elítélhető lenni, aki embert ölt. És sajnos mennyire így van ez.

(Revolutionary Road)

amerikai-angol, 2008. 112 perc

rendező: Sam Mendes

Az '50-es (amerikai) évek a forradalom útján. Mekkora közhely mekkora valóságtartalommal. Nem tudom, mennyire elcsépelt már a téma, mindenesetre még ma is rengeteg film veszi alapul azt a közérzetet, amely az '50-es, '60-as évek amerikai családjait, családtagjait áthatotta, irányította, beszorította vagy éppen formalizálta. A Stepfordi feleségekben teljesen sarkították az éra egységes beállítódását, A szív hídjaiban pedig az egyén tragédiájává nemesítették. Hogy csak két páldát mondjak. De ennek ellenére én nem gondolom, hogy nincs a témában további erő, további tanulság és kifejthetőség. Mert A szabadság útjai is tudott nekem újat, mélyet mutatni.

A film felütése zseniális. 4 szituáció (megismerkedés; színházi előadás; az öltözőben; az autóban), 4 meredek snitt és a laza körvonalakból máris összeállt 7 komplett év. A kiindulópontban tisztán benne van a történet magva: a lángolás, a megállapodás, a belefásulás. És a családi otthonba, az álomházba toppanva máris belelátunk, beleérzünk a kor attitűdjébe: ügynökösködő-irodai dolgozó apa, gyereknevelő hivatásos anya, aranyos-tüllös csöppségek, talmi-jószomszédság – az élet sikerfokmérői. De hol marad az ÉN, az önmegvalósítás, az álmok valóra váltása, a tehetség kibontakozásának útja? Ez a dühítően steril, uniformizáló élet sikeresen szabott gátat az egyéniségnek, bezárva a kifelé igyekvő különbözőségeket ugyanabba a sematikus cellába.

Ezt elégeli meg a kétgyerekes April, és megpróbál kitörni egyhangú családanya-szerepéből. A szabadság útjai tömve van egyértelmű szimbólumokkal. Jelentéssel bír a munkahely, a szomszédság látogatása, az utca neve, a családi otthon és a megtett cselekedetek. Bár April és Frank mindketten megcsalják a másikat, szó nincs itt (csupán) házasságtörésről! Természetesen szeretik egymást, a másik nemben megtestesülő vágy, kalandkeresés annak a metaforája, ahogyan ÉN-jük változásra, önmegvalósításra vágyik. Kétségbeesett kapaszkodás ez valamibe, amelyet kiölt belőlük a konvenció és a megállapodottság (ez utóbbi nagyon-nagyon széles értelemben). S bár időlegesen mindkettőjükben kigyulladnak az elfojtatott álmok, vágyak, ambíciók, végül Frank-et a csábítás (értsd: hétköznapi pénz, pozíció) visszahúzza a „posványba”. Ez katalizálja aztán April-t a szörnyűséges ön-abortusz elkövetésére, és végül borzalmas halálára.

Sam Mendes filmje nekem nem teljesen egységes. Helyenként erős ugyan, mondanivalója mély és megrázó, de nem mindenhol érzem azt az ívet, amely az elejétől a végéig egy vonalon tartaná. Azok a jelenetek, amelyek a két főszereplő között játszódnak le, a végtelenségig hitelesek és feszültségkeltőek: amikor April ráébred, hogy változtatni akar az életén és Párizsba költözésre veszi rá férjét; amikor Frank kérdőre vonja April-t a tervezett ön-abortusz és a gyerekek miatt; vagy amikor végletesen összekülönböznek a szomszéd család elmegyógyban lévő fiának éles és igaz meglátásai miatt (valóban Ő a bolond...?). Ezek a részek szuggesztíven erősek a két zseniális színész, Kate Winslet és Leonardo DiCaprio azonosulásának köszönhetően, de a köztes jelenetek nem mindig hordozzák azt a feszültséget, amelyet pedig végig fenn kellene tartaniuk.

Mendes filmje mégis azért nyújtott nekem újdonságot, mert nem a férfi, hanem a nő az, aki bátran mer vállalkozni, próbálkozni; aki megérzi, hogy egy embernek többnek kell lennie, mint „családfenntartónak”. (És ezzel a mondattal cseppet sem a családot bántom, mint végső célt!) Fájdalmas a megszokás, a remény újraéledése, az elfojtás, majd végül a totális beletörődés, amely egy többre érdemes tehetséget, egy gondolkodó-látó ÉN-t tragédiába hajszol. A szabadság útjai nem egyedülálló film egy nem egyedülálló témáról, de mindenképpen forradalmi röpirat az ember különbözősége, az ember hal(l)hatatlan álmai, vágyai és tervei, maga az EMBER mellett. Ezért sosem szabad elfojtani, amely belülről akar kitörni, hogy teljesek lehessünk - ezzel szemléletesen akkor szembesülünk, amikor a film végén a szomszéd idős bácsi lehalkítja a hallókészülékét, és a kamerába (a nézőre) pillant! Ekkor értjük meg igazán, hogy April nem volt egyedül...

(4 luni, 3 saptamani si 2 zile)

román, 2007. 113 perc

rendező: Cristian Mungiu

Ez a film nem nőknek való. És ez a film végképp nem férfiaknak való. Gonosz leszek: úgy is, mint felelősségteljes felnőtt, és úgy is, mint sokkhatásokra operáló pedagógus. A 4 hónap, 3 hét, 2 nap olyan tiniknek való, akik a szexben pusztán következmények nélküli játékot látnak. Akikben nem tudatosodott (még), hogy ez a két felnőtt közötti túlszárnyalhatatlan élvezeti forrás az ember életében elérhető legkomolyabb „gyümölcsöt” vonhatja maga után. Természetesen nem félni kell tőle, mint a tűztől, de ugyanolyan gondosan kell bánni vele. Nos nekik kell, hogy szóljon ez a film, hogy hasson rájuk, hogy egy életre beléjük égjen! Még akkor is, ha ma már nem 1987 Romániájában élünk, és az abortusszal kapcsolatos viszonyulás se nem a szégyellendő, se nem a lehetetlen kategóriájába tartozik. Igen, még akkor is!

A 4 hónap, 3 hét, 2 nap román film, csupa-csupa fődíjjal a háta mögött (pl. Cannes - Arany Pálma). Előzőleg soha nem hallottam a készítőiről és semmit nem tudtam a benne szereplőkről. De azt hiszem, egy életre megjegyeztem a nevüket! A film ereje döbbenetes! Forgatókönyve, és annak megvalósítása annyira életszerű, hogy a végéig úgy éreztem, dokumentumfilmet nézek. Valódi szereplőkkel, valódi mondatokkal, valódi fájdalommal, kétellyel,vérrel, kilökött magzattal. 1987 Romániája lesétál a kockákról, illetve nem is, mi költözünk be Otiliához és Gabitához a kollégiumba, a szállodai szobába, és rajtunk végzik el a szondabevezetést a magzathoz. Mi szüljük meg, izzadjuk ki végül a megkönnyebbülést, és mirajtunk hagy örök nyomokat a megrázkódtatás. Rajtam is, férfi létemre, nem is kicsit!

A történet egy szálon fut végig. Na jó, pontosan nem fut, hanem ellenkezőleg. Lassan építkezik, megrágva minden emocionális-intellektuális morzsát, csak hogy valóban ne filmnek, hanem valóságnak éljük meg. Felütése tökéletes környezetrajz; miközben körbejárunk a koleszban, tízujjnyi tapintással simítjuk végig az éra textúráját. Nem kell ide (sok) beszéd, a vizualitás mesél. És amikor végre sejteni kezdjük, mire is megy ki a játék, miért is az a cím, ami, akkor kezd el hevesebben verni a szívünk! Pulzusunk a végtelenségig gyorsul, mellkasunk a határokig horpad, gyomrunk pedig megtelik égő-szúró kövekkel. Döbbenten figyeljük a létező figurákat fixen lerakott nézőpontokból. Még a (mozdulatlan) kamerabeállítások is arra szolgálnak, hogy minél nagyobb erővel lökjék be a nézőt a történetbe. A feszültség a végletekig fokozódik, hogy aztán totál plánban, a szemünkbe vágva okozzon sokkot a fürdőszoba kövére rakott, véres törölközőbe bugyolált magzat. Na, azt hiszem, ennél nyersebben, ennél brutálisabban és ennél tisztességtelenebbül régen okoztak nekem maradandó, bennakadó lélegzetet!

A katarzissal sem bánik kesztyűs kézzel a koncepció. A valódi sokk után újabb érzelmi hullámvasúton szemlélhetjük a magzat eltüntetését, hogy aztán a végén egy valódi csavarnélküliséggel, a várt tragédiával szemben, tragédiátlansággal szembesüljünk. (Már persze csak egyfajta értelemben.) Mert nem történt semmiféle visszafordíthatatlan (dehogynem!), mert minden megy tovább ugyanúgy (dehogyis!), mert szerencsésen, egészségesen túlléptünk a dolgokon (na persze!). Cristian Mungiu saját filmje (író-producer-rendező) óriási hatással volt rám! A 4 hónap, 3 hét, 2 nap nézése közben szimultán rettegtem, borzongtam, undorodtam és azonosultam a történettel. Sosem hittem volna, hogy egy tőlem eleddig távol álló dolgot fogok majd a saját tapasztalatomként felfogni! Márpedig így történt, és ezért kívánom azt, hogy minden tini (kezdő felnőtt) essen túl rajta – inkább filmen, mint a valóságban! Még ha nem 1987-et is írunk. Igen, még akkor is! De ezt már, azt hiszem, mondtam. Bár hozzáfűzöm, van, amit nem lehet elégszer hangsúlyozni. Cristian Mungiu filmje pedig ilyen!

