(Cloverfield)                                                                  ([REC])

amerikai, 2008. 85 perc                                              spanyol, 2007. 85 perc

rendező: Matt Reeves                                                   rendező: Paco Plaza, Jaume Balagueró

Igazából nem is kontra, mert alapkoncepciójában nagyon is rokonok ők. Mindkettő arra törekszik, hogy egy korlátok közé szorított nézőpontból mutasson be egy történetet. Ez a valóság(?) által leszabályozott perspektíva nem más, mint az egyes szám első személy, a 100%-ig "én-vagyok-ott-a-történetben" beállít(ód)ás. Nagyon érdekes a dolog, mert filmekkel kapcsolatban sokat szoktam papolni a manipulációról; arról, hogy megszabják nekünk, hogyan lássuk az adott történetet. Namost, ez a kézikamerás nézőpont, bármennyire furcsán is hangzik, szintén erőteljesen manipulatív! Jó, tudom, lehetne mondani, hogy minden film az, hiszen a történet csakis azon szeletét látjuk belőle, amelyet engednek nekünk. De akkor is! Bármennyire tűnjön realisztikusnak egy kézikamerával végigkövetett film, akkor is képes befolyásolni bennünket, képes arra, hogy a saját kénye-kedve szerint éljük át a történetét. De sebaj! Ugye, hogy jól lehet szórakozni rajta?

Egymás után láttam két ilyen filmet is. Az egyik kőkemény amerikai film (értsd: amerikai amerikai), a másik pedig - meglepetésre - spanyol. Nem tudom, új trend lesz-e a kézikamera (persze közel nem új találmány, engem szabályosan kiütött a Blair Witch Project 1999-ben, hogy ne menjek olyan nagyon messzire), mindenesetre van néhány nagy előnye. Először is, talán sokkal költségkímélőbb így filmezni - már persze ha nem kell felvonultatni katonai osztagokat és felhőkarcoló méretű szörnyet, mint ahogy történik a Cloverfieldben. Aztán a színésznek is remek alkalmat ad a mélyebb átélésre, mivelhogy szerintem egyszerre csökkenti és növeli a rájuk nehezedő nyomást, elvárást. Ez a pulzálás aztán kierőszakolhatja belőlük a hitelesebb játékot. Hiszen értelemszerű, hogy sokkal könnyebb valamit átélni, ha nem 10 másodperces snittekben (ez most enyhe filmtechnikai zavar) veszik fel a jeleneteket. Hosszabb, vágás nélküli, összefüggő jelenetek esetén van hely és idő a mélyről jövő improvizálásra is. Viszont a másik oldalról az is igaz, hogy ekkor aztán klappolnia kell mindennek: mindenkinek adott időben adott helyen kell adott cselekvést végeznie, méghozzá úgy, hogy nagyban elkerüljék a mesterségesség látszatát.

A Cloverfield olyan, mintha a Godzillát néznénk, csak az ostoba szörny helyett a kétségbeesett, életükért küzdő emberekre fókuszál. Hagyja a fenébe a nyakatekert, mesterséges történetet, helyette egy szimpla búcsúbuliból indít, és a sztori erőteljesen korlátozódik a menekülésre, a szeretett lány megmentésére. De ez így jó, mivel így természetes! A való élet néha nagyon szimpla, és főleg, ha egy gigantikus szörny rombol és gyilkol a metropoliszunkban, nagyon egyszerűvé válnak a dolgok. Élet vagy halál: az öszöntök átveszik az uralmat, fuss az életedért, még akkor is, ha a testvéred a szemed láttára hal meg. Így hihetőek a dologok, még akkor is, ha önfeláldozó (bolond?) módon visszamegyünk egyetlen sérült lányért. Nincs pátosz, nincsenek erőn felül véghezvitt tettek; emberek vannak, fiatalok, akik éppúgy nem hiszik el a történteket, mint ahogy sosem gondoltak arra, mi lesz akkor, ha egyszer az életük lesz a tét. Ha megállnak is a metrósíneken, pedig jól láthatóan menekülnek a patkányok, és jól hallhatóan jön(nek) valami(k) a sötétben, az is hihető. Ki tudja, hogyan reagál az ember ilyen sohasem álmodott helyzetben? Ez a Cloverfield lényege.

