(The Crazies)

amerikai, 2010. 101 perc

rendező: Breck Eisner

George A. Romero-hoz nem kell idegenvezető. Bár az idegeneknek mégis csak lehet, hogy illene bemutatni őt, ám úgy vélem, aki nem hallott még róla, annak itt és most felesleges az ünnepélyes összeismertetés. Legyen elég annyi, hogy a 2010-es A tébolyultak című, rémlátomás-szerű horror az ő 1973-as eredetijének a fel- és átdolgozása. Bevallom, én sem vagyok azzal tisztában, mennyi maradt meg az eredetiből, és mennyi lett benne a vadiúj - ami viszont bizonyos, az a biológiai fegyver által okozott fenyegetettség, vírus, fertőzés, mifene. Vagyis az alap-kiindulópont, amelyre felépül az egész úgy vizuális tartalmában, mint drámai, erkölcsi, társadalmi szándék-kinyilvánításában. Ezért is nem fogom összehasonlítgatni a kettőt, hanem csakis a mostanival foglalkozni. Mert ezzel is van mit, bőven. Szerencsére.

A tébolyultak története egyetlen szálra csavarja fel, növi ki magát. Ez nem baj, sőt! Máskor, máshol már elmondtam, hogy ennél a műfajnál az élvezeti érték megtartása érdekében nem lehet túlontúl csűrni-csavarni a dolgokat; inkább legyen egyetlen korrekt kiindulópontunk, amelyet a végletekig kibonthatunk - és ki is kell bontanunk. Nagyjából - legalábbis laikus szemmel - ennyi a recept. A tébolyultak (meg)tébolyodást előirányzó és okozó történése egy titkos katonai repülőgép lezuhanása a kisváros közeli mocsaras vízfelületre. A körülmények a lakosok ellen játszanak: a repülőn megsemmisítésre váró biológiai fegyver utazott, a kisváros pedig erről a területről nyeri a fogyasztásra szolgáló (ivó)vízkészletét. Kivédhetetlenek a körülmények. Be is következik a legrosszabb: az eleddig békés polgárok békétlen, erőszakos, agresszív, kegyetlen élő-zombikká változnak a méreg következtében. Elkezdik egymást (sajnos a másikat és nem magukat) gyilkolni, s csak néhányan akadnak, akik vagy immúnisak a "fertőzésre", vagy pedig lassabban dönti le őket a mérgezés. Na itt kezdődik a film.

Mert nem lenne konfliktushelyzet, ha mindenki egyaránt reagálna a biofegyverre. Akkor jöhetne a hadsereg a napalm-játékszereivel, és tovább lehetne lépni. Az eltussolás felé. Csakhogy tényleg akadnak néhányan, akik nem fertőződnek meg, így pedig már átmegy a dolog kegyetlenségbe, erkölcsileg nem magyarázható mini-népírtásba. A négy (normálisan/normálisnak megmaradt) főkarakternek egyszerre kell felvennie a harcot a zombikká silányult, a fizikai paraméterek javára intellektusukat vesztett városlakókkal, és a parancsot teljesítő (mert mindig csak parancsot teljesítenek, nem igaz?) katonákkal, akik mindenkit levadásznak, aki csak él és (esetleg már nem is) mozog. Persze az út (kifelé a városból) és az erőlködés (életben maradni) során konfliktus támad a túlélők között is, hogy a skála tovább színesedjen. A tébolyultak éppen ezért hiába csak egyetlen motivációs szálra van felfűzve, a primer beállítódás többszörösen összetett interakciókra hasad (túlélők-zombik, túlélők-katonák, túlélők-túlélők), ettől pedig a film elnyer egyfajta sokrétűséget, amelyet az élvezhető és fordulatokat feltételező dramaturgia megkíván.

Gyorsan lerendezem a felróható hiányosságokat, mivel úgysem számítottam a jöttükre, emiatt nem csalódásként éli meg a hozzám hasonló elvárásokkal leülő néző. Szóval, nincsenek sosem látott fordulatok, meglepő oldalváltások (karakterek, szituációk változása), újdonságként ható jelenetek, cselekmények, megoldások. Ami viszont van, az korrektül van, hatásosan van, jólesően van. Először is: sikerült A tébolyultaknak belőnie egy olyan atmoszférát, amely utal a '80-as évek légkörére, másrészt megteremti egy mai kisváros "időmegálló" érzetét, kortalanná téve a hangulatot és a mondanivalót. Mert hiszen feltűnő, hogy mintegy 40 évvel ezelőtt már ugyanaz volt a rettegés tárgya (biofegyver), mint manapság. Ezzel a húzással A tébolyultak tényleg eléri, hogy valamelyest kiemelődjön a valóság talaján álló hétköznapiból, s mintegy elvonatkoztatott fikcióként hasson. Pedig ez a fikció már réges-régen realizálódott fenyegetés, amely újra és újra benne van a levegőben. Bár, azt hiszem, addig örüljünk, amíg csak képletesen értve.

A tébolyultak természetesen remekül megszerkesztett és levezényelt jelenetekből áll össze, amelyek a film horror hasadómagvát adják. A koreográfia hibátlan (például amikor anya és fia túszul ejti a seriffet és feleségét, vagy amikor a benzinkút melletti étteremben folyik a lopakodós-menekülős hajsza a zombik elől). A cselekmény felénél van időnk megállni egy lélegzetvételnyi moralizálásra, amely jót tesz úgy a ritmusnak, mint a feszültségoldás követelményeinek, hogy aztán ismét a zombik közé vágjunk, és következhessen a finálé. A befejezésbeli kamionos menekülős finis azonban sajnos nem nő fel az eddigiekhez, megint a végére fogyott el a puskapor, nem sikerült úgy elvarrni a történetet, hogy igazán emlékezetes maradjon. Ezért lett 70% nálam A tébolyultak, amely azért jóérzéssel élvezhető horror-akcióként hat. Története valódi fenyegetést hordoz mindannyiunknak, s arra késztet, hogy egy pillanatra álljunk meg, és gondolkodjunk el: hol is tartunk, és mit is szeretnénk elérni? Pusztulást vagy hosszú-hosszú békében-egészségben élést. Hm. Mintha lenne már a filmtörténetben úgy néhány ezer mozi, amely hasonló szándékot-üzenetet dédelget, és próbál meg az illetékesek agyába rágni - eddig, úgy tűnik, mindhiába. Talán következőnek tényleg jöhetne már egy pofon, hogy végre észhez térjünk...

Szerző: siz1977  2010.06.07. 18:02 Szólj hozzá!

Címkék: amerikai

A bejegyzés trackback címe:

https://siz1977.blog.hu/api/trackback/id/tr862063584

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása