(Capote)kanadai-amerikai, 2005. 114 perc
rendező: Bennett Miller
Azt mondják, írják, hogy a Capote életrajzi dráma. Persze, miért is ne lenne az, hiszen Truman Capote a XX. század egyik leghíresebb amerikai írója volt, nemkülönben barátnője, az amúgy egykönyvű (de micsoda könyv az!) Harper Lee, tehát jogos az életrajzi dráma megjelölés. Csakhogy a Capote-val egy időben készült a témában egy másik film is (A hírhedt) gyakorlatilag azonos tartalommal, azt a csekélységet leszámítva, hogy abban a történetben Truman Capote és az egyik gyilkos, Perry Smith egymásba szeretnek. És ez a film is életrajzi drámaként van feltüntetve. Namost akkor mi fikció és mi a valóság?
A Capote amúgy jó film, de egysersmind végtelenül idegesítő is. Na jó, inkább úgy írom, frusztráló. A történet szerint Truman Capote, az önnön fontosságában és kiválóságában fetrengő híres író-újságíró gyerekkori barátnőjével, a nemkülönben zseniális íróval, Harper Lee-vel (aki valami hihetetlen és elképzelhetetlen csoda folytán valahogy nem villog úton-útfélen a kvalitásaival, és nem tolja pofátlanul előtérbe az egóját ha illik, ha nem) személyesen keresik fel az 1959-ben egy kansasi farmercsaládot brutálisan legyilkoló bűntény két elkövetőjét. Abból a célból, hogy Capote átfogó dokumentumregényt írhasson az esetről.
Ennyi a film összefoglaló tartalma. Ami amúgy nem nagy sztori, volt már ilyen a világtörténelemben nem egy, és szerintem lesz is még jócskán. Ha csak ennyi lenne, simán elsiklanék a Capote felett. Ámde a megvalósítás nagyot dob a filmen. Hiszen az alapfelállás szerint úgy kellene történnie a dolgoknak, hogy a két gyilkos a negatív pólus, a híres és sikeres író(k) pedig az egyértelműen pozitív oldal. Csakhogy az első filmkockán rögtön egy végtelenül ellenszenves, nagyképű, bunkó írót látunk – ő maga Capote Philip Seymour Hoffman zseniális megformálásában. Próbáltam úgy tenni, mintha nem hinnék az első benyomásnak, de nem ment. És ahogyan a történet haladt előre, úgy vált Capote egyre és egyre mocskosabb karakterré, aki a két gyilkost (és köztük leginkább Perry Smith-t) 100%-ig kihasználja, (meg)eteti hazug barátságával, együttérzésével, megértésével. Mindezt a cél, a dokumentumregény, a saját érdekében. És ahogyan Capote egyre mélyebbre süllyedt a szememben, Perry Smith úgy vált szimpatikusabbá, emberibbé. Felcserélődött a két pólus, amely gyorsuló lüktetést, egyszersmind nézői motivációt visz a filmbe. A végén én megsajnáltam a jobb sorsa érdemes fiatalembert (Smith-t) és a pokolba kívántam Capote-t, aki barátnője, Harper Lee életének legfontosabb napján (a Ne bántsátok a feketerigót! filmbemutatóján) is csak magát képes sajnáltatni. Undorító és felháborító!
Philip Seymour Hoffman igazi kaméleon. Tökéletesen illik rá a szerep, és ezt annak ellenére állítom, hogy nem ismerem a valódi Truman Capote személyiségét. Mert az, amit játszik, annak úgy kell kinéznie, ahogyan (külsőleg és belsőleg) játssza. Egyértelműen csak ő van a színen, a Harper Lee-t alakító Catherine Keener teljesen észrevétlen (sőt, steril) mellette. (Hiába jelölték ezért az alakításáért Oscar-díjra, tartom a véleményemet.) Ez persze a forgatókönyvből is ered, amely neki egy bútordarabnál több teret nem enged játszani. Akit viszont még nagy örömömre ki tudok emelni, az a Perry Smith-t alakító Clifton Collins, Jr. Ő képes felnőni a seymouri magasságba, és amit lehet, kihoz a karakteréből. Nagy gratuláció neki!
Szóval a Capote úgy jó film, hogy a története nem sokat ad. Ellenben a jó és rossz oldal felcserélődése biztosít lendületet neki, amelyet két kiváló alakítás vezet a néző elé. Egy biztos, ha Truman Capote valóban ilyen ember volt, szerintem nem kár érte. Nem csak az tud embertelen és elítélhető lenni, aki embert ölt. És sajnos mennyire így van ez.