Matt Reeves (ő a rendező) és Drew Goddard (ő az író) neve nekem semmit nem mondott. Aztán megnéztem a múltjukat, miszerint mindketten tévés sorozatok íróiként, rendezőjeként, producereiként tevékenykedtek eddig. Ehhez képest nagy ugrás a Cloverfield, egy top-mozi, amely 30 milliós költségvetésből épülhetett. És meg is látszik a filmen minden egyes cent: a rombolás tényleg olyan, mintha; a szörnyek (kicsik és a nagy) sem gumiból vannak, sem pedig zavaróan pixelből; és amúgy is gigantikus minden, holott nem ezt érezzük! A kézikamera valamelyest beszűkít bennünket, mivel csak mindig egy kis darabot enged látni a valóságból, ha egyáltalán kivehető, mi történik körülöttünk. Viszont végig érezhető, és pont ezért indokolt ez a megoldás. A Cloverfield nem buta popcorn-mozi, holott úgy is tekinthető. Nálam több volt, mélyebb, összetettebb - leparancsolt az ösztönös "gondolkodás" bugyraiba az intellektuális magyarázatok, motívumok helyett. Szeretem az ilyet, mert megmutatja, mennyire emberek vagyunk. A Cloverfieldre sokáig emlékezni fogok!

A [REC] pedig egészen más! Vagy mégsem? Ős-zombi horror, amely megmutatja, mi rejtőzik az emberi én álarca mögött; a céltalan ösztönös, az állati régiókban. Míg a Cloverfieldben az élet fenntartásával összefüggő ösztönök uralták a terepet (menekülés, életmentés), addig a [REC] az alantas, indokolatlan atavizmusokat veszi alapul. Szűkebb a tér is, mind a látszólagos, mind a valódi. Összetettebb, belemagyarázósabb a sztori is, ennélfogva a kézikamerás megoldás ellenére sem nyújtja teljesen azt a valóságérzetet, amelyre hivatott. Mivel a történet (látszólagos egyszerűsége ellenére) bonyolultabb, becsúsznak rossz és ostoba megoldások is, mint például az épület teljes, izolált körbekerítése. Ésszerűtlen az egész. Ahelyett, hogy beküldenének egy orvosokból és katonákból álló csoportot... Na mindegy, ne is feszegessük tovább, ahogyan a film végi magyarázatot sem a zombik, a fertőzés létére.

Amúgy rövid távon(!) eléggé hatásos ez a fesztiválok tömegén sikerrel indult spanyol film! Félelmetesen és naturalisztikusan van megcsinálva, a zombik valóban fenyegetőek és visszataszítóak. Képes a néző beleélni magát a történésekbe, s nagyjából el is éri azt a klausztrofóbiás hangulatot, amelyben kitágul a pupilla és az ember már csakis a menekülés útját keresi. De sajnos hosszú távon könnyen feledhető a [REC], a közelébe sem ér annak a hatásnak, amelyet a Blair Witch képes volt kifejteni. Még most is hátborzongatónak érzem, ha visszagondolok az erdőben történő "boszorkányvadászatra"!

Egyszóval a Cloverfield kontra [REC] párharcból utóbbi húzza a rövidebbet. Tudom, nemcsak némileg eltérő filmekről van szó, hanem alapvetően más a bázisuk, más a dramaturgiájuk, és mást kívánnak megszólítani (nem a nézők tekintetében), de a fentebb felsorolt indokok miatt lehetséges valamilyen szinten versenyeztetni őket. Úgyhogy mindezek után tényleg kíváncsian várom, trend lesz-e a kézikamerából, és ha igen, milyen minőségben és mélységben!

