(Leap Year)

amerikai, 2010. 100 perc

rendező: Anand Tucker

Állítólag Írországban egy hagyomány szerint minden szökőév szökőnapján a nő férjül kérheti magának a szeretett férfit. Jó, persze szeretet nem feltétlenül kell hozzá, mindenesetre az 5. századi Szent Patrikra és Szent Brigittára visszanyúló hagyomány valóban létezik. Ez a furcsa-bájos szokás tényleg annyira kelleti magát, mint amennyire nem sikerül egy olyan lánykának a csábítás, akinek nem hajlandó rajongott párja gondoskodásba venni a kacsóját. Csoda-e, hogy a Szökőhév című romantikus vígjáték ezt a szituációt karolta fel magának alapjául? Élből fórral indultak a férfikérésesdi történetükkel, és erre a magyar cím még csak rácsap egy lapáttal, mert ritka kreatívan sikerült megfogniuk a zanzásított lényeget: a szökőév katalizálta hév aztán más férfi után tör ki, feledvén észt és megfontoltságot, mert hát ugyebár csak egyszer élünk, de akkor már nem árt valóban és igazán.

Minden hasonló romkom alapja - a szituáción túl - olyan páros egymásnak eresztése, akik meredek (és nemcsak verbális) hajtépések, valamint lágy-puha holdfényű simogatások koordinátái mentén határozhatók meg. Hogy meglegyen az ellentét, amely aztán kalandok és fordulatok során mellettlétbe fejlődheti át magát. A Szökőhév női mozgatórugója modern, nagyvárosi, karrierista (vajon minden borzongatóan hideg tulajdonságot említettem?) fiatal hölgy, Anna, aki (mégis) mindennél jobban vágyik arra, hogy jólfésült (na ezt igazán brutálisan negatív halmazú tulajdonságegyüttesnek szántam) pasija megkérje a kezét. Hát már 4 év után hogyan ne, nem igaz? Ám az álom beteljesülése elmarad, így Anna utolsó szalmaszálként kapaszkodik bele a már említett ír hagyományba. És szerencséjére minden konstelláció neki áll: a pasi Dublinban van, pár nap múlva pedig éppen itt a szökőév szökőnapja. Utána ered hát titokban, ám az időjárás - na persze, Anglia - közbeszól.

És itt lép be a történetbe a másik ellenpólus, a kisfalusi (tanyasi?), cinikus férfiember, Declan, aki végül 600 euró fejében elvállalja, hogy Dublinba juttatja Annát, méghozzá időben. De hát ember tervez, a sors meg (be)végez... Declan mindenben Anna ellentéte: nyers és őszinte, gyakorlatias és kiábrándult, férfi és borostás. He, he. Útjuk rögös és göröngyös, s épp elég időt és szituációt tartogat számukra ahhoz, hogy végül belássák, egymásnak vannak teremtődve, de legalábbis elhiszik magukról. A hit pedig már félsiker, ha az ember nagyon akarja. De félre a további cinizmussal! Inkább nézzük, mitől jó, és mitől kevésbé az a Szökőhév! Mint mondtam, az alap- és a továbbfejlesztett ötlet kiváló, betonbiztosabb fundamentumot nehéz lenne elképzelni. Ettől kezdve már csak a főhős páros verbális és tettleges interakcióinak kell működnie, no meg a pontosan elhelyezett dramaturgiai elemeknek és tájoló fordulópontoknak. A többi aztán már - ideális esetben - jön magától. Jippiájjé!

Viszont a Szökőhévnél sok esetben elmaradt az ideális helyzet, hogy az egész egy roppant és giccsesen béna befejezésben fullassza ki magát. De előtte még történt egy s más. Például az, hogy az Annát játszó Amy Adams számomra kicsit nehezen melegedett bele, ha egyáltalán. A film olyan gyönyörű és varázslatos és hangulatos kulisszák között játszódik Írországban, hogy alapvető atmoszférateremtő szerepe van, függetlenül minden egyébtől. Nagyon könnyen lehet, hogy Amy Adams karaktere szándékosan illeszkedett ilyen nehezen a történet szövetébe, de helyenként nekem már karcolta ezt a légkört. Nem a csetlő-botló, echte városi attitűdjéről beszélek, hanem egyfajta érzésről, mely szerint idegenként hatott neki a pálya, amelyen játszott. Vele szemben a Declan-t kitöltő Matthew Goode olyan természetesen és kontúrosan hozta a figurát, hogy elég volt nekem egyetlen félmondat rendkívül halk és zengő orgánumán, máris vele voltam a történetben. Nemtörődöm macsósága mögött 100 wattos izzásként látszott a fájdalmát és csalódását magába fojtó érző férfilélek, amely a vidék cserző-karcos időjárási viszonyaihoz formálta hozzáállását és viselkedését. Szó mi szó, Amy Adams nekem feleannyira sem volt természetes mellette. Ez jelentősen rombolta kettejük párosát.

De szerencsére a verbális poénok ültek (bár néha leültek) közöttük, ez jólesően hajtotta-kergette maga előtt a kidolgozott szituációkat. Ám az átmenetek az egyes jelenetek között megint csak nem voltak természetesek: hol kötelező jellegű betétek színtelenítették a sztorit (Anna bőröndellopása, majd férfias visszaszerzése), hol pedig kiforratlan élesváltások fűzték össze a koreográfiát (ripsz-ropsz eljutás a templomba, majd Dublinba). A steril pasi hirtelen, térdre borulós leánykérése sem feltétlenül azt a hatást szülte, amelynek nekiindult: Declan (és a néző) részéről tétova, zavarbaejtő tipródásként sült el, mintsem érzelemdús, keserű-szomorú, "most kit válasszak"-féle belső (és persze külső) lelki vívódásként. Rövid úton le is kopott Declan, akárcsak a néző empátiája. A kötelező, ám annál hiteltelenebb célrafordulás (ex-barátnő feltűnése gyűrűvisszaszerzés céljából; steril pasi színvallása, hogy csakis a lakásszerzés miatt erőszakolta ki magából a lánykérést), majd a könnyes nagyjelenetbe plántált befutás erősen feszegette a jóérzésű tűréshatárt. Összességében nem tűrhetetlen film a Szökőhév, de a megalomán (és ízléstelen) amerikaiak ismét belefutottak abba a hibába, hogy azt gondolták, amely gyomrot megterhelően túladagolt, az annyival több is. Szerencsére a roppant bájos és hangulatos ír kulisszák, valamint Matthew Goode élő játéka marad annyira élvezetes és emlékezetes, hogy átlagos összbenyomást hagyjon a filmen. Az viszont jelentősen sajnálnivaló, hogy szökőév ide, szökőnap oda, tucatjával termelődnek a hasonszőrű, unikálisnak egyáltalán nem nevezhető lány- és fiúkérések.