Néha úgy vagyok, hogy a vámpíros filmekre már csak legyintek egy jó nagyot. Uncsi, idejétmúlt, sablonos, uncsi - ja, ezt már írtam. Nem akarom őket, és kész, mert annyiféle szemszögből láttam már ilyeneket, hogy egyrészt beléjük szédültem, másészt úgysem tudnak újat mutatni. Aztán van úgy is, hogy pofára esek, de annyira, hogy még a kezeimet sem tudom védekezőleg magam elé kapni. Kábán ücsörögve pedig, fokhagyma-gerezdek körkörös táncával a szemem előtt rádöbbenek, hogy most valami olyat láttam, amely nem semmi. Nem uncsi, nem idejétmúlt, nem sablonos. Na ez volt nekem tegnap este az Engedj be!
Hosszabb bevezetővel szoktam kezdeni, mert hiába írok úgymond "ösztönből" (intuícióból, tudatalattiból… stb.), azért jól bejáratott és átgondolt szerkezet mentén dolgozom. Ezzel pedig nem magamat akarom fényezni, pontosan ellenkezőleg, hiszen jelen esetben nem én vagyok a simogatandó csodalámpa, hanem ez a svéd film, amely arra késztetett, hogy (át)lapozzak a vámpíros mozik fejlődésörténetének felvázolásán, és in medias res kezdjek lelkendezni Oskar és Eli történetének ürügyén. Mivel az Engedj be! úgysem illeszthető lefaragások nélkül a vámpíros mozik sorába, hiba volna azokkal összehasonlítani. Szerencsére (és ez dicséret) teljesen egyediként kell kezelnem, de ha mégis valamiféle alapot akarok adni a kritikámnak, akkor egy olyan jól hangzó párhuzammal tehetem meg, hogy: ami a tiniknek az Alkonyat, az nekem az Engedj be! Mert nincs kecmec, nincs hezitálás: az Engedj be! az én Alkonyatom!
Nem tévedek sokat (és különben is csak sokak véleményét szajkózom), ha azt mondom, az Engedj be! a 2009-es év egyik legzavarbaejtőbb filmje. Persze csakis pozitív értelemben, mert olyan szálakat futtat össze, amelyekből talán senki nem gondolta, hogy acélsodrony-szilárdságú kötél sodorható, amelyre a horror-panelek, a drámai mélységek, és a 80-as évek szociográfiai sajátosságai mind-mind egyenrangúan felfűzhetők. A történet magva is olyan, mint a tyúk és a tojás esete. A képernyőn bármelyikből következhet a másik. A lényeg viszont egy: két "különc", akik senki másban nem képesek igazán megtalálni magukat, egymásban bontják ki valódi karakterisztikájukat. Mit számít az, hogy a (nemtelen) lány vérrel táplálkozó vámpír? A világon semmit, hiszen figurája becsapás és tévedés nélkül felfogható egy sarkos és morbid szimbólumnak. Eli más, mint a többiek. Mint ahogyan Oscar is az. Csak előbbiben látjuk ezt a különbözőséget, utóbbiban viszont nem, ám a környezet (iskolatársai) vele szemben tanúsított viselkedése azért jócskán beszédes. De hogy az eltérő mélység benne is ott van, az vitathatatlan. Ez a cseles fogás pedig arra jó, hogy a néző totálisan azonosulhasson a kisfiúval.
