(The Broken)

francia-angol, 2008. 88 perc

rendező: Sean Ellis

A tükröket nehéz megfogni. Olyan matériából vannak, amely bár a lehető legtörékenyebb, mégis a végletekig óvakodunk tőle, hogy megsebezzük őket. Mondjuk ki – félünk tőlük! Mert mindig ott bujkál a gondolatainkban az a rémisztő teória, amikor szembenézünk velük (illetve saját magunkkal), nem lehet-e, hogy egy másik világ pillant vissza ránk? Van-e a tükröknek mélységük, és ha igen, mit rejt vajon? Minden anyagok és objektumok közül egyedül a tükör képes arra, hogy a halálpontos szimmetria mentén kifordítson önmagunkból. Átfordítson saját magába. A tükrökkel éppen ezért nem jó játszani. Alázattal kell feléjük fordulnunk, mert nem ismerjük igazi valójukat. S csak egyszer szippantson, zárjon magába az a paralell univerzum, onnantól elveszünk saját magunk lenni. A túloldalról pedig minden más. De legfőképpen mi magunk.

A The Broken címre hallgató pszicho-thriller, pszicho-horror eljátszik a tükrökkel. Illetve éppen a tükrök, az azokban felbukkanó leképezett valóságok azok, amelyek a szereplőkkel packáznak. Nem tudni, mi okból, de életre kelnek a (kép)mások, hogy gyújtópontjuk ellen forduljanak. Mint egy fertőzés, terjed szét a McVey családon és a közvetlen hozzátartozókon a tükörképek támadása. Ez aztán rengeteg gondolatot, teóriát felvet. Mitől más ez a család az összes többinél? Melyik az igazi valójuk: az annak tűnő, vagy a tükörből előrobbanó? És akkor most akkor mi is lesz akkor? Nem feltétlenül tűnik egyértelműnek a film, de a végére csak sikerült összeraknom (legalábbis remélem). Szóval a kórházban kiszabadult a tükörkép Gina, és éppen hazafelé hajtott az autójában, amikor a valódi Gina megpillantotta őt, és követni kezdte. A lakás(uk)ban aztán a képmás leszámolt a valódival, autóba ült, és egy röpke elmélázás eredményeként balesetet szenvedett. Amikor is emlékeit feledve a valódi Gina elméjében találta magát, és önnön maga után eredt. Majd a fináléban tudatosodott benne a valóság, és visszatért az indentitása. De lehetett akár fordítva is, sajnos még mindig bizonytalan vagyok kissé. Ám bárhogy is legyen, a nagy kérdés az, vajon Gina (mindegy, hogy az eredeti vagy a képmás) miért nem ismerte fel a saját házát, lakását…?

Nem az a baj a történettel, hogy nem rágja szánkba a megoldást, hanem az, hogy bármelyik teória mellett is teszem le a voksomat, megtámadható. Úgyhogy hajlamos vagyok úgy ítélkezni, lyukas a koncepció. Amúgy, a sztori nem kielégítő egyértelműségét leszámítva, a film nagyjából rendben van. A The Broken atmoszféráját tekintve konzekvensen felépített pszicho-horror, amely nem esik nekünk, de lassított tempója és rejtélyes légköre miatt végig feszültségben tartja úgy a képernyőt, mint a nézőt. Puhán és óvatosan sikló kamerakezeléssel operál, ezzel érve el, hogy egyetlen pillanatig sem érezhetjük biztonságban magunkat. Ahogyan a tükör mögött is folyton lesben áll(hat) valaki. Bár látszólag a ritmusra lehet panasz, valójában következetesen marad a film a saját maga szabta dinamika keretei között, ezzel húzva egységes burkot a sztori köré. A kékes színek is ezt a hatást erősítik. Helyenként viszont becsúszik egy-egy mélypont, disszonánsnak érzett jelenet, amely hol textúra-idegen, hol pedig történeti lógó mellékszál (a metró elé vetődés a képért; a terapeuta elvarratlan karaktere).

Egy azonban biztos. Stílusos, félelemfaktort jól fel- és megcsavart körítéssel szegez a történetbe Sean Ellis író-rendező, még ha a film egy idő után kifáradni is látszik. Van néhány olyannyira megkomponált jelenet, amely filmen Hitchcock-ot, szövegbeli képzeletben pedig mondjuk Stephen Kinget idézi (a fürdőkádban áztatós, relaxálós rész; vagy mondjuk a metróban történő kiútkeresés). Mindenesetre az a néhány elejtett jelenet-csökevény, amely azt sejteti, hogy itt közel sem csupán a család érintett a tükörképek támadásában, jórészt a film egésze után kezdi kifejteni hatását (mondjuk például akkor, amikor leülök kritkát írni róla). A film eleji röntgenképen a fordított szervezet (szív a jobb oldalon); a metrón az öregasszony, aki képes megkülönböztetni a képmásokat a valóditól; az öcs házában lakó ázsiai, és annak megváltozott felesége. A The Broken tehát kétségbe taszít, és ott is tart, egészen a végéig – esetleg még tovább. Kontúros koncepcióján bár lehetséges, hogy plecsnit hagy a támadhatóság, megvalósítása tényleges pszicho-horror atmoszférát teremt. Egyetlen, ámde annál véresebb erőszak-jelenetét leszámítva (amelyben aki nem ismeri fel a Psycho előtti tisztelgést, nem érdemel több horrort az életében), szinte brutalitás nélkül okoz sokkot a nézőnek. Igaz, hogy a maximumhoz, sőt a "maximum alá"-hoz is néhány összetevő hibádzik, friss és nyugalmat háborgató, intellektust mozgósító film, amely jóleső látványosság egy mostanában eltűnőfélben lévő zsáner kulisszái között.