([REC] 2)
spanyol, 2009. 85 perc
rendező: Paco Plaza, Jaume Balagueró
És még mindig, megint csak, újra a zombik. Nekem megunhatatlan téma, de annyi bőrt húztak már le róla, hogy csoda, a hús még nem buggyant ki alóla. 2007-ben a spanyol [REC] című horror is hagyományos zombi-mozinak tűnt, amíg végig nem szenvedtem. (Igen, szenvedtem, annyira félelmetes hatással csapott le rám!) Mert amikor vége lett, akkor kezdtem el gondolkodni azon, hogy ez nem ugyanaz a bőr volt. Mondjuk ki: a spanyolok nem találták fel (újra) a nekik tulajdonított viaszt, viszont roppant okos koncepciót húztak fel a téma köré. A [REC] alapötlete szerint egy tévés stáb - élén a jó kinézetű riporterhölggyel - elkísér egy csapat tűzoltót egy éjszakai bevetésre. A riasztás egy régi típusú bérházból érkezett, amelyet aztán a tűzoltók és rendőrök bevonultával hermetikusan elzárnak a külvilágtól, lévén valamilyen furcsa, veszélyes és ragályos fertőzés lappang az épületen belül. Később persze mindenre fény derül (még ha tompítottan is), de nem ez a lényeg. Legalábbis a nézőnek nem. Nekünk az a fontos, hogy féljünk, megijedjünk, rettegjünk. Amit teljes mértékben sikerül is elérnie a filmnek.
De mitől volt olyan jó a [REC], és mitől üt hasonlóan nagyot a folytatása, a [REC] 2 is? Attól, hogy Jaume Balagueró és Paco Plaza író-rendezők tökéletesen eltalálták azt az eszközegyüttest, melyek konstellációjuk révén hatványozottan erősítenek rá egymásra. Mert láttunk már klausztrofóbiás horrort, tán még kézikamerás horrort is (vagy nem), de hogy mindezek zombi-horrorral párosuljanak, az itt a nagy ötlet! A leves nem új, mert külön-külön ettünk már ilyet, de az együttes ízhatás... Mindkét [REC] szűk, zárt térben játszódik ide-oda kapkodott kézikamerával (hatás: életszerűség, váratlanság, beleélés lehetősége, a mesterkéletlenség látszata... stb.), ahol a zombik 100%-ig képesek kihasználni azt a kevéske plusz képességüket, amelyekkel lebirkózhatják az embereket: gyorsaság, váratlanság, sötétség. Ebben rejlik mindkét [REC] ereje, hogy a koncepció következetesen végigvitt elemekkel operál, amely a legmagasabb fokú hatás elérésére alkalmas. Üt, mint a légkalapács, és én azt mondom, ahhoz az egyedi atmoszférához, amely beburkolja, kellett az is, hogy ne Amerikában készüljön... hogy ne amerikaiak készítsék. (Az USA-remake, a Quarantine azért tudott hasonlóan hatásos lenni, mert kockáról kockára az eredetit másolta. Ennyit Amerikáról...)
A [REC] 2 rátesz az első részre egy (veszélyes és kiszámíthatatlan) lapáttal. A sztorit pontosan ott folytatja, ahol abbahagyta (máshogyan nem is tehetné), percekkel az előzmények után kezdődik (folytatódik) a történet. Egy csapat katonát küldenek be a lezárt házba egy orvos-tudóssal, természetesen kamerákkal megörökítendő az egészet. Persze hamar megtudjuk, hogy az orvos tulajdonképpen egy pap, ezáltal az alapötleten is csavarnak egyet. Bátor húzás volt, nem mondom, mert kiderül, hogy a legelső fertőzött lányt, akitől az egész borzalom elindult, megszállta az ördög (sátán, miegymás). Ezzel a lépéssel az írók azért kockáztattak nagyot, mert a megszállós-ördögűzős tény nagyon-nagyon könnyen elidegenítőként tudott volna hatni. Hiszen vele az atmoszféra is módosult, az a légkör, amely az említett elemek összefűzéséből jött létre. Ám a rendezőknek volt olyan határozott és erős kezük, hogy megfogták a filmet, mielőtt véglegesen kifarolt volna. Újszerű ötlet a vallási megszállottságot összemosni a zombizmussal (már ha van ilyen), ám mivel Balagueró és Plaza tényleg a végletekig következetesen ragaszkodtak az első részben már bevált megoldási módokhoz, nem siklott ki a történet. Ellenben teljesen új értelmet nyert, amely alkalmat nyújtott arra, hogy újabb és újabb elemekkel színesítse a sztorit.
