(An Unfinished Life)

amerikai-német, 2005. 107 perc

rendező: Lasse Hallström

Egyszerűen imádom, amikor egy film címe teljes mértékben kifejezi annak mondandóját, érzelmi velejét, szellemiségét, atmoszféráját. Mert akkor úgy érzem, ténylegesen kerek egész a mű, 100%-ig átadja azt, amit szándékozik. Nagy örömömre most is valami hasonlóval találkoztam, de csak azért nem teljesen, mert nekem nem tetszik az angol címben a határozatlan névelő! Mert mi a bajom vele? Csupán annyi, hogy mivel névelőként tekintendő az „egy”, azaz általánosságban van szó a befejezetlen életről, teljesen feleslegesnek érzem a használatát. De ez már legyen az én bajom.

Befejezetlen élet. Egy mese, egy történet valamiről, amelynek nincs még vége. Csakhogy ebben a szóban, „befejezetlen”, nagyon sok minden benne van. Az is, hogy valami véglegesen félresiklott, elromlott, és már nem teljesíthető úgy, ahogyan joga, törvénye és útja lenne teljesülni. Az is, hogy valami lezárt, egyáltalán nem folytatható már. És az is, hogy még nagyon-nagyon sok minden áll előtte, vagyis határozottan pozitív értelemben tekinthető. Engem ez utóbbi fogott meg. Többnyire negatív jelzőként használják, de én szembe megyek az árral, és azt mondom, a Befejezetlen élet cím igenis pozitív (vég)kicsengésű, s ezáltal nagyszerűen von összegzést Lasse Hallström filmjéhez.

Egyik kedvenc rendezőm, Hallström remekül ért a meséléshez. Stílusa annyira emberi, amennyire csak film közel engedheti magához a nézőt. Lassan, megfontoltan és biztosan hömpölyög; van eleje, közepe és vége; a néző nyelvén, érzelmeivel, hangján beszél. Most sincs ez másként. A felvázolt történet három eszközzel tesz bennünket leginkább érdekeltté. Először tényleg csak a „vázlattal”. Sehol nem mond többet, mint amennyit muszáj, ezzel kerülvén el a szájbarágás könnyed csapdáját. Fellebbenti a karakteres pontokat, a legszűkebben utal a múltban lezajlott okokra, amelyek okozataként a jelen tekinthető. Furcsának tűnhet, de ettől érzi úgy igazán a néző, hogy benne van a történetben, aktív szereplője a puszta szemlélődés helyett. Másodszor a vizualitás eszközeivel: a gyönyörűen fotografált, atmoszférát megragadó, érzelmi töltést hordozó képekkel. Harmadszor pedig a színészek élő játékával, akik hiteles kontúrokat húznak a karakterek köré. Ugye, milyen egyszerűen/egyszerűnek hangzik?

A történet 4 karakter egymáshoz (és az élethez) való viszonya köré épül. És egyben talán ez is a nagy hibája a filmnek. Ugyanis míg a kislány (Griff), a nagyapa (Einar) és a barát (Mitch) teljesen illeszkednek a történet szövetébe, az anya (Jean) figurája valahogy mintha nem találná a helyét. Persze nem szó szerint, hiszen a történetbeli szerepe pontosan az, hogy keresse az új helyét, az új életét. Az ő alakja a sztori motivátora, dinamikája – az ő karaktere az, amely miatt egyáltalán VAN történet. Nélküle minden „változatlan” lenne Griff, Einar és Mitch életében. Csakhogy míg a másik három figurát a vázoltnál is mélyebbé képes tenni a színészi játék (Griff - Becca Gardner, Einar - Robert Redford, Mitch - Morgan Freeman), addig az anyát játszó Jennifer Lopez jelenléte teljesen súlytalan a vásznon. Gyakorlatilag semmi emlékezetes nem marad utána, szerencsére azonban a történet így is áll a lábán, koncentrálván a másik 3 szereplőre, akiknek teljesen hitelesen változnak egymás iránti érzelmeik, elképzeléseik, attitűdjeik. Szép film a Befejezetlen élet, kiszurkolt befejezéssel, amely amúgy sem a vége, hanem éppen ellenkezőleg, a kezdete valaminek. Amit aztán nem látunk, bennünk él tovább valódian. Végleg befejezetlenül.

