Az űrhajókon játszódó sci-fi-k ab ovo azzal az előnnyel indulnak, hogy matériájuk zseniális atmoszférateremtésre ad lehetőséget. Példaként kapásból az élre kívánkozik az Alien (no meg nálam az Alien 4 is), amely minden idők egyik legklausztrofób, legnyomasztóbb horrorja a maga zsánerében, köszönhetően nagy részben a közegnek (sötét, útvesztős űrhajó). De ugyanígy hatott például a Halálhajó, ahol nem szörnyek riogattak, hanem maga az emberi elme volt az ellenség. És muszáj megemlítenem a 2007-es Napfényt is, ahol szintén a hajótest megrajzoltsága játszott közre a filmes légkör realizálódásában, s csak hogy tényleg látszódjon, hányféle téma tud érvényesülni ilyen keretek között, a Napfényben egy természeti erőforrásért (Nap), s áttételesen az egész emberiség létéért folyt a harc. Szóval ezek az előzmények mutatják, mire is képes egy puszta űrhajótest a filmek nézőre gyakorolt hatásának tekintetében. Mert a Pandorum című film is ennek a vonulatnak a meglovaglását hasznája ki, hogy eredendő kulisszái között elmeséljen egy hátborzongató(an) jövőbe pillantó futurisztikus történetet. Így csak jó sülhet ki belőle, nem?
Nem teljesen. A Pandorum ugyan megteremti a légkört, ezzel nincs is baj, de a történet fordul-kanyarodik helyenként olyan irányba, hogy lejjebb csavarja a tökéletesen ható légkört. Szóval a sztori szerint az emberiség nagyon elszaporodott (valójában is ezen az úton járunk). S mivel a Föld tartalékai kimerülőben vannak (ismerős jelenünkből?), nagy erőkkel kutatjuk a világegyetemet, bolygónkhoz hasonló planéta után. Amelyet meg is találunk, és nyomban kolonizációs célokat betöltő gigantikus "űrvárost" küldünk a 123 évnyire lévő égitestre, fedélzetén 60 ezer hibernált állapotú emberrel, valamint állatok és növények egyedeivel (modern Noé bárkája). Az űrhajó irányítását mindösszesen 6 műszakból álló, néhány fős legénység végzi, amelyek 3 évenként váltják egymást (a holtidőben ők is fagyasztva vannak). Amikor a sztori indul, váratlanul ébred fel az 5-ös műszak egyik technikusa, aki életre kelti hadnagyát is. Nem tudják, mi történt, mindenesetre az űrhajó reaktora a végét járja, s egy ismeretlen, emberre nyomokban hasonlító szörny-faj a fenntartó műszakok és a hibernáltak tagjait tizedeli táplálkozás céljából.
Valahol visszaköszön a történetből az Alien, de itt még valami másról is szó van. Hogy például időközben a föld elpusztult, s az Elysium (meglehetősen szatirikus névválasztás) nevű űrhajó hordozza az emberiség utolsó mohikánjait. Vagy hogy a szörnyek az évtizedek során az űrhajó életterének sajátosságaihoz alkalmazkodott egykori valódi emberek. Illetve történetmozgató még a Pandorum nevű hibernációs betegség, anomália. (Ilyesmi tünetek jelentkeztek A mélység titkában is a víz alá merült szereplőknél, csak ott a túlzottan gyors nyomáskiegyenlítés következtében). A hibernálás mellékhatásai egyenesen a hallucinációkig, tudathasadásig, őrülésig vezethetnek. Összetett történetű filmmel van tehát dolgunk, amely úgy indít, hogy rögtön a székhez szegez, és 100%-ig ránk borítja az űrhajó sötétjét, kiismerhetetlenségét, nyomasztó súlyát. Nincs kecmec, együtt kapkodjuk a levegőt Bower tizedessel az ébredéskor, együtt fejtjük le magunkról a mesterséges nyálkát-bőrt a kapszulából kiszabadulván, együtt kúszunk a rugalmas csövektől nyüzsgő kábel- és szellőzőcsatornákban, és együtt menekülünk a kihalt, néhol romos és szeméttel teleszórt folyosókon, helyiségekben. Van tehát horrorisztikus atmoszféra, amely mintegy háromnegyed óráig nem ereszti a nézőt. Ám aztán, a szörnyek manifesztálódásakor valami megváltozik.
Mihelyt megjelenik ugyanis az ellenség (persze ez még csak a fizikai ellenség, a film vége tesz róla, hogy egy pszichés szörny is támadásba lendüljön), csökkenni kezd a feszültség, ahogyan annak lennie kell. Ekkor megy át a film pszicho-horrorból egyszerű horror-thrillerré. Sajnos nem segítenek a felhasznált elemek sem, hiszen sorra bukkannak elő azok a klisé-panelek, amelyeket valószínűleg fűszerezésnek szántak, de mint egy levest, egy filmet is el lehet barmolni az ízesítők nem megfelelő adagolásával. A Pandorumnál nagyjából ez történik, beletöltenek mindent, amely képes az izgalmat (helyben) toporogtatni, csakhogy nem úgy sülnek el, ahogyan kell (lásd például a gépjavító csarnokban a félbolond raszta handabandázó karakterét). Továbbá nekem enyhén hamis maga Bower is, aki az elején még semmire nem emlékszik, de amikor szükséges, mert például menekülni kell, már nem szorul rá semmiféle navigációra, kiismeri magát a roppant méretű űrhajóban, legyen bármilyen felismerhetetlen helyen is. Tudom, múlik az átmeneti emlékezetvesztése, de ez akkor is túlzottan a történet érdekeit szolgálja, huszárvágásszerűen egyszerűsíti le az adódó problémákat. A befejezésben előkerül még egy tudathasadás is, csak hogy bonyolítsa a finist. Amúgy az élvezeti értéke végig az átlag felett lebeg a Pandorumnak, de azért nem kiemelkedő film, mert sokfelé ágaztatja a felhasznált kelléktárát, amely épp ezért nem mindig jelenik meg kompozíciós egységben a történet testével.
A Pandorum látványvilága jól van összerakva. Akkor száll (f)el kicsit a fullasztó atmoszférától, amikor kinyitja a teret (bizonyos helyeken a végtelenségig tágítva), mert ott csökken a feszültség nyomása. Amíg a szűk ter(m)eken, folyosókon keresztül botladozik, addig érvényesül csak a fojtogató beállítódása. Amúgy a kulisszák, a "berendezés", a színfalak helyenként meglehetősen erősen hajaznak Jean-Pierre Jeunet kontúrosan egyedi látványvilágára (Elveszett gyerekek városa, Alien 4) - működtetik is a film reaktorát, a hatást. Mert egy sci-fi-horror esetében a hatásnak van döntő szerepe, amely - ha kell - képes egy síkabb történetet is a vizualitásán cipelni. Üdvözlendő a kevés karakter, Bower szerepében Ben Foster jó, nemkülönben a megőrülő Dennis Quaid Payton hadnagy bőrében (dörmögő hangja időnként hátborzongató). Christian Alvart filmje tehát megfelelő szórakozást nyújtó sci-fi-horror borongós kulisszák között, ahol egyszerre egy szörnnyé vált új faj, illetve az embernek maradt ember pszichéje az ellenség. S bár az említetteken kívül még néhány elemi hiba is felróható a Pandorumnak (pl. az elején totálisan hangszigeteltek a kapszulák, később viszont már nem), összességében didergetős kikapcsolódást nyújt.
(Pandorum)
