(Cloverfield) ([REC])
amerikai, 2008. 85 perc spanyol, 2007. 85 perc
rendező: Matt Reeves rendező: Paco Plaza, Jaume Balagueró
Igazából nem is kontra, mert alapkoncepciójában nagyon is rokonok ők. Mindkettő arra törekszik, hogy egy korlátok közé szorított nézőpontból mutasson be egy történetet. Ez a valóság(?) által leszabályozott perspektíva nem más, mint az egyes szám első személy, a 100%-ig "én-vagyok-ott-a-történetben" beállít(ód)ás. Nagyon érdekes a dolog, mert filmekkel kapcsolatban sokat szoktam papolni a manipulációról; arról, hogy megszabják nekünk, hogyan lássuk az adott történetet. Namost, ez a kézikamerás nézőpont, bármennyire furcsán is hangzik, szintén erőteljesen manipulatív! Jó, tudom, lehetne mondani, hogy minden film az, hiszen a történet csakis azon szeletét látjuk belőle, amelyet engednek nekünk. De akkor is! Bármennyire tűnjön realisztikusnak egy kézikamerával végigkövetett film, akkor is képes befolyásolni bennünket, képes arra, hogy a saját kénye-kedve szerint éljük át a történetét. De sebaj! Ugye, hogy jól lehet szórakozni rajta?
Egymás után láttam két ilyen filmet is. Az egyik kőkemény amerikai film (értsd: amerikai amerikai), a másik pedig - meglepetésre - spanyol. Nem tudom, új trend lesz-e a kézikamera (persze közel nem új találmány, engem szabályosan kiütött a Blair Witch Project 1999-ben, hogy ne menjek olyan nagyon messzire), mindenesetre van néhány nagy előnye. Először is, talán sokkal költségkímélőbb így filmezni - már persze ha nem kell felvonultatni katonai osztagokat és felhőkarcoló méretű szörnyet, mint ahogy történik a Cloverfieldben. Aztán a színésznek is remek alkalmat ad a mélyebb átélésre, mivelhogy szerintem egyszerre csökkenti és növeli a rájuk nehezedő nyomást, elvárást. Ez a pulzálás aztán kierőszakolhatja belőlük a hitelesebb játékot. Hiszen értelemszerű, hogy sokkal könnyebb valamit átélni, ha nem 10 másodperces snittekben (ez most enyhe filmtechnikai zavar) veszik fel a jeleneteket. Hosszabb, vágás nélküli, összefüggő jelenetek esetén van hely és idő a mélyről jövő improvizálásra is. Viszont a másik oldalról az is igaz, hogy ekkor aztán klappolnia kell mindennek: mindenkinek adott időben adott helyen kell adott cselekvést végeznie, méghozzá úgy, hogy nagyban elkerüljék a mesterségesség látszatát.
A Cloverfield olyan, mintha a Godzillát néznénk, csak az ostoba szörny helyett a kétségbeesett, életükért küzdő emberekre fókuszál. Hagyja a fenébe a nyakatekert, mesterséges történetet, helyette egy szimpla búcsúbuliból indít, és a sztori erőteljesen korlátozódik a menekülésre, a szeretett lány megmentésére. De ez így jó, mivel így természetes! A való élet néha nagyon szimpla, és főleg, ha egy gigantikus szörny rombol és gyilkol a metropoliszunkban, nagyon egyszerűvé válnak a dolgok. Élet vagy halál: az öszöntök átveszik az uralmat, fuss az életedért, még akkor is, ha a testvéred a szemed láttára hal meg. Így hihetőek a dologok, még akkor is, ha önfeláldozó (bolond?) módon visszamegyünk egyetlen sérült lányért. Nincs pátosz, nincsenek erőn felül véghezvitt tettek; emberek vannak, fiatalok, akik éppúgy nem hiszik el a történteket, mint ahogy sosem gondoltak arra, mi lesz akkor, ha egyszer az életük lesz a tét. Ha megállnak is a metrósíneken, pedig jól láthatóan menekülnek a patkányok, és jól hallhatóan jön(nek) valami(k) a sötétben, az is hihető. Ki tudja, hogyan reagál az ember ilyen sohasem álmodott helyzetben? Ez a Cloverfield lényege.