(P.S. I Love You)

amerikai, 2007. 126 perc

rendező: Richard LaGravenese

A P.S. I Love You kiváló bizonyíték arra, mi mindenre lehet képes egy film 2 óra alatt. Mert amennyire semmitmondó önmagában a cím, annyira sokatmondóvá (méllyé, emléksűrítővé, kivonattá) válik a mozi két órája alatt. Ez pedig már önmagában is mérvadó annak eldöntésére, hogy az Utóirat: Szeretlek parádésan felépített és végigvezetett film.

A Cecilia Ahern könyvéből forgatott film dramaturgiája végig 2 fő célkitűzés mentén halad, hogy aztán lényegileg hitelesen csapódjon le a nézőben. Először is minden csapdát igyekszik elkerülni, amely sablonos szerelmi románccá silányíthatná a történetet. Mert ugyan egy átlagos romantikus film jegyeit hordozza magán, mégis ott vesz homlokegyenes fordulatokat, ahol a sablon érvényesülhetne (ez leginkább ott érhető tetten, amikor Holly nem jön össze lelki jóbarátjával Daniellel, hanem maradnak „csak” barátok). Másodsorban pedig lelkileg is (ki)egyensúlyoz: nem hagy a szomorú (tragikus) mélybe taszítani, de nem is engedi a nézőt a fellegek közé lebegni. Így válik pozitívan, bátorítóan és átélhetően keserédes filmmé.

A P.S. I Love You két ember (Holly és Gerry) drámája köré fonódik. Minden egyes karakter az ő tragédiájukhoz kapcsolódik, ezáltal indokolt létük. És nemcsak arra hivatottak, hogy ne monodrámát lássunk a vásznon, hanem ők egészítik ki a két főhős (igen, hiába halott Gerry, attól még ő a másik főszereplő) dimenzióit a térben. Ők mutatják meg egyes jellemvonásaikat, érzéseiket, reakcióikat. Nélkülük Holly és Gerry két lebegő lufi lennének, velük hús-vér hitelesség. (Igaz, Lisa Kudrow karaktere nekem nem tetszik, de valószínűleg sokat nyom nálam a latban a színésznő személye...)

Pozitívan jött le nálam az is, hogy a film kezelhető szétbontott jelenetekként. Amolyan jelenetfolyamként is. Mert megvan köztük a nyílegyenes kapocs (Gerry leveles „játéka” a halálon túlról), a lelki atmoszféra (emlékezés, feldolgozás, beletörődés, felejtés) és az azonos textúra. Hilary Swank olyan bájosan kamaszosan játszik, hogy még nagyobb súllyal nehezedik a nézőre a lelki trauma. Szemei folyton mosolyognak (na persze inkább a Gerryvel közös visszaemlékezésekben), pusztán ezzel képes maga mellé állítani a nézőt. Gerard Butler nekem állandó meglepetés. Gyakorlatilag a legtöbb filmjében „máshogyan” néz ki, magamtól én képtelen vagyok ráismerni. Jeffrey Dean Morgan pedig elbűvölően sármos, karaktere kicsit rejtélyes, épp ezért izgalmas és illő Hollyéhoz.

A P.S. I Love You nagyszerű film egy olyan téma elmeséléséhez, amely bármikor megtörténhet (és sokakkal sajnos biztosan meg is történik). Egy kezdődő/haladó élet félbetörésének, a gondolatban sem várt gyász feldolgozásának ideális, meseszerű folyományát viszi végig a történet, amely hol humoros, hol keserédes, de mindenképpen pozitív végkicsengésű. Mert az élet mindig tartogat szépségeket, mindig tartogat meglepetéseket, és mindig tartogat holnapot. Bármilyen volt is a tegnap.

