A norvég Tore Renberg valószínűleg ismeretlen a magyar olvasóközönség számára, de szégyenkezés helyett annál inkább javasolt a megismerése. Az 1972-ben született író ugyanis, aki egyben zenével és irodalmi kritikákkal is foglalkozik, hazájában gyakorlatilag kultstátuszba került bemutatkozó könyvével, az 1995-ben írt Szerettem másképp is című regénnyel.
Jarle Klepp története nem hagyományos tiniéletet ábrázol, sokkal inkább annak mélyreásott, lélekbe szántó (élve)boncolását jeleníti meg, amint a 17 éves kamasz próbál eligazodni a felnőtté válás felé vezető érzelmi klímaváltozás viharai között. 1990 elején járunk. Jarle bizonyos tekintetben ugyan hagyományos kamasz: elvált szülők; lázadó alternatív zene; kiforrottnak tűnő politikai és társadalmi nézetek; szerető barátnő. Ám élete gyökeres fordulatot vesz, amikor új fiú érkezik az iskolába. Igen, fiút mondtam, nincsen tévedés. Jarle, a kamaszfiú ugyanis beleszeret az újonnan érkezett másik kamaszfiúba, Yngvébe. Totálisan és kitörölhetetlenül.
A Szerettem másképp is címe ekkor válik értelmezhetővé az olvasó számára, és fokról fokra, érzésről érzésre követjük nyomon Jarle lelki stációit, ahogyan letagadni próbálja maga előtt, ahogyan titkolni erőlködik környezete előtt, vagy ahogyan teljesen átadja magát a plátói érzelmeknek. A tragédia előszelét Renberg természetesen többször előjelzi nekünk, Jarle és Yngve barátság-kapcsolatát végig belengi valamilyen elfojtott furcsaság. És itt kell leszögeznem, hogy az érzelmek és tettek sosem mennek át homoerotikus ábrázolásmódba sem a lelki, sem pedig a fizikai megnyilvánulások terén, ugyanis Tore Renberg regénye az első látszat ellenére nem erről szól.
Hanem arról, hogy a szédülten változó '90-es évek kamaszlelke hogyan éli meg a felnőtté válás semmihez nem mérhetően erőszakos torzulásait. A történet nem végződik jól, avagy mégis. Minden nézőpont kérdése, de ha csak arra hallgatunk, amely egykor bennünk is végbe-játszódott, a szimpátiánk Jarle iránt a nosztalgia erejével sodor magával.
Tore Renberg könyve mindazoknak ajánlható, akik voltak késő tizenévesek, akikben a boldogságkeresés akkortájt plasztikusabb volt, mint bármely anyag, s akik úgy érezték, a világ értük van, és igaz elkötelezettséggel formálható. Azaz nem tévedek nagyot, ha kijelentem, hogy mindannyiunknak, akik átléptük már a bűvös húszat, harmincat, negyvenet, és így tovább.
Tore Renberg: Mannen som elsket Yngve (2003)