(No Country for Old Men)

amerikai, 2007. 122 perc

rendező: Ethan és Joel Coen

De nem ám! Ritka kifejező cím ez, olyasmi, amiből rögtön több dologra is következtethetünk. Először mindjárt arra, hogy itten kérem szépen nem lányregény akad majd a szemünk elé. Ez valami kemény, elemi ösztönöket - cserzett tenyeret és elrettenthetetlen természetet kívánó férfidolog lesz. Aztán, ha egészében tekintünk a címre, rögtön egy klasszikus westernre asszociálhatunk: pisztolypárbajokkal, fából készült kocsmai lengőajtókkal, naplementébe porzó lovasokkal. És hogy miért is tökéletes a címválasztás? Mert egyik sugallatában sem csalatkozunk. Kapunk kemény, sőt durva férfimelót és a mában játszódó westernfílinget dögivel. Hát igen. Ez a vidék valóban nem véneknek való!

Ezért nem is akarok sem vénnek, sem nyúlbélának látszani, de mégis óvatosan kell fogalmaznom, hogy ne kövessek el blaszfémiát a Coen-fivérek Oscar-esőt levadászó filmjével kapcsolatban. Engem ugyanis a Nem vénnek való vidék, ha totális egészként nézem, nem fogott meg teljesen. Nem nyújtott következetes összhatást, hiányoltam a minden elemében teljes egységet. Persze könnyen lehet, csak én nem értettem a szándékos formabontást, mindenesetre ez volt az érzésem. A felvezetés nélküli in medias res nem zavart, jó is az ilyen! Viszont a főszál elnyisszantása és a film lezárása nekem túl hirtelen volt. Közben persze megtudtam, hogy ez mind szándékolt volt, de nálam csökkentette egyrészt a hatást (pedig pont az ellenkezőjére lett volna hivatott), másrészt pedig az élvezeti értéket.

Nekem a film ereje az egyes jelenetekben rejlett. Kész kis kompozíciókból áll össze a Nem vénnek való vidék, amelyek egyenként óriási töltetű feszültséget hordoznak. Kisfilmek a nagyfilmben, olyan erejű dramaturgiával és koreográfiával, amely földhöz vág. Új, soha máshol még nem látott ötletek öltenek vizuális testet a vásznon. Két jelenetet emelek ki, amelyek hihetetlen feszültségű atmoszférát terítenek a nézőre: az egyik, amikor Llewelyn Moss a vízben menekül az utána úszó kutya elől. Azt hittem, egy sima menekülést nem lehet überelni, hát jó nagyot tévedtem! Az valami elképesztő volt, ahogy a kutya erejét megfeszítve úszott Moss után! A másik jelenet, amikor a hidegvérű sorozatgyilkos, Anton Chigurh egy pénzérme feldobásával dönti el a vegyesbolti öreg eladó életét/halálát. Eszméletlen feszültség vibrál a levegőben, sokkal de sokkal félelmetesebb, mintha Chigurh mondjuk egy pisztollyal fenyegetné az öreget.

A díjesővel jutalmazott mozi (Oscar-díj a legjobb filmnek, rendezőnek, adaptált forgatókönyvnek) igazi meglepetés abból a szempontból, hogy ilyen stílusú-attitűdű alkotás hódítson ezekben a fő kategóriákban. Ehhez társult még Javier Bardem legjobb mellékszereplő Oscar-ja, amit megint csak érdekesnek tartok. Megérdemelt viszont abból a nézőpontból, hogy a hallgatag (ugyebár kötelező western-elem) Chigurh-t iszonytató atmoszféra veszi körül. Már a külseje sem mindennapi, engem egyenesen egy vidéki kispapra emlékeztetett, holott beállítódása pontosan az ellenkezője. Ez a kontraszt szül aztán rettegést pusztán a láttán. Lelkiismeret nélküli gyilkológép ő, akinek nem számít az emberélet. De mi számít neki egyáltalán, ez itt a kérdés? Mi motiválja, mozgatja őt? A pénz? Vagy csak pusztán csinálja, amit csinál? Újabb olyan szegmense a filmnek, amely igazi "Coenessé" teszi, messze taszítva az átlagtól.

De Bardem-nél tartottam. Alakítása, karaktere magában hordozza a fenyegetést; ahogy megjelenik sűrített levegőjű palackjával, rögtön megáll a levegő. Furcsa leírni, de igazán hiteles gyilkos a vásznon. Tommy Lee Jones sem rossz, bejáratott szerep ez a számára, és érdekes, mennyire nem fog rajta az idő - szinte semmit nem változott A szökevény óta. Josh Brolin pedig a menekülő Moss szerepében átélt, "alkalmazkodott". Pitinek tűnik, de aztán kiderül, hogy dörzsölt és fickós. Szintén remek figura, jó megoldással. Woody Harrelson feltűnése nekem felesleges, bár egyértelműen Chigurh karakterét erősíti, új dimenziót adva neki.

A Nem vénnek való vidék állat egy film. Bár a mostanhoz közel játszódik, végig belengi a hagyományos westernek atmoszférája (lásd panziós jelenet, utcai lövöldözés... stb.), attitűdje. Sokszor építkezik is a westernekre jellemző elemekből, dramaturgiából; kellően erőszakos és a nézővel haverkodó. Nekem azonban a vén zsaru (Lee Jones) magában lezajló harca, hogy akarja-e ő még ezt csinálni, akarja-e még egyáltalán ezt a világot, nem túlzottan körülhatárolt és kifejtett. Emiatt ér olyan váratlanul és kurtán-furcsán a film vége (ahol is az elvárással szemben a "jó" elbukott, a rossz pedig megúszta). Jó, értem én, hogy a szentimentális monológok, a filozofikus síkra emelt gondolatok nem e vidék szülöttei, így nem szívesen látott vendégek és megértő helyük ebben az összefüggésben nem lehet, de nekem akkor is hiányérzetem van. Mindenesetre a nagyfilmben lezajló kisfilmekre akkor is emlékezni fogok, amikor már túl vén leszek az efféle vidékekhez.

(The Invasion)

amerikai, 2007. 99 perc

rendező: Oliver Hirschbiegel

Én csak a film végén tudtam meg, hogy az Invázió A testrablók támadása című történet/mozi mostani újragondolása. Ez nekem időközben nem esett le, azzal voltam elfoglalva, a remek felütés után milyen szimpla meneküléses-üldözéses történetté silányult a film. Sem az eredeti 1956-os A testrablók támadását nem láttam, sem pedig a '78-as feldolgozását, csak azt a roppant gyenge '93-as utánzatot, amely sima Testrablók néven futott, de ez a 2007-es Invázió valószínűleg az első filmet próbálja feldolgozni. És ebben az esetben döntően a "próbálni" igén van a hangsúly.

Most nem kezdem el azt taglalni, milyen jól áll Nicole Kidman-nek ez a semmi-szerep, mert tény. Mint ahogy tény az is, ugyanezt már kifejtettem Jodie Foster esetében A másik én című film kapcsán. Egy szó mint száz: az "anya-küzd-a-gyermekéért" típusú szerepek általában tökéletesen illenek a nőkhöz, tehát a hitelességet ezeknél a filmeknél soha nem ezzel kell bizonyítanunk, illetve cáfolnunk. Bár az Invázió esetében a hitelesség kérdése nálam fel sem merült. Végtére mire fel? Hiszen egy sci-fit látunk, amely bár az orvostudomány mai állása és a technika fejlettségi szintje alapján nagyon könnyen bekövetkezhet, mégis fikcióval van dolgunk. Nincs mit firtatni a hitelességen vagy a hiteltelenségen.

Sokkal érdekesebb kérdés, mennyire élvezetes, történetileg helytálló, fordulatos az Invázió. Vagyis mennyire jó film. Összességében szerintem egy hajszállal sem lépi túl az átlagot. Nagyon jól indul, meglepően hatásosan fokozza a feszültséget, szinte lépésről lépésre válik nyomasztóbbá a film. Aztán van egy pont, amikor mintha elfújnák a feszültséget, megszűnik a suspence. Elkezdi felölteni a film az anya gyermekmentési kálváriáját, oda a feszültség, hiányoznak a fordulatok. A menekülés-üldözés sekélyesebb és semmitmondóbb már nem is lehetne, az egyetlen meglepetés, hogy Carol barátja-szerelme, Ben is már a "másik oldalhoz"tartozik, kínosan elvárt csavar.

Az Invázió élvezeti értékét pedig nagyban rombolja a meglepő vágástechnika. (Lehet, hogy a meglepő helyett inkább idegesítőt kellett volna írnom.) Egyes helyeken azzal, hogy lerövidíti az időt, tökéletesen szét is darabolja a filmet, a szimultán megjelenített idősíkok (impulzusszerű váltakozással) pedig egyáltalán nem indokoltak. Hogy a szerintem nagyon tehetséges német rendező, Oliver Hirschbiegel ezzel mit akart pontosan elérni, nem tudom, csak sejtem. Gyanítom, hogy a sci-fi jelleget akarta erősíteni általuk, de az Invázió nagyon messze áll például a Gattaca-szerű futurisztikus attitűdtől, vagy Az ember gyermeke utópiájától. Visszakanyarodva a feszültséghez: Hirschbiegel pediglen képes arra, hogy végig fenntartsa egy film nyomasztó atmoszféráját, gondoljunk csak A kísérletre, vagy A bukásra.

Szóval az Invázióból sokkal több lehetett volna (hányszor kellett már ezt írnom...), mint egysíkú üldözéses mozi. Számtalan réteget lehetett volna még kibontani, de sajnos a film véglegesen megrekedt a popcorn-mozik szintjén. A témában mind-mind benne rejlik az emberi viselkedéssel, erkölccsel, háborúval kapcsolatos attitűdök kérdése; a választás lehetősége a kétfajta jövő között; a civilizáció felépítésének újragondolása. Ehelyett kaptunk egy minden ízében lapos kis csihi-puhit, amely cseppet sem magyarázza meg, hogy a Tom Cruise-éra óta gyönyörűvé (ki)bomlott, klasszisokkal többet tudó Nicole Kidman mit keres benne; azt meg végképp nem, mi okból jött össze mégis a film végén Carol és Ben. De hát ha happy end kell a népnek...

(Zwartboek)

holland-belga-angol-német, 2006. 145 perc

rendező: Paul Verhoeven

Van valami igazán vonzó abban, ha európai koprodukciós filmet néz az ember. Hogy ez pontosan miből is adódik, érdekes kérdés. Mert az európai filmek ténylegesen kontúros karakterjegyekkel rendelkeznek. Szinte "nézésre" beazonosítható egy film, hogy például Német-, Francia- vagy éppen Svédországban készült-e. Országonként más és más stílussal, atmoszférával, dramaturgiával vannak ellátva, amelyek mélyen táplálkoznak az adott nemzet érték- és történelemszemléletéből. Ezzel szemben egy koprodukciós mozi, ahol több ország filmesei dolgoznak össze, néminemű sterilitást mutat. Hiányoznak belőle az adott területre jellemző sajátos jegyek, helyette egy kompromisszumosnak tűnő filmnyelven szólnak, amely talán csak azt sejteti, mely kontinensről származik az alkotás. Egészében véve egységes képet mutat, de nem látható benne az eltérő kultúrák harca. És jól is van ez így.

