(Revolutionary Road)

amerikai-angol, 2008. 112 perc

rendező: Sam Mendes

Az '50-es (amerikai) évek a forradalom útján. Mekkora közhely mekkora valóságtartalommal. Nem tudom, mennyire elcsépelt már a téma, mindenesetre még ma is rengeteg film veszi alapul azt a közérzetet, amely az '50-es, '60-as évek amerikai családjait, családtagjait áthatotta, irányította, beszorította vagy éppen formalizálta. A Stepfordi feleségekben teljesen sarkították az éra egységes beállítódását, A szív hídjaiban pedig az egyén tragédiájává nemesítették. Hogy csak két páldát mondjak. De ennek ellenére én nem gondolom, hogy nincs a témában további erő, további tanulság és kifejthetőség. Mert A szabadság útjai is tudott nekem újat, mélyet mutatni.

A film felütése zseniális. 4 szituáció (megismerkedés; színházi előadás; az öltözőben; az autóban), 4 meredek snitt és a laza körvonalakból máris összeállt 7 komplett év. A kiindulópontban tisztán benne van a történet magva: a lángolás, a megállapodás, a belefásulás. És a családi otthonba, az álomházba toppanva máris belelátunk, beleérzünk a kor attitűdjébe: ügynökösködő-irodai dolgozó apa, gyereknevelő hivatásos anya, aranyos-tüllös csöppségek, talmi-jószomszédság – az élet sikerfokmérői. De hol marad az ÉN, az önmegvalósítás, az álmok valóra váltása, a tehetség kibontakozásának útja? Ez a dühítően steril, uniformizáló élet sikeresen szabott gátat az egyéniségnek, bezárva a kifelé igyekvő különbözőségeket ugyanabba a sematikus cellába.

Ezt elégeli meg a kétgyerekes April, és megpróbál kitörni egyhangú családanya-szerepéből. A szabadság útjai tömve van egyértelmű szimbólumokkal. Jelentéssel bír a munkahely, a szomszédság látogatása, az utca neve, a családi otthon és a megtett cselekedetek. Bár April és Frank mindketten megcsalják a másikat, szó nincs itt (csupán) házasságtörésről! Természetesen szeretik egymást, a másik nemben megtestesülő vágy, kalandkeresés annak a metaforája, ahogyan ÉN-jük változásra, önmegvalósításra vágyik. Kétségbeesett kapaszkodás ez valamibe, amelyet kiölt belőlük a konvenció és a megállapodottság (ez utóbbi nagyon-nagyon széles értelemben). S bár időlegesen mindkettőjükben kigyulladnak az elfojtatott álmok, vágyak, ambíciók, végül Frank-et a csábítás (értsd: hétköznapi pénz, pozíció) visszahúzza a „posványba”. Ez katalizálja aztán April-t a szörnyűséges ön-abortusz elkövetésére, és végül borzalmas halálára.

Sam Mendes filmje nekem nem teljesen egységes. Helyenként erős ugyan, mondanivalója mély és megrázó, de nem mindenhol érzem azt az ívet, amely az elejétől a végéig egy vonalon tartaná. Azok a jelenetek, amelyek a két főszereplő között játszódnak le, a végtelenségig hitelesek és feszültségkeltőek: amikor April ráébred, hogy változtatni akar az életén és Párizsba költözésre veszi rá férjét; amikor Frank kérdőre vonja April-t a tervezett ön-abortusz és a gyerekek miatt; vagy amikor végletesen összekülönböznek a szomszéd család elmegyógyban lévő fiának éles és igaz meglátásai miatt (valóban Ő a bolond...?). Ezek a részek szuggesztíven erősek a két zseniális színész, Kate Winslet és Leonardo DiCaprio azonosulásának köszönhetően, de a köztes jelenetek nem mindig hordozzák azt a feszültséget, amelyet pedig végig fenn kellene tartaniuk.

Mendes filmje mégis azért nyújtott nekem újdonságot, mert nem a férfi, hanem a nő az, aki bátran mer vállalkozni, próbálkozni; aki megérzi, hogy egy embernek többnek kell lennie, mint „családfenntartónak”. (És ezzel a mondattal cseppet sem a családot bántom, mint végső célt!) Fájdalmas a megszokás, a remény újraéledése, az elfojtás, majd végül a totális beletörődés, amely egy többre érdemes tehetséget, egy gondolkodó-látó ÉN-t tragédiába hajszol. A szabadság útjai nem egyedülálló film egy nem egyedülálló témáról, de mindenképpen forradalmi röpirat az ember különbözősége, az ember hal(l)hatatlan álmai, vágyai és tervei, maga az EMBER mellett. Ezért sosem szabad elfojtani, amely belülről akar kitörni, hogy teljesek lehessünk - ezzel szemléletesen akkor szembesülünk, amikor a film végén a szomszéd idős bácsi lehalkítja a hallókészülékét, és a kamerába (a nézőre) pillant! Ekkor értjük meg igazán, hogy April nem volt egyedül...

Szerző: siz1977  2009.03.04. 17:38 Szólj hozzá!

Címkék: amerikai angol

A bejegyzés trackback címe:

https://siz1977.blog.hu/api/trackback/id/tr60981418

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása