(Eden Lake)

angol, 2008. 91 perc

rendező: James Watkins

Azt gondoltam, ebben a témában már nincs új a nap alatt. Hogy a klisé-futószalaggyár már csakis önmagát tudja ismételni. Meg hogy majd baromi sablonos-unalmas filmet fogok vérig gyalázni. De mekkorát tévedtem! Mert láttam helyette egy olyan pszichoterrort, amely óvatos becsléseim szerint is benne van az általam valaha látott 5 legdurvább emberi horrorban!

Mit értek az alatt, hogy emberi? Egyszerű a válasz. Az Eden Lake (Éden tó - beszédes, keserű, abszurd cím) nem attól rémisztő, hogy csuklyás, maszkos, láthatatlan gyilkos üldözi a felnőtt párt, hanem attól igazán abszurd, hogy tizenéves gyerekek teszik ugyanezt. Látatlanban akár viccesnek is tűnhet a dolog, de a legcsekélyebb humor sem fedezhető fel abban, ha a kamaszkor változásait normálisan feldolgozni képtelen tinik kivetkőznek emberi mivoltukból, átvedlenek valami ősi, ösztönös állat-attitűdöt húzván magukra, és szadista, kegyetlen, barbár módon a felnőttek életére törnek a legelemibb erkölcsiséget is a tudat mögöttibe száműzve! És hogy ez sokkal kegyetlenebb, rémisztőbb és gyomorfelkavaróbb, mint bármi más, bárkivel hajlandó vagyok vitába szállni!

Az emberben lakozó állat mutatja meg valódi vicsorgását az Eden Lake-ben. Kegyelmet, ésszerűséget, humánumot nélkülöző tombolás elevenedik meg pár tizenéves tetteiben. Az ellenállás gyengesége, nemléte vezérelte csorda és falkaösztön mészárlása minden képzeletet felülmúlóan szadista tettekre katalizálja a képlékeny gyermeklelket. És a néző mindezek előtt tehetetlenül áll, hiszen gyakorlatilag nem hisz a szemének, hogy meddig fajulhat még egy zrikálásnak induló dolog – csakúgy, mint a filmbeli üldözött pár, mi sem hisszük el, hogy ezek a „gyerekek” valóban megteszik, valóban nem tudnak leállni. Pedig nem tudnak! Ettől válik igazán valósággá a rémálom, és pszichohorrorrá ez a képtelennek látszó, mégis éppen a vázoltak miatt hiteles (ámok)futás a túlélésért. Az pedig már csak keserű és fájdalmas hab a tortán, hogy a finisben a gyerekek szülei, a felnőttek sem tudnak emberként gondolkodni, tenni és érezni, folytatják az elkezdett állati agressziót. Úgy vélem, ez az abszurditás a film igazi drámája az intellektualitás szintjén, és a film igazi rettenete az emóciók szintjén. Elborzasztó.

Igazi nyomasztó és nyomot hagyó film az Eden Lake. Témája mindennapi, de a kockákon tomboló őrület már korántsem, legalábbis szeretném hinni. Nagyszerűen megragadott szociológiája, pszichológiája annak, miből is áll össze az ember, mit hordoz magában – kitörésre készen – (talán nem is annyira) mélyen, és mennyire fogékony az eszehagyottá válásra. Lehet, hogy nem hagy ki néhány klisét az izgalom fokozása érdekében, de összességében úgysem az a lényeg, hanem a viselkedés mozgatórugói, maguk a cselekedetek és az üldöző csoporton belüli szerepkioszlás. Ép ésszel felfoghatatlan borzalmat ábrázol kitűnően az Eden Lake, amely nem szépít semmit: az ember egy önmagát díszcsomagolásba bújtató állat, amely nem ismer sem embert, sem Istent, ha felülkerekednek az ösztönei, és talán ez az igazi arca az, amely miatt kilóg az állatvilágból - természetesen nem pozitív értelemben. De szóljon valaki, ha túl sötéten látom a dolgokat! Esetleg felhúzom magam és kiszakítom a nyelvét...