Matt Reeves (ő a rendező) és Drew Goddard (ő az író) neve nekem semmit nem mondott. Aztán megnéztem a múltjukat, miszerint mindketten tévés sorozatok íróiként, rendezőjeként, producereiként tevékenykedtek eddig. Ehhez képest nagy ugrás a Cloverfield, egy top-mozi, amely 30 milliós költségvetésből épülhetett. És meg is látszik a filmen minden egyes cent: a rombolás tényleg olyan, mintha; a szörnyek (kicsik és a nagy) sem gumiból vannak, sem pedig zavaróan pixelből; és amúgy is gigantikus minden, holott nem ezt érezzük! A kézikamera valamelyest beszűkít bennünket, mivel csak mindig egy kis darabot enged látni a valóságból, ha egyáltalán kivehető, mi történik körülöttünk. Viszont végig érezhető, és pont ezért indokolt ez a megoldás. A Cloverfield nem buta popcorn-mozi, holott úgy is tekinthető. Nálam több volt, mélyebb, összetettebb - leparancsolt az ösztönös "gondolkodás" bugyraiba az intellektuális magyarázatok, motívumok helyett. Szeretem az ilyet, mert megmutatja, mennyire emberek vagyunk. A Cloverfieldre sokáig emlékezni fogok!
A [REC] pedig egészen más! Vagy mégsem? Ős-zombi horror, amely megmutatja, mi rejtőzik az emberi én álarca mögött; a céltalan ösztönös, az állati régiókban. Míg a Cloverfieldben az élet fenntartásával összefüggő ösztönök uralták a terepet (menekülés, életmentés), addig a [REC] az alantas, indokolatlan atavizmusokat veszi alapul. Szűkebb a tér is, mind a látszólagos, mind a valódi. Összetettebb, belemagyarázósabb a sztori is, ennélfogva a kézikamerás megoldás ellenére sem nyújtja teljesen azt a valóságérzetet, amelyre hivatott. Mivel a történet (látszólagos egyszerűsége ellenére) bonyolultabb, becsúsznak rossz és ostoba megoldások is, mint például az épület teljes, izolált körbekerítése. Ésszerűtlen az egész. Ahelyett, hogy beküldenének egy orvosokból és katonákból álló csoportot... Na mindegy, ne is feszegessük tovább, ahogyan a film végi magyarázatot sem a zombik, a fertőzés létére.
Amúgy rövid távon(!) eléggé hatásos ez a fesztiválok tömegén sikerrel indult spanyol film! Félelmetesen és naturalisztikusan van megcsinálva, a zombik valóban fenyegetőek és visszataszítóak. Képes a néző beleélni magát a történésekbe, s nagyjából el is éri azt a klausztrofóbiás hangulatot, amelyben kitágul a pupilla és az ember már csakis a menekülés útját keresi. De sajnos hosszú távon könnyen feledhető a [REC], a közelébe sem ér annak a hatásnak, amelyet a Blair Witch képes volt kifejteni. Még most is hátborzongatónak érzem, ha visszagondolok az erdőben történő "boszorkányvadászatra"!
Egyszóval a Cloverfield kontra [REC] párharcból utóbbi húzza a rövidebbet. Tudom, nemcsak némileg eltérő filmekről van szó, hanem alapvetően más a bázisuk, más a dramaturgiájuk, és mást kívánnak megszólítani (nem a nézők tekintetében), de a fentebb felsorolt indokok miatt lehetséges valamilyen szinten versenyeztetni őket. Úgyhogy mindezek után tényleg kíváncsian várom, trend lesz-e a kézikamerából, és ha igen, milyen minőségben és mélységben!
