(Moon)

angol, 2009. 97 perc

rendező: Duncan Jones

"Gerty, minket nem programoznak, mert mi emberek vagyunk, érted?" Valóban nem? Ténylegesen nincs belénk táplálva semmi olyan, amelyet külső elmék terveztek el, hogy az ő akaratuk szerint cselekedjünk? Mi mi magunk vagyunk, az odáig stimmel. Saját gondolkodásmóddal, érzelemvilággal, a jövőbe vetett elképzelésekkel és az azokhoz elvezető úton való egyedüli döntéshozatallal, cselekvőkészséggel, tettrendszerrel. De tényleg szabad akaratunkból kifolyólag döntünk mindig, választunk az alternatívák és lehetőségek között - megyünk előre úgy és akkor, ahogyan és amikor mi választjuk, mi akarjuk? Sajnos nem hinném. Mert rengeteg olyan kötelék befolyásolja minden egyes lépésünket, amelyek rajtunk kívülről jönnek: mások iskoláznak be; mások tanítják nekünk, mi a jó, a követendő, a cél; mások alkalmaznak, választanak bennünket; másoktól függünk és végül mások által megszabott (programozott) szabályoknak, törvényeknek kell alávetnünk magunkat - ha az emberi társadalomban akarunk létezni. Most akkor hogy is van, kedves Sam? Tényleg nem programoznak minket, mert mi emberek vagyunk? Sajnos kiábrándító a felelet. Pontosan azért vagyunk sok ezer paranccsal kódolva, MERT emberek vagyunk. Itt egyedül Gerty volt szabad a saját határain belül, hiszen ő nagyon is tisztában volt azzal, hogy csakis a program vezérli, és nem a szabadság.

A Hold nyíltan játszik rá látszólagosságára. Ahogyan az égitest, úgy a film is. Mert az alapötlet szerint az űrbázis és benne Sam munkája egy, az ott dolgozó embert szánalmas, ketrecbe zárt, hasznot hajtó állattá silányító megtévesztés. Nem is a racionálissá magyarázó kerettörténeten van a hangsúly, mert - mivel nincs semmi értelme (mit is termel Sam a Holdon, és az mire jó egyáltalán? Főleg ilyen végletesen csekély mennyiségben?) - pontosan azt szimbolizálja, hogy a film akkor is működne, ha egy szó nem esnék konkrétan arról, miért van ez a szerencsétlen űrbányász a holdbéli támaszponton. Elég lenne csak maga a TÉNY, hogy Sam ott van, egyedül és behatárolva, s csupán három év múlva mehet haza. (Már persze a látszat szerint.) Hiszen ottléte egy klónok által végtelenített szalagon folyó kihasználás. A minta, az eredeti ember otthon, a Földön létezik családja körében. És végső soron mi itt a sztori akkor? Hát az, hogy míg Gerty egy előre programozott, bitek és ki tudja még milyen számsorok által tevékenykedő, saját érzelmi lét-tudattal nem rendelkező GÉP, addig Sam (és a többi Sam-klón), másolatuk ellenére az embert lekopírozó biológiai ÉLŐLÉNYEK saját (a rosszat is választható) tudattal, emocionális gondolkodással. Ettől lesz igazi tragédia a Hold, egy végtelenül gonosz történet, ahol 100%-ig kézzelfoghatóan olvasható le, mennyit is ér az élet, mit lehet vele kezdeni, és végül mennyire lehet megkínozni.

A Hold tulajdonképpen nem is sci-fi, csak éppen a jövőben és az űrben játszódik. De mondanivalója szerint lehetne akár a jelenben a Földön is (már persze az ember klónozása azért még a jövő fenyegetése). Ám mint science fiction, a látványvilága olyan, amilyennek lennie kell: minden lekerekített és hófehér; sehol semmi oda nem illő, funkciótlan csicsa. Emiatt jó egy sci-fi-környezet, ha minden praktikus és steril - elvégre ez az egyik atmoszféra teremtő jellege ennek a zsánernek. A feszültséget egy rövid ideig a rejtély biztosítja, amely aztán gyorsan megfejthető, de szerencsére a helyét az ember és klón (klón és klón) közötti viszony viszi tovább. A néző is meghasonlik, melyik Sammel azonosuljon, ez pedig nyugtalansággal tölti meg a történet textúráját, amely amúgy pontosan a leszűkített (térben, időben, érzelmileg, cselekedetileg) jellegének köszönhetően marad végig izgatottan vibráló. Gerty és Sam végső együttműködése keserűen jóleső katarzist nyújt, elgondolkodtató röpirat amellett, hogy miért egy érzelmek nélküli robotnak kell felismernie, az érző-gondolkodó ember életének értékét.

A brit Duncan Jones saját ötletéből rendezett filmje nyomasztó atmoszférájú lázadás az emberi élet és érzelmek kihasználása ellen. Sam Rockwell játéka, ahogyan a Sam-klónokat játssza, igazi tudathasadásnak tűnik. Egyszerre jelenít meg két teljesen eltérő személyiséget, ezzel is tovább mélyítve a film drámaiságát, hiszen a két Sam viselkedése pontosan azt bizonyítja, hogy minden egyes klón más és más, ergo szuverén, egyedi és megismételhetetlen individuum. Mellette Kevin Spacey Gerty hangjaként kétféle módon hat: jóleső, nyugodt orgánuma Sam mindenkori bizalmára és megnyugtatására tervezett, ugyanakkor hátborzongató sterilitást ad a kompjúterizált, mesterséges világnak, amely átvenni készül az emberi szerepköröket (Már órák óta nem ettél, készítsek neked valami?; Mondd el, mit érzel!). A Hold megdöbbentően gonosz (ám nem légbőlkapott) történet az ember kihasználásáról, a(z apró) cél miatt értéktelennek minősített életéről egy tökéletesre rajzolt sci-fi kulisszái között. Mondanivalóját felesleges szájbarágni; nem is kísérletezik vele a film, egyszerűen csak elmesél valamit, amelynek szélsőséges morális vetülete csont nélkül és segédeszközök használatát (manipuláció, hatásvadászat) mellőzve emóciókba ötlő. A Sam Bell-klónok tragédiája nem (el)túlzott, az analógiát követve tőlük már csak egy lépés a valódi emberek hasonló szituációkban szerepeltetése. És hogy még egyszer hangsúlyozzam az igazi konzekvenciát, arra elég előbbi mondatom hamissága. Ugyanis ember és klón között semmiféle különbözőség nem tehető, sőt! Ember és klón közé minden (biológiai) téren egyenlőségjel teendő. Ennek tagadása is csak programozás kérdése…