(Eden Lake)

angol, 2008. 91 perc

rendező: James Watkins

Azt gondoltam, ebben a témában már nincs új a nap alatt. Hogy a klisé-futószalaggyár már csakis önmagát tudja ismételni. Meg hogy majd baromi sablonos-unalmas filmet fogok vérig gyalázni. De mekkorát tévedtem! Mert láttam helyette egy olyan pszichoterrort, amely óvatos becsléseim szerint is benne van az általam valaha látott 5 legdurvább emberi horrorban!

Mit értek az alatt, hogy emberi? Egyszerű a válasz. Az Eden Lake (Éden tó - beszédes, keserű, abszurd cím) nem attól rémisztő, hogy csuklyás, maszkos, láthatatlan gyilkos üldözi a felnőtt párt, hanem attól igazán abszurd, hogy tizenéves gyerekek teszik ugyanezt. Látatlanban akár viccesnek is tűnhet a dolog, de a legcsekélyebb humor sem fedezhető fel abban, ha a kamaszkor változásait normálisan feldolgozni képtelen tinik kivetkőznek emberi mivoltukból, átvedlenek valami ősi, ösztönös állat-attitűdöt húzván magukra, és szadista, kegyetlen, barbár módon a felnőttek életére törnek a legelemibb erkölcsiséget is a tudat mögöttibe száműzve! És hogy ez sokkal kegyetlenebb, rémisztőbb és gyomorfelkavaróbb, mint bármi más, bárkivel hajlandó vagyok vitába szállni!

Az emberben lakozó állat mutatja meg valódi vicsorgását az Eden Lake-ben. Kegyelmet, ésszerűséget, humánumot nélkülöző tombolás elevenedik meg pár tizenéves tetteiben. Az ellenállás gyengesége, nemléte vezérelte csorda és falkaösztön mészárlása minden képzeletet felülmúlóan szadista tettekre katalizálja a képlékeny gyermeklelket. És a néző mindezek előtt tehetetlenül áll, hiszen gyakorlatilag nem hisz a szemének, hogy meddig fajulhat még egy zrikálásnak induló dolog – csakúgy, mint a filmbeli üldözött pár, mi sem hisszük el, hogy ezek a „gyerekek” valóban megteszik, valóban nem tudnak leállni. Pedig nem tudnak! Ettől válik igazán valósággá a rémálom, és pszichohorrorrá ez a képtelennek látszó, mégis éppen a vázoltak miatt hiteles (ámok)futás a túlélésért. Az pedig már csak keserű és fájdalmas hab a tortán, hogy a finisben a gyerekek szülei, a felnőttek sem tudnak emberként gondolkodni, tenni és érezni, folytatják az elkezdett állati agressziót. Úgy vélem, ez az abszurditás a film igazi drámája az intellektualitás szintjén, és a film igazi rettenete az emóciók szintjén. Elborzasztó.

Igazi nyomasztó és nyomot hagyó film az Eden Lake. Témája mindennapi, de a kockákon tomboló őrület már korántsem, legalábbis szeretném hinni. Nagyszerűen megragadott szociológiája, pszichológiája annak, miből is áll össze az ember, mit hordoz magában – kitörésre készen – (talán nem is annyira) mélyen, és mennyire fogékony az eszehagyottá válásra. Lehet, hogy nem hagy ki néhány klisét az izgalom fokozása érdekében, de összességében úgysem az a lényeg, hanem a viselkedés mozgatórugói, maguk a cselekedetek és az üldöző csoporton belüli szerepkioszlás. Ép ésszel felfoghatatlan borzalmat ábrázol kitűnően az Eden Lake, amely nem szépít semmit: az ember egy önmagát díszcsomagolásba bújtató állat, amely nem ismer sem embert, sem Istent, ha felülkerekednek az ösztönei, és talán ez az igazi arca az, amely miatt kilóg az állatvilágból - természetesen nem pozitív értelemben. De szóljon valaki, ha túl sötéten látom a dolgokat! Esetleg felhúzom magam és kiszakítom a nyelvét...