(Candy)

ausztrál, 2006. 104 perc

rendező: Neil Armfield

A drog mámora körbevesz. Méghozzá úgy, hogy aztán könnyen nem is ereszt, ha egyáltalán. Lehet, elcsépelt sztori, amelyről több friss bőr már képtelen lekívánkozni, de a konstruktív különbség nem az egyes történetekben kell, hogy létrejöjjön, hanem a hozzányúlás módjaiban. És amely film alkotócsapata ezzel tisztában van, máris nem közhelyeket (és agyonfertőzött injekcióstűket) pufogtat. A Candy szerintem közéjük tartozik.

Ez a 2006-os ausztrál dráma úgy marad kívül a témán, hogy közben a néző érzi benne magát. Vénáig. A történet egy férfi és egy nő kapcsolatáról szól, akiket végül nemcsak a szerelem, hanem a drog is a végletekig összeköt. Egymásra vannak utalva, illetve persze a drogra, de a kettő (a másik és a heroin) olyan elszakíthatatlan ekvivalenciát képeznek a tudatukban, amely kizárja a bármelyik nélkül való létezést. Hármas szimbiózis ez, feloldhatóság nélkül.

A Candy koncepciója tényleg nem taszít erőszakkal a téma közepébe (nem mutatja például a testi roncsolódást), ámde a két főhős viszonya, érzései, lelkivilága mégis magával rántja a nézőt. Remek ez a mesterséges erőszak nélküli motiváció, amely miatt izgulunk értük és szurkolunk nekik. Nem kell diktatórikusan magyarázni a drog szélsőségesen negatív hozadékát, sokkal finomabb (s egyszersmind durvább is), ha két hús-vér ember kapcsolatán mutatjuk be azt. Ettől válik a film közelivé, átélhetővé, szellemi síkon tapasztalhatóvá.

Heath Ledger-ről csak a film kapcsán szólok, ami valójában történt vele, az több mint tragikus. Főleg annak a tükrében, milyen egyszerű, de hiteles átéléssel formálta a Candy férfi főhősének karakterét. A figura élt a filmben, dimenziói voltak, azonosulni lehetett vele. Mellette a számomra ismeretlen Abbie Cornish tökéletesen kiegészítette őt. Nehogy félreértés essék, a kiegészítő szerepkört abban az értelemben gondolom, hogy zseniálisan megmutatta a két nem közti drogfüggőség különbségét – amely vagy igaz, vagy nem, mindenesetre jól szimbolizálta a férfi-nő közötti fizikai-lelki differenciát.

A Candy az a film, amely sem nem történetével hódít, sem pedig újszerűségével. Viszont „tiszta” eszközökkel ér el hatást annak tekintetében, mit is jelent a heroinfüggőség: honnan indul, miken gázol keresztül, és hová jut el (ha hagyják). A Candy nem siklik át apró rezdüléseken, nem hagyja, hogy a téma brutalitása keringjen a filmkockákon, helyette elmesél valamit, ami nem szép, de lehet ellene tenni (ha akarják). Neil Armfield filmje tanulságos, elgondolkodtató és igaz (ha annak veszik).

(9 és 1/2 randi)

magyar, 2008. 100 perc

rendező: Sas Tamás

Belecsapok: ez a magyar romkom majdnem mindennek az alja, de úgy is mondhatnám, majdnem mindennek a teteje! Nézőpont kérdése minden, csak sajnos vannak olyan dolgok, melyeket akárhogy is forgatunk, csakis egy szemlélet jöhet ki belőle. Ilyen egyoldalú nekem a 9 és fél randi című film is, melyet több szempontból is példaként lehetne idézni olyan fórumokon, ahol a filmkészítést tanítják. Sorra veszem ezeket.

