David Gilmour nálunk kevéssé ismert. Ha egyáltalán. Pedig szülőhazájában, Kanadában meglehetős népszerűségnek örvend, mint író, újságíró és televíziós személyiség egyaránt. A 80-as évek elején a Torontói Nemzetközi Filmfesztiválszervezői közé tartozott, később filmkritikusként tevékenykedett a CBS csatornánál, huzamosabb ideig volt péntek esti kulturális műsora, valamint művészeti magazinsorozatot is készített. 1997-ben hagyta ott a háromdimenziós népszerűséget, hogy teljes erejével az írásra koncentrálhasson. Jól is tette, tehetségét olyan díjak bizonyítják, mint a 2005-ös Governor General Award az A Perfect Night to Go to China című regényéért, vagy a 2007-es IMPAC Award (a legnagyobb világméretű díjnak számító angol fikciós irodalmi elismerés). Ezenkívül Gilmour 2007-ben kettő arany Nemzeti Magazin Díjat is bezsebelhetett a My Life with Tolstoy című esszéjéért.
A Filmklub - amelyhez felesleges kreatívkodásként a magyar kiadásban a Peregnek a kamaszévek alcímet fűzték - David Gilmour szintén 2007-es munkája. Regény is, meg nem is.Önéletrajzi visszatekintés is, meg nem is. Filmekről szól, de anélkül is lehet rá tekinteni. Elemez, boncolgat, leír, okít, bizonyít, felszabadít és utat mutat. Összetett írásmű, amelynek rétegei az élvezeti érték miatt egymáshoz szorosan kapcsolódnak, szétfűzvén őket azonban megerősített értelmet és tanácsokat hordoznak. Gilmour szerepe egyszerre elhanyagolható benne, és roppant fontos; jelzőtábla, feltűnő kikövezés egy olyan úton, amelyet mindenkinek magának kell bejárnia (végigmennie, átvergődnie, keresztülharcolnia).
A Filmklub története szimpla, de buktatókkal aknásított. Olyan életszakaszba mar bele, amely állandó robbanásponton hevül, és bizony sokszor explodál is. David Gilmour rossz passzban van, egyre kevesebb munkát kínálnak neki, ráadásul kamaszfia, a lakli Jesse nem hajlandó teljesíteni az iskolában. Vagyis tanulni. Mivel ráérős ideje jelentősen felduzzadt, David olyan szülői pedagógiához folyamodik, amelyre a járt utat követők legutoljára mondanák azt, hogy "bevett". Beleegyezik abba (mit beleegyezik, ő maga ajánlja fel), hogy Jesse abbahagyja az iskolát. Egyetlen kikötést támaszt csupán a "no drog" elve mellett: hetente legalább háromszor le kell ülniük együtt filmeket nézni.
Nem hülyeség ez. Mivel David szakavatott (intuitív, s a megszerzett benyomásokat interiorizált) ismerője a filmek világának, magának a filmtörténetnek, s mivel a filmek művészi értékükön túl valahol a valóság(os világ) leképezései, ily módon szeretne az apa-fiú kapcsolat ráerősítő hatásának támogatásával irányt mutatni Jesse-nek. Hogy kiderüljön, mihez konyít igazán a fiú, miben mutatkozik meg a tehetsége, s hogy óvatosan sikerüljön neki erre az útra terelnie. Két (három, négy, több, sok) légy egy csapásra.
Jesse azonban kamasz, amely mindig hatványozza a felmerülő problémákat. Tömegesen. Ez az az életkor, amikor iránymutatás nélkül elveszik az ember az őt érő hatások és lehetőségek között. Többszörös odafigyelést igényel, és minden súlyosabban csapódik le egy kamaszban, mint egy már felnőtt és tapasztalt ember(b)en. A Filmklub ennek a nagyjából két kiragadott évnek a naplóformára hasonlító rögzítése, ahogyan apa és fia a filmek világán keresztül nyílik egymásra, vesz át a másikból/másiktól olyan elveket, cselekedeteket, meggyőződéseket, szemléletet, amely hiányzik belőle. Vagy belőle hiányzik. A filmek jelzőkövek, erőteljesen beépülő cölöpök, képpé formált erkölcsök, látásmódok, tanulságok. Ahogyan az olvasó David-del és Jesse-vel mered a képernyőre, egyúttal magába is néz, ki-ki az életkorának megfelelő lencsén át, hogy a végére olyan eredményt kapjon jutalmul, amely egy önmagát meglelő kamasz vállveregetésébe torkollik - saját kezűleg. David Gilmour pedig a háttérben mosolyog, és büszkén mondhatja el, hogy sikerült! Ugye, sikerült?
David Gilmour: The Film Club (2007)
