Arturo Pérez-Reverte: La piel del tambor (2005)kiadó: Ulpius-ház, 2006. 543 oldal
Számítógépes kalóz férkőzik a Vatikán informatikai rendszerébe. Sevillában egy barokk templom embereket öl, hogy a lebontás ellen védekezzen. Három furcsa figura arról ábrándozik, hogy új életre kelti a spanyol zenei hagyományt. Feltűnik egy gyönyörű andalúz arisztokrata hölgy, no meg egy jóképű nyomozó pap, aki piszkos ügyek felderítésére szakosodott. Továbbá egy féltékeny bankár és játékfüggő titkára. És egy kólát kortyolgató hetvenéves nénike. Egy képeslap, amelyet száz éve írt egy rég halott nő. Egy nyaklánc, amelyet az utolsó spanyol kalóz, Xaloc kapitány adott oda valakinek, mielőtt 1898-ban, Kuba partjainál életét vesztette.
Arturo Pérez-Reverte regénye címszavakban is figyelemfelkeltő. A fenti, kiragadott szereplők, történések és mítoszok állnak össze egy szimultán lenyűgözően régi és új történetté. Olyannyira hitelesen férnek meg egymás mellett Sevilla lüktető hagyományai, modern élete és antik hite, hogy a négydimenzióssá szélesített történetben maga az olvasó is együtt sodródik, bolyong, törtet a cél felé a főhős Quart atyával. A Dobpergés Sevillában egyszerre modern krimi, vallásfilozófiai vita, történelmi utazás és misztikus rejtély. Szereplői jól körbejártak, környezetrajza a legutolsó vonásig hiteles és vágykeltő, története szertefutó, ugyanakkor egy irányba mutató.
Pérez-Reverte tudja, látja és láttatja azokat a motivációkat, amelyeket a különböző attitűdök szülnek néhol megmagyarázhatatlan, ám mégis hihető tettekre ösztönözve. Történetében nincsen felesleges, zavaró felhang, ésszerűtlen lépés, elvarratlan szál, írói kifejezőeszköztára mégis annyira széles, hogy az olvasóban hiányérzet marad. Ugyanis a Dobpergés Sevillában végeztével szeretnénk továbbra is Sevillában maradni, mélyebbre ásni, és megérteni mindent, amely az ember belső lényéből fakad, a vallás felé tereli, és a hit bizodalmába veti. Pérez-Reverte nem foglal állást a hit, nem hit mellett, avagy a hitek között, helyette az olvasó választ oldalt, egyértelműen, beállítódástól függetlenül a Könnyező Miasszonyunk léte mellett. Amely természetesen a könyv végére szimbólummá válik. Ki ki maga döntse el, minek a jelképévé!