Egyszerűen zseniális a forgatókönyv problémamegoldó képessége. A film felénél, amikor éppen elfogyna a szufla a történetből (kiderült minden, ami kiderülhetett; a katonák "sarokba szorultak" úgy a szó konkrét, mint átvitt értelmében), vált a kép. A lehető legizgalmasabb pillanatban a lehető legnagyobbat. Egy bikaerős perspektívát. Fiatalok egy háztetőn guminővel bohóckodnak, majd a fertőzött házat bámészan körbeálló tömegbe sodródnak, ahol végül titokban bejutnak a házba. Ott találkoznak aztán a katonákkal, és a film száguld tovább előre a végkifejlet felé. A kameraváltós húzást aztán még egyszer eljátsszák, előkerül a riporter csajszi is, hogy kerek egésszé transzformálhassa a történetet. Kezdet és vég találkozik egy újabb elidegenítő, misztikus megoldásban (a kamera éjjellátó szemével fogható csak a "valóság"), amely nekem már egy cseppnyit sok volt ugyan, tényleg meghaladta a [REC] felépítette valóság koordinátáit, de azért még - némi minimális csalódással - belefért a képbe. S az egészet továbbgondolván, az még akár jelentéstartalmat, vagy -szándékot is hordozhat, hogy az ördöggel, sátánnal megszállt riporternő kijut az izolált házból, hogy folytassa ténykedését a világban. De állítsatok le, ha többet látok, mint kellene... Hümmhümm.
A [REC] 2 kimondottan hatásos példa arra, hogyan lehet egy remek alapkoncepciót úgy überelni, hogy ne veszítse el sem eredeti báját (báját? Szóval izé, értitek...), sem eredeti hivatását, és még ha hitvallását módosítják is kissé, az azt megvalósító eszközök következetes és biztos alkalmazása képes korrekt mederben és egységben tartani a célkitűzést. Első hallásra képtelenségnek tűnt folytatni legalább ugyanolyan minőségben és mennyiségben a [REC] zombi-horrorját, mint amilyen elánt az eredeti felmutatott, ám az alkotóknak sikerült. Még mindig hátborzongva gondolok vissza arra a végletekig precízen kidolgozott, megkoreografált, és hihetetlenül életszerűen végigvitt megvalósításra, amely a színészek által eljátszott karaktereket hús-vér áldozatokká csonkította, ahol a megrendezettség szikráját sem lehetett látni a felvételeken. A hosszú-hosszú, snitt nélküli képek olyan friss és feszes profizmusról árulkodnak, amely teljességgel magával ragadja a nézőt. Az erőszakos jelenetek jólesően (szóval értitek...) elkerülik a visszafogottságot, nincsenek színezve se negatív, se pozitív értelemben. S bár helyenként a számítógép besegít a látványba (például a fejről lelőtt koponyatető esetében), minden vérengzés realisztikus, ezzel hitelesítve véglegesen a szemünk előtt zajló történetet. Egyszóval azt hiszem, ha a zombifilmekkel kapcsolatban bárhol is szóba kerül az újabb bőrlenyúzás problematikája, elég csupán a [REC] 2-re gondolnunk...
