(amerikai, 2007. 122 perc
rendező: Ethan és Joel Coen
De nem ám! Ritka kifejező cím ez, olyasmi, amiből rögtön több dologra is következtethetünk. Először mindjárt arra, hogy itten kérem szépen nem lányregény akad majd a szemünk elé. Ez valami kemény, elemi ösztönöket - cserzett tenyeret és elrettenthetetlen természetet kívánó férfidolog lesz. Aztán, ha egészében tekintünk a címre, rögtön egy klasszikus westernre asszociálhatunk: pisztolypárbajokkal, fából készült kocsmai lengőajtókkal, naplementébe porzó lovasokkal. És hogy miért is tökéletes a címválasztás? Mert egyik sugallatában sem csalatkozunk. Kapunk kemény, sőt durva férfimelót és a mában játszódó westernfílinget dögivel. Hát igen. Ez a vidék valóban nem véneknek való!
Ezért nem is akarok sem vénnek, sem nyúlbélának látszani, de mégis óvatosan kell fogalmaznom, hogy ne kövessek el blaszfémiát a Coen-fivérek Oscar-esőt levadászó filmjével kapcsolatban. Engem ugyanis a Nem vénnek való vidék, ha totális egészként nézem, nem fogott meg teljesen. Nem nyújtott következetes összhatást, hiányoltam a minden elemében teljes egységet. Persze könnyen lehet, csak én nem értettem a szándékos formabontást, mindenesetre ez volt az érzésem. A felvezetés nélküli in medias res nem zavart, jó is az ilyen! Viszont a főszál elnyisszantása és a film lezárása nekem túl hirtelen volt. Közben persze megtudtam, hogy ez mind szándékolt volt, de nálam csökkentette egyrészt a hatást (pedig pont az ellenkezőjére lett volna hivatott), másrészt pedig az élvezeti értéket.
Nekem a film ereje az egyes jelenetekben rejlett. Kész kis kompozíciókból áll össze a Nem vénnek való vidék, amelyek egyenként óriási töltetű feszültséget hordoznak. Kisfilmek a nagyfilmben, olyan erejű dramaturgiával és koreográfiával, amely földhöz vág. Új, soha máshol még nem látott ötletek öltenek vizuális testet a vásznon. Két jelenetet emelek ki, amelyek hihetetlen feszültségű atmoszférát terítenek a nézőre: az egyik, amikor Llewelyn Moss a vízben menekül az utána úszó kutya elől. Azt hittem, egy sima menekülést nem lehet überelni, hát jó nagyot tévedtem! Az valami elképesztő volt, ahogy a kutya erejét megfeszítve úszott Moss után! A másik jelenet, amikor a hidegvérű sorozatgyilkos, Anton Chigurh egy pénzérme feldobásával dönti el a vegyesbolti öreg eladó életét/halálát. Eszméletlen feszültség vibrál a levegőben, sokkal de sokkal félelmetesebb, mintha Chigurh mondjuk egy pisztollyal fenyegetné az öreget.
A díjesővel jutalmazott mozi (Oscar-díj a legjobb filmnek, rendezőnek, adaptált forgatókönyvnek) igazi meglepetés abból a szempontból, hogy ilyen stílusú-attitűdű alkotás hódítson ezekben a fő kategóriákban. Ehhez társult még Javier Bardem legjobb mellékszereplő Oscar-ja, amit megint csak érdekesnek tartok. Megérdemelt viszont abból a nézőpontból, hogy a hallgatag (ugyebár kötelező western-elem) Chigurh-t iszonytató atmoszféra veszi körül. Már a külseje sem mindennapi, engem egyenesen egy vidéki kispapra emlékeztetett, holott beállítódása pontosan az ellenkezője. Ez a kontraszt szül aztán rettegést pusztán a láttán. Lelkiismeret nélküli gyilkológép ő, akinek nem számít az emberélet. De mi számít neki egyáltalán, ez itt a kérdés? Mi motiválja, mozgatja őt? A pénz? Vagy csak pusztán csinálja, amit csinál? Újabb olyan szegmense a filmnek, amely igazi "Coenessé" teszi, messze taszítva az átlagtól.
De Bardem-nél tartottam. Alakítása, karaktere magában hordozza a fenyegetést; ahogy megjelenik sűrített levegőjű palackjával, rögtön megáll a levegő. Furcsa leírni, de igazán hiteles gyilkos a vásznon. Tommy Lee Jones sem rossz, bejáratott szerep ez a számára, és érdekes, mennyire nem fog rajta az idő - szinte semmit nem változott A szökevény óta. Josh Brolin pedig a menekülő Moss szerepében átélt, "alkalmazkodott". Pitinek tűnik, de aztán kiderül, hogy dörzsölt és fickós. Szintén remek figura, jó megoldással. Woody Harrelson feltűnése nekem felesleges, bár egyértelműen Chigurh karakterét erősíti, új dimenziót adva neki.
A Nem vénnek való vidék állat egy film. Bár a mostanhoz közel játszódik, végig belengi a hagyományos westernek atmoszférája (lásd panziós jelenet, utcai lövöldözés... stb.), attitűdje. Sokszor építkezik is a westernekre jellemző elemekből, dramaturgiából; kellően erőszakos és a nézővel haverkodó. Nekem azonban a vén zsaru (Lee Jones) magában lezajló harca, hogy akarja-e ő még ezt csinálni, akarja-e még egyáltalán ezt a világot, nem túlzottan körülhatárolt és kifejtett. Emiatt ér olyan váratlanul és kurtán-furcsán a film vége (ahol is az elvárással szemben a "jó" elbukott, a rossz pedig megúszta). Jó, értem én, hogy a szentimentális monológok, a filozofikus síkra emelt gondolatok nem e vidék szülöttei, így nem szívesen látott vendégek és megértő helyük ebben az összefüggésben nem lehet, de nekem akkor is hiányérzetem van. Mindenesetre a nagyfilmben lezajló kisfilmekre akkor is emlékezni fogok, amikor már túl vén leszek az efféle vidékekhez.
