(amerikai, 1994. 103 perc
rendező: Joel Coen
Hát micsoda világ ez?! A gigacity-ket óriásvállalatok uralják. A tehetséges vagy éppen csak jobb sorsa-sikerre vágyó fiatalok a nagyvárosokba özönlenek. Az álláslehetőségek úgy-ahogy adottak, ámde mindegyik tapasztalatot (és nem is akármilyet) feltételez. De ha már egyszer benne vagy, és a (szerencse)csillagaid konstellációi (úgy, mint jó időben, jó helyen, jó tettekkel) kedvezőek, gyorsan a csúcsra juthatsz. Igaz, onnan a (ki)lépési lehetőség is csak egy verébugrás. A giga-mega cégeknél aztán mindig csak a részvény árfolyama számít, az emberi munkaerő, hovatovább: az ember, csupán sutba-feledésbe-szemétbe dobható erőforrás, amelynek pótlása erkölcsileg nem nehezebb, mint egy újabb hasáb fa tűzre hajítása. S a részvények nyereségét hajszoló manipuláció minden tettek mozgatórugója, amelyet vércsecsapatként vesz körbe a sajtó, a valóság minden idők legnagyobb torzítására berendezkedő lép… izé rákfenéje.
Hát kinek kell ez a világ? Ki akar ilyen világot? Ki tud(na) élni egy ilyen, fiktív-utópista világban? A válasz roppant egyszerű: mi magunk! Mert amelyet a Coen-fivérek az 1959-ben játszódó A nagy ugrásban elénk tártak, olyannyira nem kitaláció, hogy az utolsó kockáig jelenünk (és múltunknak) a végletekig sarkítása. De semmiképpen ne legyenek illúzióink, véres valósága! És az egészben az látszik a legszomorúbbnak és a legijesztőbbnek, hogy mintha a film történetének azóta eltelt 50 évében a világon semmit sem tanultunk volna! Sem intellektuálisan, sem erkölcsileg, sem… sehogyan. Egy helyben toporgunk, hiába ünnepeljük magunkat - csakis a technika halad (el) mellettünk, mi azonban rendíthetetlenül saját szennyes barlangvilágunkban csócsáljuk a sikert, a pénzt, a csillogást. Nem vesszük észre egymást, nem akarjuk észrevenni a másikat - igaznak hirdetett, ergo hazug vallási cécók mögé söpörjük saját értelmi-érzelmi mocskunkat, és lelkiismeret nélkül vigyorgunk apró-ócska szemétdombunk tetejéről a szélesebb horizontok felé. Gusztustalan világban élünk!
Ethan és Joel Coen régóta tudják ezt, s ők legalább harcolnak ellene - a saját fegyvereikkel. Filmjeikkel milliók elé tálalják a sarkaiból kifordított, de mindig és mindig valóság táplálta, ferdített tükörlétünket, hátha egyszer kinyílik a szemünk. A nagy ugrás véresen szélsőséges társadalom-szatíra, amely közben egy pillanatig sem szabad elfelejtenünk, hogy a gyöngyöző kacajt fakasztó jelenetek mögött véges-végig ott rohad az igazság csírája. S még ha talán magamnak sem ízlik ez a kemény beszéd, az én kirohanásomat is az táplálja-szítja, hogy pontosan ezt és így látom magam körül. Vajon van más is, akivel rokon az én szemem?
E helyütt azonban muszáj túllépnem! A nagy ugrás zseniális film! A DVD-kiadás borítóján így szól a kedvcsináló: "Egy ötletes vígjáték Joel és Ethan Coen-től". Bizony az, bár mint említettem, A nagy ugrás kőkemény pofonosztó szatíra, ennélfogva vígnak ugyan víg, de semmiképpen nem játék. Csakis ha a történetét nézzük, méghozzá a fő karakter, Norville Barnes kisvárosi életszemléletén keresztül. Mert Norville akkora rössel (friss diploma, friss szellemiség, tetterő, álmok) és ezzel együtt akkora naivitással toppan be a metropolisz sejtszerkezetébe, hogy nem tudjuk nem az ő szemével látni a lenyűgöző méretek és ígéretek kihívásait. Ő az a figura, aki jó helyre (a megalomán Hudsucker Industries) érkezik a jó időben (a fő-fő vezérigazgató öngyilkosságot követ el). Nyitva áll előtte a lassú-lassú karrier lehetősége, s bár már a postázói feladatok ellátása is hatalmas kihívásként tornyosul föléje, a részvények lenyomása érdekében rögtön az igazgatói székig röpül a Kél Levél és a liftesfiú tárgyszerű jóvoltából.
A Hudsucker Vállalatnak egy igazi, hamisítatlan hülye (barom, balfék… stb.) kell, aki képes tönkretenni mindent, hogy a részvények a talajszintig bukjanak alá, és az igazgatótanács gátlástalan részvénytulajai felvásárolhassák maguknak az összeset. Ámde Norville nem az a mucsai (vagyis muncie-i) IQ-zombi, akinek kinéz, ugyanis van egy-két meglepetés a tarsolyában, amellyel porrá zúzhatja a tanács-, és élükön a főkolompos Sidney Mussberger önző terveit. S mivel a postázóból egészen az igazgatói bőrfotelig bukik, a hiénaként szenzációra leső sajtó is ráuszítja egyik vámpírját, a csecsebecse Amy Archer személyében. Kezdődjék hát a haddelhadd! A sztorit nem színezem tovább, colorisztikus az magától is, meg úgysem ez a lényeg. Az csak a látszat felszíne, amelyet egyrészt a mélységben lévő kifigurázás szolgál, másrészt amelyre a Coen-ek stílusa felépül. Mert A nagy ugrás esetében is elvitathatatlan a félzsidó tesók született, egyéni tehetsége! És mielőtt továbbmennék, megemlítem azt a meglepő érdekességet is, hogy a sztori írásában a fivérekkel egy bizonyos Sam Raimi is egyenrangúan működött közre, aki korábbról A gonosz halott-trilógia kapcsán lehet ismerős, de akinek ez nem mond semmit, A pókember pizsamás hősére már biztosan rábólint.
A nagy ugrásban minden túlzás, groteszk és torzított. S bár a kamera lencséje erre már nem lapátol rá, annyira sikerült a Coen-eknek vizualitásba önteniük ezt a sajátos karakterisztikát, hogy a filmre zseniális atmoszféra borul. Olyan, amelyen nehéz átlátni a valóság tudatalattiba száműzött szűrőjén, emiatt tűnik amolyan utópia-szerűen kibontakozó álomképnek. Ezt a látásmódot aztán persze a Nagyóra őre, a titokzatos "mindentudó" még inkább felerősíti, s a gyávábbaknak totális elvonatkoztatási alapként szolgál. Coen-ék sosem mennek a szomszédba olyan stílusjegyekért, amelyek mintha a történethez grátiszként járnának. Az apró verbális elemektől kezdve (a muncie-i induló, "…levonják a béréből!", "Tudják, srácoknak!") a vizuális kompozíciókig (a megszerkesztett-előkészített ablakon kiugrós öngyilkosság; A riadalom-lánc a Kék Levéltől; a burleszk-szerű Norville-üldözés; a szennylapnál a film noir-szerű felállás… stb.) minden annyira belevési magát a film textúrájába, hogy attól elválaszthatatlanul a részévé válik. A nagy ugrásra is igaz, hogy egyes jelenetei külön kompozícióként is megállják a helyüket, és néhol már a tűréshatárig élvezetesek.
Tim Robbins eszményi Norville Barnes. Olyannyira ügyefogyott és naiv, hogy szánnivalóan debil játéka a kőszívűeket is maga mellé állítja; szurkolunk neki, szembehelyezkedünk a gigalomán vállalat minden porcikájával, és elhűlve nézzük, hogy a 3 évig fejlesztgetett nagy ötlete, amely a kétdimenziós papíron még csak egy szimpla kör volt, valójában mekkora zseniális találmány. Coen-ék úgy hoznak létre a megvalósítás groteszk elemein túl még nagyobb nyugtalanságot, hogy Norville mellé nem állítanak valódi ellenpontot, mert sem Sidney figurája, de különösen az újságíró Amy nem az. Előbbit Paul Newman hozza nagyon jól, utóbbi esetében pedig a (számomra) roppant bájos Jennifer Jason Leigh szájal annyira meggyőző-hitelesen, hogy képtelenség kivonni magunkat a hatása alól. Ő lesz aztán Norville esetében úgy fék, mint katalizátor, tulajdonképpen az ő (mellék)karaktere adja meg a történet ritmusát. Ügyes! A nagy ugrás tehát primer tekintetben szatíra, mély és karakteres odamondás a Coen-testvérek kreatív művészi stílusában, amely elvarázsol, magáévá tesz, és nyomot hagy bennünk. Szokás szerint nem papolni akar, még kevésbé szájbarágni, helyette szórakoztatni, és az arra fogékonyaknak elgondolkodtatni. Kitűnő, zseniális film!
