(belga-francia, 2005. 91 perc
rendezte: Jean-Pierre és Luc Dardenne
Azt hiszem, ismét gazdagabb lettem néhány tapasztalattal, amely a filmes hatáskeltés, hatáselérés területét érinti. Ha valakit megkérnék arra, mondjon borzalmas, elrettentő, mi több, sokkoló filmes jeleneteket, nagy valószínűség szerint csupa-csupa horrorfilm-betétet kapnék válaszul. Különböző kínzásokat, csonkításokat, darabolásokat, és így tovább. És természetesen nagyon is igazuk lenne. Csakhogy van egy másik oldala a sokkolásnak: a lelki terror. Tud ugyanis egy dráma olyan jeleneteket, jelenetsorokat felmutatni, amelyek lélegzet-bennszorító döbbenetet képesek okozni az erkölcsileg egészséges és/vagy érett nézőnek. Nos, ebből kaptam én egy jó nagy adag tanulságot Jean-Pierre Dardenne és Luc Dardenne filmjének megtekintése során, mert a 2005-ös Cannes-i Filmfesztivál Arany Pálma-díjas alkotásának a csúcspontja eddigi naiv lelkületemet zsilettpenge-éles karcokkal metélte széjjel.
De kezdjük az elején. A gyermek című belga-francia dráma műfaja kellő lakonikus megnevezéssel illeti a film atmoszféráját. Ez a szó jó esetben (illetve éppen hogy rossz az ilyen eset) minden tartalmat (tartalmát) képes kifejezni, mégpedig erőszakos mélységekben. A történet 3 dologról szól: egyszer a címbeli gyermekről, aki a cselekmény folyton jelen lévő tárgya és katalizátora; másodszor a főhős (negatív főhős, nagyon-nagyon nézőtaszító negatív főhős) Bruno-ról és törvénytelen (háló)társáról, Sonia-ról; harmadszor pedig arról az életformáról(?), amelyben végletesen önző keretben és módon tengetik napjaikat. Bruno lop, hazudik és csencsel, hogy pénzhez jusson, amelyet aztán úgy ver el, mintha nem is lett volna. Sonia dühítően naiv módon mászkál majdnem újszülött csecsemőjével, mint Alice Csodaországban, már amennyiben a mi Alice-ünk igazi naiva, aki 3 másodpercnél későbbi jövőképre képtelen koncentrálni, Csodaországa pedig éppen hogy nem álom-bolondvilág, hanem a valóság hús-vér lüktetésű felnőtt realitása. Ők ketten tengetik ifjú, fel nem nőtt életüket az utcán és az utca közelében, alkalmi ötleteknek, bűnöknek és élvezeteknek hódolva, ezek által hajtva.
A bonyodalom (vagy minek is nevezzem) a címbeli gyermek sorsának eldöntése által lép be a képbe és a szívekbe. Az érzéketlen (gyermek még ő is, differenciálatlan érzelmekkel) Bruno Sonia háta mögött pénzzé teszi csecsemőjüket. Már ezt leírni is borzalmas, hát még milyen lehet végigélni! De persze nem Bruno számára, aki úgy gondolkodik, mint egy debil ötéves: majd lesz helyette új... Azt várnánk, hogy a felelősségteljes fiatalember ezután a pénzzel együtt lelép Sonia-tól, de a néző legnagyobb megdöbbenésére, mintha semmi sem történt volna, visszamegy a lányhoz az üres babakocsival (fogcsikorgatásra ösztökélő, jól eltalált szimbólum). Persze, hogy Sonia sokkot kap, elájul és kórházba kerül. Persze, hogy elmondja a rendőröknek. És persze hogy Bruno eközben nem tehet mást, mint megpróbálja visszaszerezni a gyermekét. Amely sikerül is neki, csakhogy dupla pénzt követelnek a visszavont tranzakció után. Innen pedig egyenes út vezet odáig, hogy egyik pénzszerzési akciója során Bruno lebukik (persze feladja magát, ez már egy jel, hogy mozgolódnak agyában a felnőttség és a lélek első sejtjei), majd a hűvösre kerül. A film végi börtönbeli összeborulva sírás előrevetíti a reményt, hogy képesek végre felelősségük teljes tudatában, felnőtt emberként élni. Majd.
A gyermek megrázó, nyers és valós dráma. Mennyien és hányan lehetnek, aki így (ilyen körülmények között, ily módon) élnek hasonló életkorban. A dolog szomorúságát, lehangoló reménytelenségét pedig pontosan az adja, hogy a főhősök (hősök? tényleg?) biológiai életkora nem ekvivalens mentális és érzelmi állapotukkal. A film korai csúcspontja, a gyermekeladás minden manírtól mentes, lecsupaszított, óvatosan realisztikus koreográfia szerinti, zárt egységet is képezhető megoldással van elővezetve és végrehajtva. Ettől annyira sokkoló, hogy az ember szíve majd-majd kihagy, lélegzete el-elakad, elméje a legsötétebb gyászba borul. Valódi, kivégzésszerű istenkáromlás. Akkora mértékű döbbenetet okoz, hogy jóformán tönkre is teszi a filmidő további részét. Mert újra már képtelen A gyermek elérni ezt a magasságot (illetve pokolbéli mélységet), emiatt mind a történet, mind a karakterek, mind pedig a téma leül, és ülve is marad. Ekkor már csak drámát látunk, drámaiság helyett.
Baj az is, hogy ugyan tényleg a gyermek minden cselekedet és történés mozgatója, a csere majd visszacsere után valahogyan mégis jelentőségét veszíti. Onnantól Bruno karaktere veszi át a lendületet biztosító szerepkört, és ez végig így is marad. Sonia az elejétől fogva nem lehet más, csak kellék, hol a gyermek, hol Bruno miatt, ezzel valahogyan érzelmileg borul is az egyensúly. Persze a Bruno-t alakító Jérémie Renier úgy elviszi a hátán a figurát, mint a sicc! Játéka annyira mocskosan (értsd: gyűlöletet és nem sajnálatot ébresztően) nagyszerű, hogy a negatív azonosulás kérdése alaptétellé válik. Én legalábbis nem álltam melléje, nem szurkoltam neki (éppen ellenkezőleg), de egyszerűen képtelen voltam nem követni a sorsát. Mindent belevitt és mindent ki is adott magából Bruno karakterében, egyértelműen nagy nyertes vele és miatta a film. A gyermek tehát nagyszerű dráma, amely utánozhatatlan, ám túl korai és mindent (agyon)ütő csúcsponttal rendelkezik, ahol a dráma folyamatos érvényesülése ellenére a drámaiság egy-két ponton törést szenved. Méltán érdemelt fődíjat Cannes-ban, Jérémie Renier játéka sokáig emlékezetesként marad a nézőben, a gyermekcsere pedig feliratkozott minden idők érzelmileg legsokkolóbb, legmegrázóbb és legmegdöbbentőbb jelenetsorai közé. Rossz visszagondolni rá!
