(9)
amerikai, 2009. 79 perc
rendező: Shane Acker
Lassan tényleg mindent betetőz (befertőz?) a posztapokaliptikus rémálom. Ezt a baromi bonyolult szót nemcsak betűkkel leírni nehéz, hanem körberajzolni is. Mert valami olyanra akar kilyukadni, amely a világunkat megégető pusztítás után marad - miattunk, nekünk, helyettünk. Divat lett olyan filmekkel foglalkozni, amelyek a pusztítás utáni romokon bóklászást tűzik cafatokban lifegő zászlójukra. És ahány fantázia, annyiféle elképzelés. Ami viszont közös bennük, hogy a mai ismert és szeretett-eltűrt társadalmi felépítésnek totálisan leáldozott. Az emberiség mélypontján nem maradnak mások, mint állattá vedlett túlélők, kietlenné rombolt objektumok árkaiban. S ha már az élőszereplős filmek megcsömörlöttek a témától, a posztapokaliptikus fertőzés más műfajok felé próbál fertőzni - így érkezik el a rajzolt (gép vagy ember, nem mindegy?) formátumok világába, az animáció féltve őrzött, idilli területére. Mert mi az, ha nem lázadás, amikor a festett univerzumon dübörög keresztül a pusztító világvége, és hagy maga után káoszt és kilátástalanságot? Kérem, megérkeztünk az utolsó védőbástyához. Hiszen amikor már az álmok is a pusztítás utáni reménytelenségtől izzanak, akkor ténylegesen elérkezett az apokalipszis utáni fájdalmas valóság.
Nem véletlenül fogalmaztam ilyen kiábrándítóan. Már az elején szerettem volna tudatosítani, hogy a 9 című animációs film nemcsak hogy nem lányregény, tündérmese, habos-babos gyermeki szórakozás, hanem éppen ellenkezőleg: felnőtteknek szánt pofonosztó ébresztő, példázat, parabola, egyfajta utópisztikus, teoretikus, hipotetikus irányvonal, de mindenekelőtt lehetséges fenyegetés. Egy olyan világ tudatba karcoló megvalósulhatósága, ahol az ember szenzációs gondolkodási képessége robotokat teremt az élet megkönnyítésére, tökéletesítésére, amely aztán találkozik a mindent megfertőző önző és hatalomvágyó morbid, beteges ideológiával. Ebből a frontális ütközésből csakis rombolás és gyilkolás sülhet ki, hát még ha a gépek nem csupán gépek többé, hanem tudattal (tökéletes programmal?) rendelkező masinák, amelyek megalkotójuk ellen fordulnak. Így pusztul el a világ; így pusztulna el a világ végleg, ha az elfelejtett feltaláló - mintegy isten képmásaként (helyettesítőjeként) - nem teremtene néhány számozott rongybabát, amelyekbe beletranszportálja feldarabolt lelkét, apró reményként azzal a szándékkal, hogy az ember legemberibb lényege eséllyel szálljon szembe az idővel, és győzedelmeskedjen a jövő életnélkülisége felett.
Shane Acker története, amely 2005-ben már alakot öltött egy 11 perces animációban, ezúttal teljes, egészestés kibontásra került. A 9 valódi, felnőtteknek szóló történet a tévesen gyermekeknek tulajdonított technikai kivitelezésben. Az animáció ugyan vértelenül mesél, és könnyen úgy tűnhet, minden egyes összecsapás a babák és gépek között csakis jópofa, izgulós vígjátéki elem, nagyobbat nem is tévedhetne a felületes szemlélő. Igen, a 9 úgy van összerakva, ahogyan a családi animációs filmek megkövetelik: főhős, főellenség, mindez szélsőséges, tisztán fehér és fekete pólusok mentén; jól kivitelezett és a végletekig megkoreografált akciók; érzelmi csúcspontok; tanulság; könnyfakasztó levezetés; és így tovább. Tökéletes megvalósítás, mindenből éppen annyi, hogy passzoljon; sem egy deka felesleg, sem egy deka többlet sehol. De a téma szívfájdító, éppen ezért nem gyermeki szemnek-léleknek való. A 9 végig magában zümmögi a kérdést az emberek nélküli világban: mitől ember az ember, mitől VOLT ember az ember? A válasz tulajdonképpen a babák számozásába van kódolva, és nemcsak azért, mert minden lefordítható a matematika nyelvére, hanem azért is, mert minden egyes kis rongy-élőlény olyan vonásokat és mintákat hordoz, amelyek összegyúrva bennünket adnak ki. Semmi titok, semmi álca, a nyilvánvalóság erejével szól hozzánk a 9.
A kulisszák, melyek között a babák és gépek cselekednek, retinába égően kontúrosak. Egy olyan végzetes égzengés utáni világ képét rajzolják a vászonra, amelytől talán jobban tartani sem lehetne. Remek érzékkel nem színez túlzottan, nem flikk-flakkol a látvánnyal jobban, mint amely így kifejezhető. Ehhez egy másik (hatás)elemet használ fel, amely párban vele teljes vonulatában képes átélhetővé (sajnos) tenni ezt a posztapokaliptikus rém-látomást. A zenéről beszélek. A film témájának zenéje az egyik producer, Tim Burton kebelbarátjának, Danny Elfman-nek a szerzeménye, de a véges-végig hallható, kifinomult, megkomponált dallamok Deborah Lurie kreativitását és témaérzékenységét dicsérik. Nem emlékszem, mikor hallottam utoljára ennyire lenyűgöző, képzeletet kitáró, kiszélesítő filmzenét, amely ilyen fokú precizitással épül be a történet textúrájába. A látvány és a zene együtt olyan posztapokaliptikus környezetet fest a tudatunkba, amelytől nehéz szabadulni. Ettől is válik Shane Acker filmje igazi unikummá az animációs produktumok között, s ha minderre rádobjuk még a témát és a mondanivalót, ott tartunk, hogy a 9 gyermekszemeket eltakarni hivatott, felnőtt-tekinteteket felnyitni szándékozó rém-látomás a trendnek megfelelő történetmesélés analógiája mentén. Higgyük el, mindaz vagyunk, amely 1, 2, 3, 4, 5, 6, 7, 8 és 9 volt - együttvéve. A választás csakis rajtunk áll, akarunk-e szétszakadni és végleg elveszni a gyógyíthatatlan rombolás végeredményeként.
