Kétféle bérgyilkos típus létezik. (Már persze csakis filmélményeim szerint.) A ritkább az a fajta, aki magabiztosságának tökéletes tudatában szertelen, élvezeti forrásként tekint "munkájára", hedonista módon cselekszik. Ilyen volt például Antonio Banderas karaktere a Bérgyilkosok című filmben. A másik típus viszont ennek gyökeres ellentéte. Erre jóval több példát fel tudok hozni, a megközelítő teljesség igénye nélkül: Sylvester Stallone (Bérgyilkosok), Jean Reno (Léon, a profi) vagy Forest Whitaker (Szellemkutya). Nem megyek tovább. Ez a fajta bérgyilkos óraműveket pontosságban megszégyenítő gépezetként működik úgy időben, mint alaposságban. Nem téveszt szem elől egyetlen mozzanatot sem; nem hagyja eltántorítani, kizökkenteni magát semmi által - befolyásolhatatlan érzelmileg, hiszen a "munka" az egyetlen cél, amit ismer. Nem élvezi a gyilkolást, csak csinálja. Elvégzi. És továbblép. Ugyanúgy, ahogyan jött. Ebben a típusban sokkal több tartalom, kiaknázható mélység, megjeleníthető összetevő van. Nem csoda, hogy többnyire "őt" akasztják le a polcról a fizetett, megbízásos öléseket középpontba állító filmekhez. Ez alól a Veszélyes Bangkok sem kivétel.
A tucatnevű Joe nem illeszthető be az átlagember sablonjába. Mert ő bérgyilkos. Olyannyira profi, hogy négy felvázolt szabály mentén dolgozik: nem kérdez; nem bizalmaskodik senkivel; nem hagy nyomot maga mögött; és tudja, mikor kell abbahagyni. Valamint fordítva. Persze, hogy abban a pillanatban kapja fel a film az életének fonalát, amikor valami megváltozik. És nem is csak valami, hanem minden. A forgatókönyv a jól ismert kelléktárból húzza elő azokat a kártyákat, amelyekből élvezetes sztori kreálható: egy tanítvány megjelenése, egy elementáris érzelem, a szerelem betoppanása; a lelkiismeret megszólalása, ezáltal szembefordulás a megbízóval - és persze a végleges kiszállás, az erkölcsi jó útra térés. Nem új történet, nem új fordulatokkal. Megbízható zsinór mentén rángatja a forgatókönyv a fő karakter bérgyilkost. Valami hasonló lapjárás volt leosztva például a Szellemkutyában is. Ami élvezhetővé, átélhetővé, jóvá tehet egy ilyen filmet, az a stílus, a hozzányúlás milyensége, a bérgyilkos karakterének megrajzolása, a színész teljesítménye. Nem nagy was ist das, de sokan elbuknak rajta. A Pang-testvérek azonban szerencsére nem sétálnak bele a kínálkozó főbb csapdákba.
Először is a Veszélyes Bangkok látványvilágát a zöldes, pirosas és kékes neonszínek ázsiai légkörrel ruházzák fel. Joe karaktere ugyanakkor mintha "szürkébb" lenne; a barnás, matt színvilág végigköveti őt - e kettő, eltérő beállít(ód)ás egymás mellett, között szerepeltetése pedig ab ovo ritmusos atmoszférát ad a filmnek. A Pang-testvérek ugyan semmilyen különös stílussal nem ruházták fel a mozit, de mégis van egy tucatból kirívó egyedisége, még ha halványan is. A bérgyilkos történetéhez óvatosan közelít a film, végigkíséri egyfajta tárgyilagos távolságtartás. A nézői azonosulást tehát a karakternek kell megjelenítenie, ami viszont erőteljes színészi jelenlétet követel. Az érzelmi szál disszonáns hangként jelenik meg - de végtelenül pozitív értelemben. A néma Fon képviseli Joe lelkének ébredését, megtisztulásra vágyását. Ő az a sürgető negyedik szabály, amikor meg kellene állni, ki kellene szállni - végleg. Előrevetíti a tragédiát, tisztán kiviláglik a filmből, hogy a boldogság és Joe nem lehet egy; nem túl késő van hozzá, hanem egyszerűen más dimenzió a kettő. Joe belekóstol ugyan, hogy aztán végső "jócselekedetével" tisztítsa meg magát a munkájától - mindörökre.
A Veszélyes Bangkok nem mutat be akciódömpinget. Van néhány jól koreografált gyilkosság, kivégzés, de nem erre építkezik a film. A történetet lezáró leszámolás sem túl eredeti, egyszerűen csak praktikus. Viszont Joe halála már végtelenül stílusosra lett komponálva, mintegy összefoglalása, alfája és omegája az életének. Nicolas Cage nélkül valószínűleg a mozi nem működne ennyire. Persze vele együtt is lehetett volna kicsit feszesebb a vágás, pergőbb és összeszedettebb a történet, de miatta nagy százalékban működik is az egész. Bevallom, kissé elfogult vagyok vele szemben, de vitathatatlan tény, hogy iszonyatos kisugárzása van. Slamposan is képes a szemével felvillantani karaktere ki nem fejtett mélységeit; egyszerűen annyira erős a jelenléte, hogy belekarcolja magát a képernyőbe. Hitelesen viszi el a hátán az egész filmet akcióstul, szereplőstül, mondanivalóstul. Miatta lesz a Veszélyes Bangkok több, mint egy tucat. A Pang-testvérek bérgyilkosos sztorija élvezhető akciófilm kitekintő drámaisággal, stílusos hangulattal, tetszetős ábrázolásmóddal. S ha egyszer majd feledésbe is merül bennem az egész, a néma Font alakító Charlie Yeung mosolygós szemeire, kivillanó fogsorára, bájos arcára akkor is emlékezni fogok. Nos, ha valamiért egyáltalán, ő az, akiért talán tényleg érdemes gyilkolni.
(