Aztán az első ponton rögtön el is akadok. Sas Tamás. Ha van sokoldalú filmes hazánkban, ő biztosan az. Csakhogy ez a sokoldalúság egyszersmind valami olyan megfejthetetlenséget is takar, melyet jóindulattal sem nevezhetek normálisnak. Sas Tamás a múltban (ezt külön kell hangsúlyoznom) olyan kuriózumokkal és unikális alkotásokkal rukkolt elő, mint a Presszó (formabontó filmes koncepciójával), a Kalózok (talán az egyik első amerikanizált magyar tinifilm) vagy a Szerelemtől sújtva (kontúros kamara-mélydrámaiság). Főként ezek miatt hagyott nyomot a neve, hogy aztán a 2007-es és 2008-as években olyan mainstream tinglitanglikhoz adja nemcsak a nevét, hanem a "művészetét" is, mint az S.O.S. szerelem (melyet ugyan nem láttam, mégis látatlanban ítélkezem róla) és a 9 és fél randi.

Érthetetlen. A 9 és fél randi forgatókönyvét is ő írta, valamint a rendezés is őt minősíti. S míg talán az utóbbival okés a helyzet (ugyan mit is lehetne felróni neki), addig az előbbit véleményem szerint tanítani kellene a filmes egyetemeken "Hogyan ne!" címszó alatt! Mintegy elrettentésként. Mert az a felháborító sablontömeg, kliséparádé, amely a vásznon végighömpölyög, minden, csak nem eredeti. Hitvány "másolat", mindent bele hatásböfögés, legutolsó kábeltévék képernyőire való szemét. A történetnek úgy se füle, se farka, ahogy van. Egymás mögé rakott ad hoc, koncepció nélküli jelenetek; indokolatlan mellékszálak; átgondolatlan eseményfüzér. Nem megyek bele részletesen, annyira nyilvánvaló. És hogy emiatt nem élvezhető? Egyenesen dühítő! Amikor a végén a régi-új szerelmespár elcsónakázik a Dunán, azt hittem, megtébolyodom! Kedves Sas Tamás, számolj el a lelkiismereteddel éredemeid szerint, és próbálj meg ezek után őszintén a tükörbe nézni!

Ez a Fenyő Iván is eszméletlenül nulla egy fickó. Már az is fullosan égő volt, ahogyan a Szabadság, szerelemben a föld alá játszotta a mindig ugyanaz Csányi Sándor és a tehetségtelennek kikiáltott Dobó Kata, de szegény azóta sem fejlődött semmit. Mondjuk úgy nehéz is, ha nincsen karaktere valakinek. Egyszerűen annyira kontúrtalan ab ovo, annyira se íze, se bűze a srácnak, hogy bármit csinálhat, nem látni a vásznon. Szürke, csupa nagybetűvel. Eredendően. Ráadásul kapott maga mellé néhány jóval fajsúlyosabb színésznőt (például Kovács Patrícia), hogy még hiteltelenebb legyen az egész. Amúgy is borul az egyensúly, úgyhogy - végső soron - ez már édesmindegy.

Szóval a 9 és fél randi nálam nézhetetlen romantikus komédia. Egyszerűen filmes megvalósításba préselt óriásponyva, közhely, giccs. Ostobaság az utolsó kockáig, s hogy mennyire az, írásom minősége is mutatja. Ha dühöt és összeszedetlenséget olvas ki belőle, aki végigköveti gondolataimat, tessék nyugodtan a filmre kenni! Én biztosan azt teszem. Sajnos úgy érzem, régi kérdésemre, miszerint "mennyire mélyre lehet egyáltalán süllyedni?", lassan körvonalazódik a válasz...

(Gone Baby Gone)

amerikai, 2007. 114 perc

rendező: Ben Affleck

Dennis Lehane pofátlanul gonosz író. Őt aztán nem érdeklik a bevett szabályok, a mű egységét hivatott kiegyensúlyozott pólusok; variál és manipulál úgy, hogy a végén mégis egészben marad az alkotás, esetleg az olvasó (néző) az, aki ráfarag. De ő aztán nagyon. Lehane érti az emberek lelkét, úgy a fiktívekét, mind a létezőkét. Míg műveiben a kitalált figurák elméjét és szívét felszabadítja, addig a valóságos olvasót (nézőt) megkötözi. A kétségbeesés, a nyomasztó katarzis-hiány és a döntésképtelenség elszakíthatatlan bilincseivel. Ebből kifolyólag Dennis Lehane bátor, ámde piszkosul kegyetlen író!

