Mindenkinek megvannak a maga problémái. És közülü(n)k sokaknak ezek a beágyazódott gondok-bajok már jócskán a pszichébe hajlanak. Van olyan, aki ennek tudatában van és beismeri; olyan, aki nem képes elfogadni, így hát rejtegeti, magamagában fokozza addig a pontig, ahonnan már nehezebb a visszaút; és olyan is van, akinek fogalma sincs arról, hogy ez az értelme-bomlott betegség készteti furcsa viselkedésre, sőt, tettei sem tűnnek számára meglepőnek, oda nem illőnek. Csakis a környezetének. Ebből pedig mindig adódik az örök kérdés: ki a bolond, az őrült? Aki odabenn van, vagy éppenséggel aki odakinn? Mit mondjak, nem mindig merném megtenni a lottón az igazságot. Till Attila is ebből indulhatott ki (nem olvastam utána, de ez logikusnak tűnik). És megírta és megrendezte élete első mozifilmjét: a Pánikot. Amelyben egy történetbe ágyazta mindazt, amelyet az elején megpróbáltam tételesen összefoglalni. Remekül.
A Pánik története nagyjából 4 szálon szaladgál, váltja egymást. És felmutat minden olyan pszichés és/vagy nem pszichés problémát, amelynek az ember tudatában lehet, rejtegethet, bevallhat, vagy tudattalanul a rabja lehet. A középpontban Zsuzsi és családja állnak, ám közülük csakis a lány vonult be önként olyan intézetbe, ahol remélhetőleg kezelni, gyógyítani képesek a problémáját. Anyja és öccse szabadlábon raboskodnak mentális betegségeik hálójában. Hozzájuk csatlakozik még Zsuzsi anyjának barátnője, és annak lánya is. Mind-mind küzdenek valamivel. Egy látszólag független történetszál pedig két homoszexuális rendőrt kísér nyomon, akik - bár nem betegek úgy pszichésen, mint az előbb említettek - más, hasonlóan erős lelki problémával küzdenek: egyikük szeretné a nyilvánosság (rendőrfőnöke) elé tárni nemi vonzódását, mivel furdalja a becsület és a lelkiismeret, másikuk viszont mélységesen szégyelli biológiailag determinált(?), választott(?) térfelét. A film csúcspontján ezek a szálak futnak össze.
Nem mind egyszerre persze, mert külön-külön érnek egymáshoz, de nálam a csúcspont, az irónikus üzenet egyértelműen az, amikor Zsuzsi a terápia részeként kilépne az épületből az utcára, ahol éppen a két rendőr néz egymással farkasszemet kivont pisztolyokkal. A két zsaru rákiabálva küldi vissza a bádogkerítés mögé, Zsuzsi pedig nekitámad a kezelőorvosának, mondván, "ebbe a káoszba akarasz visszaküldeni"? Itt az egyértelmű, kendőzetlen, nyers üzenete a Pániknak. Hogy nem mindig az van bezárva, az van a rács mögött, aki odavaló, illetve nem mindig az a legőrültebb, akit kezelnek. Régi igazság egy mai film kulisszái között megjelenítve. Till Attila érti a dolgát, hiába első filmje ez. Karakterei annyira kontúrosak, hogy teljesen betöltik a vásznat, amikor jelen vannak, és meglehetősen ösztönösen konyíthat a színészvezetéshez is, mert mindegyik színésze zseniálisan teljesít. Élvezettel merül el a néző fóbiáik, paranoiáik, látomásaik érzetében, annyira hitelesen képesek átközvetíteni a vászon textúráján. Még az olyan kis szerepek is, mint Ónodi Eszter túlzottan gyermekét féltő anya-figurája, a végletekig élnek. Till Attila cameója pedig, a plázában sorsjegykaparásra felszólító konferanszié szerepe nyíltan nekünk címezi azt az üzenetet, miszerint gondoljunk csak bele, milyen szintre alacsonyít bennünket jelen (fogyasztói) társadalmunk…
A Pánik képi világa hihetetlenül meggyőző. Olyan stílussal önti nyakon Till Attila az egész filmet, amely színes és izgő-mozgó - az egyes jelenetek egymás után vágása ad ritmust a mozinak. A fényképezés zseniális (Juhász Imre), a kamera játszik a terekkel, beleng minden szögletet-sarkot; hol kitár és teret növel, hol szűkít, ezzel borítva nyugtalanságot az egészre, amely aztán megteremti az egyedi atmoszférát. A szövegek is élnek, nincsen sem papírízük, sem pedig a trendi dumákra való hamis törekvés nem jelenik meg a mondatokban. Ezt én különösen nagyra értékelem egy film esetében. Például hiába tűnik nagyon mainak és sterilnek a rendőrök közti kapcsolat (steril például a lakás ultramodern berendezése), szavaik nem macsóságról, nem a nézőt havernak tekintő jópofaságról árulkodnak, hanem egyszerűen a helyzethez illően tűnnek hitelesnek. Bravó! Bizonyos jelenetek nagyon megszerkesztettek – jó értelemben. Korrekt kompozíciót alkotnak magukban (pl. a szex-shopban, vagy amikor az anya kicsődíti a tűzoltókat, vagy a Zsuzsi-Kirill-féle szakítós jelenet), de kiszakíthatatlanul a történet, az átfogó mondanivaló részei.
Till Attila filmje úgy komoly, hogy közben a humorral próbálja oldani az egyébként szomorú mondanivalót (hogy legtöbbünk pszichés zavarokkal küzd a mában, ráadásul egyedül). A Pánik ettől válik élvezhető játékfilmmé, amely nagyon ott van a pengeélen, de végig a földön marad - nem emelkedik totálisan a józanság fölé, sem pedig az elvontság terepére. Nekem kissé hibája volt, hogy szinte végig azonos (magas) rezgésszámon szólt, emiatt egy idő után nem volt hová fejlődnie, és kezdett lankadni az érdeklődésem, de szerencsére a végére, amikor elkezdte összekapcsolni a szálakat, sikerült feljebb pörögnie, ezáltal újra visszaültetett a történetbe. Till Attila tehát nem pánikolt be a rendezői székbe ülvén (ha-ha), a Pánik egyszerre tragikomédia, szatirikus élű dráma és önreflektáló vígjáték rólunk, nekünk. És ha valaki azt képzelné, hogy ő nem küzd enyhébb-súlyosabb pszichés zavarokkal, kérdezze csak meg bátran a szomszédait, környezetét. Lehet, hogy meg fog lepődni a válaszokon.
(Pánik)