Ugyanez mondható el a Fekete könyv című filmről is. Annyi talán világosan látszik, hogy európai összedolgozásról van szó, de hogy pontosan mely országok filmesei vettek részt a munkában, már nem látunk egyértelmű támpontokat. Ki tudná pontosan megmondani, hogy holland-belga-angol-német koprodukcióról van szó? Jó-jó, esetleg a behatárolásnál addig el lehet jutni, hogy a precíz, kontúros szerkezet német, a viszonylag kimunkált karakterek angol közreműködést jeleznek, de mégis valami nemzetek feletti egységesség jellemzi a stílust.

Paul Verhoeven filmje (hol van már az Elemi ösztön, a Showgirls vagy a Starship Troopers) következetesen kíséri végig a zsidó Rachel (Ráhel) történetét a második világháború nácizmusának utolsó negyedében. Rachel, aki a német nyomás (értsd: zsidók felszámolása) elől szüleivel menekülni akar Hollandiából, szerencsésen megússza a lelepleződést, melynek során apját, anyját és testvérét megölik. Ezek után - bár nem eredeti szándékkal - az események alakulása miatt csatlakozik a holland ellenálláshoz, mely bár nem zsidómentő, sokkal inkább nemzetóvó céllal, a nácik ellen ténykedik. Rebellis ténykedése aztán halálos veszélybe sodorja őt, de számít-e már akkor az egyéni élet?

Verhoeven filmje szilárdan áll a korrekt dramaturgia alapjain, s bár néha egy-egy logikai/időbeli ugrással meginogni látszik, végig élvezetes mozi. Rachel sorsa egyértelműen beleélő atmoszférát teremt; az ő szemén, érzésein, gondolatain, motivációin keresztül sodródunk az eseményekkel. Érdekes és nekem hitelesnek tűnő konfliktus az ellenállás azon attitűdje, hogy nem kimondottan zsidómentés a céljuk, hanem a holland nemzeti függetlenség kiharcolása. Azaz ha választani kell egy zsidó élet és a fő cél között, nem kérdéses a döntés. Az is az igazság oldalát erősítheti, hogy például a náci Müntzét úgy állítja be, aki nem eredendően szadista, gonosz, hanem csupán a háború egyik (szintén szenvedő) fogaskereke, aki családját, életét, lelkiismeretét vesztette a világégéssel.

Nem mehetek el szó nélkül Carice Van Houten játéka mellett, aki annyira lenyűgözően és erőteljesen alakít, hogy karakterével valódi, fizikai "ellenállás" jelenik meg a vásznon. Lényével hihetetlen erejű háromdimenziós alak mutatkozik meg a filmben, amely könnyedén képes arra, hogy az egyszerű férfi néző (például én) fejét ugyanúgy a végletekig elcsavarja, mint a nácikét. Vele nemcsak sokat, hanem gyakorlatilag mindent nyert a film; ő adja a hitelét a történések folyamának. A Fekete könyv igaz háborús dráma, amely objektíven mutatja be a második világháború emberi kegyetlenségeit: a bujkálást, az üldöztetést, az identitás feladását, a szerettek elvesztését. Roppant tanulságos film, igazi és hamisítatlan európai koprodukció keretében.

(John Rambo)

amerikai-német, 2008. 93 perc

rendező: Sylvester Stallone

Talán senki sem hitte volna, hogy John Rambo legendája képes lesz új(ra) életre kelni. Mi az, hogy a legenda? Maga a 62 éves Sylvester Stallone! Az egykor akciósztárnak indult színész az évek során több műfajban, kategóriában, szerepben kipróbálta magát: éppúgy kísérletezett komikus vénájával (Oscar; Állj, vagy lő a mamám!), mint drámai megjelenítő képességével (Cop Land, Rocky). A legtöbbek szerint az elsőben megbukott, a másodikban viszont elfogadhatót teljesített. De ez most nem tartozik ide! Az viszont igen, hogy Stallone 2006-ban úgy gondolta, visszanyúl a gyökerekhez, hátha... Ez a hátha pedig nagyon bejött neki!