A Hideg nyomon című, 2008-as mellékszereplő Oscar-ra (és egyéb más díjhalmazra) jelölt amerikai film Dennis Lehane regénye nyomán készült Ben Affleck adaptációjában és rendezésében. Ezek a tények. Meg az is, hogy a Hideg nyomon - amint azt a fenti bekezdésben kifejtettem - attitűdjében nagyon is hasonlít Lehane bestseller-sikereire, a Titkozatos folyó-ra és a Vihar-sziget-re (film belőle 2010-ben). Ugyanúgy hiányzik belőle a kontúros jó (pozitív) és rossz (negatív) pólus vibrálása, amelynek működtetnie kellene a filmet. Helyette van tucatnyi, kétségbeejtően eldönthetetlen karakter, amelyek egy kicsit ide is és oda is tartoznak. Nincsenek előre leosztott oldalak, partvonalak, és ez az, amely a történet igazi motorját adja. Erre mondom én azt, hogy pofátlanság!

Pofátlanság, mert a nézőnek (beszéljünk most csak a filmről) nincsen biztos kiindulópontja, kapaszkodója, amelyen keresztül meghatározhatná a történetet. Van helyette bizonytalan sodródás, folytonos vélemény- és érzés átpártolás, amely a végsőkig ébren tartja az azonosulás lehetőségét - de egyúttal valahogyan meg is foszt tőle. Így lehet az, hogy sikeresen elkerüli a mesterséges pártolást, nem rágja szájba az ítélkezést, sőt, saját álláspontunkból kiindulva von bele a történetbe. Ez pedig már egész egyszerűen zsenialitás.

A Hideg nyomon az egyértelmű erkölcsi ítélkezés antipéldázata. Nemcsak hogy általánosan eldönthetetlen, mely karakter képviseli az igazságot, a morált, hanem a főhős film végi tette nyomán fejtetőre állítja a lassan kiforrni, szilárdulni érő meggyőződést. Patrick (Casey Affleck) végső tette, hogy lebuktatja az egykori rendőrfőnök Doyle (Morgan Freeman) tervét, és visszajuttatja a szülői szerepét nem végző anyának a kislányt, saját magát bújtatja a morális rossz szerepébe. Az anyát nem számítva ő lesz az egyetlen negatív figura, így borul minden nézői meggyőződés és bizonyosság. Ami marad, az pedig a valóság mocska, szennye, felesleges megváltoztatásának érzése. Kiábrándulás, hiábavalóság. A lehane-i depresszió, lemondás, egyszersmind tárgyilagosság összbenyomása.

A Hideg nyomon profi első munka. Remek színészekkel, erőteljes rendezéssel, korrekt atmoszférával. Néha ugyan érezhetően megtörik a ritmus, köhög egyet a lüktetést biztosító motor, de összességében azt mondja el, és úgy mondja el, amelyet és ahogyan hatásosan kell. Ben Affleck és Aaron Stockard (a forgatókönyvíró-társ) tökéletesen átérezték a lehane-i gondolat- és érzésvilágot, tudták, hogyan kell azt a nézőnek úgy tálalni, hogy lehane-i kétségbeesés maradjon utána. A Hideg nyomon gonosz történet. Díszcsomagolás mentesen mutatja meg az erkölcsi döntések egyértelműségébe vetett hit mélységeit. Nincsen biztos jó és biztos rossz ítélkezés. Csak az ítélkezés lehetősége van meg, amellyel nap mint nap élünk, és sokszor talán jobb is, ha a végeredménye már nem jut el hozzánk. Hogy morálisan épek maradhassunk.