Az Engedj be! végtelenül naturalista film. Nyers az is, ahogyan Eli vért lefetyel, de Oscar sérült gyermeki bolyongása az elvált szülők traumájának következtében éppúgy, mint a házbeliek, környékbeliek kocsmabeli egysíkú, ingerszegény, agytompító társasága. Könnyen felmerül az emberben, hogy akkor meg minek is ez az egész vámpír-izé? Tényleg, minek is? Szerintem a válasz az, hogy a történet rávilágíthasson kettejük igazi kapcsolatára, amely sem nem érdekek mentén szerveződik, sem nem hatja át a kizárólagos muszáj érzete, hanem pusztán két, félelmekkel-bűnökkel-vágyakkal teli fejlődő, alakuló, befolyásra érzékeny lélek egymásra találása, amely így kap végtelenül hiteles megvilágítást éppúgy, mint melankólikus mélységet. Ettől lesz "szép" a film sokkal határozottabban és emlékezetesebben, mint "csúnya" a kicsorduló vértől, a szakadó nyaki verőértől, a savmarta arctól és letépett alkartól. Hiszen gondoljunk csak vissza, összességében milyen benyomás marad az Engedj be! után? Pozitív vagy negatív? Nem lehet kérdéses a válasz.
Tomas Alfredson filmjét (amely John Ajvide Lindqvist regényén alapul) a két fő karaker mozgatja, tölti meg lüktetően élénkpiros vérrel. Ők ketten a (vizuális) dinamika hordozói. Egy oldalon állnak ugyan, de különböző élményvilágot, értékrendet, cselekedet-tárat hordoznak magukban; egymás felé közeledésük, majd elfogadásuk többször is csúcspontra juttatja a filmet. Nem beszélnek sokat, igazi mondanivalójuk egymás iránti tetteikben (legyen az akár szemkontaktus, simogatás, ölelés, vagy egyéb finom testi érintkezés) közvetítődik - hitelesen, átélhetően, gyönyörűen. Oscar karaktere a tétova, rácsodálkozó, tettgyenge viselkedésével hódítja meg a nézőt, míg Eli pontosan az ellenkezőjével: messziről és mélyről jövő tudatos bölcsességével, hezitálásra képtelen cselekvőkészségével, kontúrosan erős jellemével. Párosuk nem a világgal való szembenállást jelképezi, hanem az attól eltérő, beilleszkedni nem tudó, azonosulni nem vágyó szuverén individuum megjelenését - a magány és meg nem értettség azon fokát, amely magasabb rendű, épp ezért kitaszító, nem kívánatos. Ha keresünk a látható mögötti igazi tragédiát a történetben, erről ne feledkezzünk el!
Végül beszélnem kell arról, amely a filmet számomra egyedülállóvá, feledhetetlenné teszi. Nem a vizuális megvalósításról van szó, a határozott fény- és színkezelésről, vagy éppen a beállítások sterilen lenyűgöző erejéről. Ezek is ott vannak, letagadhatatlanul, de amiről én beszélni akarok, az valami más. És itt most annyira óvatosan kell fogalmaznom, mint talán még soha. Mert ha nem így teszek, és félreértenek, keményen szembesülni leszek kénytelen a pedofília vádjával. Az Elit megformáló, (akkor) 12 éves Lina Leandersson-ról van szó. Ha lehet (és miért ne lehetne) ilyet mondani egy gyereklányról, hogy végtelenül vonzó és szexi jelenség, akkor ő az. Egyszerűen döbbenetes ereje van a képernyőn, elragadó lénye magával ragadja a férfitekintetet, szinte folytonosan látni vágyjuk őt: szemeit, lépteit, mozdulatait. És akkor most szeretném eloszlatni az esetleges félreértést, mert a szexi jelzőn nem azt értem, hogy szexuálisan kívánatos, hanem hogy valami olyan ősi nőiség hordozója, amely egyszerre kortalan, bölcs és elpusztíthatatlan - mert ha mégis megszűnne, megszűnne minden a földön, amely nemekre oszt bennünket, és a másik felé fordítja érzelmeinket. Remélem, nem csak én éreztem így, de amondó vagyok, ezt a lányt nagyon meg kell jegyeznie a jövőre nézve a filmvilágnak. Miatta lesz az Engedj be! az én Alkonyatom - és nemcsak egy pentalógia filmidején át, hanem mindörökre.
(