A szegénysorsból jött bokszoló figurájával anno nagyon könnyű volt azonosulni, ahogyan Dávid legyőzte Góliátot. Ezt próbálta Stallone meglovagolni a Rocky újbóli feltámasztásával, amely sorozatban ugyan a 6-odik rész, de a mozikban a Rocky Balboa címre hallgat. Talán ezzel is jelezni szándékozott egy visszatérést, amely fajsúlyban más, mint a korábbiak, már csak koránál fogva is. Siker lett. Éppúgy közönség, mint (visszafogott) szakmai. Még ezek utáni is kevesen gondolták, hogy John Rambo figuráját is előveszi a nyugdíjból. Pedig elővette. Az egykori vietnámi veterán aztán élt is a lehetőséggel, de még hogy!

A John Rambo (ami sorszám szerint a 4-edik ilyen film) szélsőségesen kegyetlenre sikeredett! Stallone még nagypapakorban is hihetetlen formában van, s ebben az új Rambo-ban azokat az erényeket csillogtatja, amelyek az első ilyen filmben a karaktert hőssé: magányos, kiábrándult, frusztrált és hitehagyott hőssé tették. Egyszerűen 100%-ig süt róla a testi-lelki megkérgesedés, az a magába fordulás, amely minden erejével arra készteti, hogy elvonuljon a magányba, a békébe. De létezik-e, létezhet-e béke egy olyan világ után, amelyben az ember csak géppuskával lekaszálásra váró darabszám, ahol a kegyetlenség és az érzelemmentesség nem csak egy-egy negatív emberi jellemvonás, hanem egyenesen elengedhetetlen feltétel az életben maradáshoz.

Az új Rambo-ban nekem az tetszik igazán, hogy nem próbálja kozmetikázni azt, amely szépítésével pont a valósághűségét veszítené el. Egy háborúban, ember-ember elleni harcban nincsen szépség, nincsen kímélet, nincsen humanitás. Ha valakit meg kell ölni, nem lábujjhegyen, fájdalommentesen teszi az ember, hanem a lehető legnagyobb fájdalmat, sérülést okozva. Rossz ilyet mondani, de ha az életről van szó, nincs idő teketóriázni, biztosra kell menni! Rambo biztosra is megy, de addig még sok víznek kell lefolynia a Mekongon. Stallone karaktere azért szimpatikus, és egyben szánnivaló is, mert edzett és fájó múltja után nehezen lehet rávenni a harcra, de amikor mégis, akkor az egyik legnemesebb emberi jellemvonást mozgósítva nála: a másik, a nők-gyengék-ártatlanok védelmét. Rambo nem magáért teszi, amit tesz; amikor már minden mindegy, akkor is ott a halovány reménysugár, hogy védjük-óvjuk azt/azokat, aki/akik megérdemlik. Ez az igazán felemelő ebben a vérengzésben!

De aminek én a legjobban örülök, hogy nem sérül a legenda! Rambo kultikus figurája él és virul, nem vált nyugdíjassá és semmitmondóvá. Tettei, mozgása, láthatatlan motivációja éles és hihető. Lénye uralja a vásznat, mindent és mindenkit a földbe, sárba döngöl. Egyenesen hátborzongató, amikor íjával sorban kilövi a burmai katonákat, vagy mikor a dzsip géppuskása mögött előtűnik a sziluettje. Tényleg nagyon brutális film a John Rambo, de erőszakossága semmilyen határvonalat nem lép át - hogy is tehetné, amikor háborúról van szó? Sylvester Stallone valóban visszatért filmes gyökereihez, és ezt olyannyira ügyes kézzel tette, hogy új erőt és lendületet öntött a műfajba. Ezek után nem meglepő, ha felröppent a híre egy újabb Rocky- és egy újabb Rambo film lehetőségének. Én nagyon örülnék nekik!