(Casting minden)

magyar, 2008. 107 perc

rendező: Tímár Péter

Most ezen akkor mit kell érteni? Hogy az egész életünk egy amolyan válogatás-verseny? Vérre (sikerre) menő helyzetek, szituációk láncolata? Meglehet. Itt és most azonban nem szándokozom filozófiai-szociológiai síkokon elidőzni, csakcsupán a cím értelmezése ütött szöget a fejemben. Tímár Péter filmjeinek témái mindig a legújabb divatnak hódolnak. Úgy értem, mindig az aktuális attitűdöket ragadják meg. Hol a retro hódít (Csinibaba), hol az Aranycsapatnak kijáró tisztelet a téma (6:3), hol pedig a Heti hetes - Gálvölgyi show sikerét lovagolják meg (Le a fejjel!). A Casting minden is illik a sorba, s bár azért kissé lecsengőben van a "Ki mit tud?"-ok legújabbkori reneszánsza, még mindig a top témák közé tartozik.

A tehetségkutató verseny első blikkre jó üzletnek tűnik. A szervezők részéről persze második... sokadik nézésre is, a szereplők szemszögéből azonban bőven vannak árnyoldalai. Ezt a témát feldolgozni kihívás és csapdaveszély is, mert vagy idealizálva, külső nézőpontból világítunk RÁ, vagy pedig hitelesen, belülről, nem fényezve világítjuk ÁT. Szerintem Tímár Péter kimondottan egyikre sem törekedett, hanem egy nézhető, élvezhető játékfilmet szeretett volna készíteni a témából, a téma köré. Ha így vesszük, nagyjából sikerült neki. Ha mélyre szeretett volna ásni, akkor azonban csak nagy-nagy hellyel-közzel. Vannak nagyon kemény, valós, kendőzetlen pillanatai a filmnek: az árvaház ötlete; a versenyzők első találkozásakor Ormos Kati lecigányozása; a verseny esetlegességeinek, szervezetlenségeinek jelenetei. Ezek nálam eltaláltak, viszont a verseny bemutatása végtelenül béna.

Bár itt nem ez a lényeg, inkább maga Ormos Kati személye; az a mesebeli folyamatsor, ahogyan a szürke (és nemkívánatos) Hamupipőkéből bálhercegnő válik. Tündérmese életből vett motívumokkal. Ebben az esetben nem a hitelességet kell számon kérni (bár ha Oláh Ibolya valódi pályafutására gondolunk, dehogynem lehetne!), hanem a dramaturgiát, amely összetartja a filmet: elvezet a kezdő 'A' pontból a záró 'B' pontba. Ez a megfelelő mértékben helytálló Tímár filmjében. A Casting minden számomra végig ésszerűen követhető volt (ez a dramaturgia); jól lettek eltalálva a súlypontok, a szálak össze- és szétfutása; és nagyjából működnek az érzelmek is.

A karakterekkel is minden rendben van. Oláh Ibolya Ormos Kati szerepében azt hozza, ami elvárható tőle. Gyakorlatilag magát adja, bár valószínűleg kicsit visszafogottabban, mint a valóságban. Nem nagyon színészkedik persze, de hát minek is, ha majdnem a valódi életét kell eljátszania? Kern András Novai Rezső bőrében nekem meglepetés, nagyon illik hozzá az életből kiábrándult, mogorva bárzongorista figurája. Van benne elég mélység, amelyet nem mutat kifelé, ez tisztán látszik. Nekem könnyű volt vele érzelmileg azonosulnom, tulajdonképpen az ő karaktere plusz dimenziót is ad Ormos Kati figurájának. Aztán tetszettek még a tévé vezérlőjében az arcok, főleg Novai ősz hajú (egykori) haverja.

Tímár Péter filmje nem tökéletes, de közönség- vagy nézőbarát. Arra nem alkalmas, hogy szálkákra bontva mutassa be a tehetségkutató vetélkedők légkörét, kulisszáit, ám mégis képes megfelelő atmoszférát teremteni, és húzó figurái is elfogadhatóak. A Casting minden felfogható hiánypótlásnak is, hiszen manapság a csapból is ezek a sztárcsináló műsorok folynak, mégsem készült film erről a témáról. Most megtörtént, s miközben nézzük, reménykedhetünk, hogy végre talán valóban leáldozik az egyre inkább kiüresedő (értsd: egyre tehetségtelenebbeket felvonultató) tehetségkutató műsorok ideje (csillaga).

(Broken Flowers)

amerikai-francia, 2005. 105 perc

rendező: Jim Jarmusch

Végre újra egy valódi Jim Jarmusch-film! Régen, még korai gyerekkoromban az m2 "életműsorozatában" ismertem meg őt, jellegzetes filmes stílusjegyeit, témáit, történetvezetését. Florida, a Paradicsom; Mystery Train; Éjszaka a földön. E három filmje után sikerült őt "beirányoznom" (talán a beskatulyázás finomabb kifejezése?), amely irányvonalba tökéletesen illett a Kávé és cigaretta is. Aztán megnéztem a Szellemkutyát. A Forest Whitaker főszereplésével készült film egyik kedvencem lett, holott Jarmusch kilépett korai "kötöttségeiből", és más műfajjal-témával próbálkozott. Ezután kerítettem sort a Johnny Depp főszereplésével készült Halott emberre, és őszintén bevallom, nem tudtam, mit nézek. Félbe is hagytam, mikor már nem bírtam tovább cérnával (elmével).

Ezért féltem kicsit a Hervadó virágoktól, bár Bill Murray neve számomra valamelyest ab ovo garanciát jelentett. És nem is csalódtam, sőt! A Broken Flowers-ben megtaláltam mindazt, amely Jarmusch "korai" filmjeit jelentette, jellemezte. De mik is ezek, mire gondolok? Jarmusch világa számomra egy olyan lassan hömpölygő (de ebben benne van a biztos változás!) univerzum, amelyben bár kevés az inger, ugyanakkor visszavonhatatlan és karakteres. Tényleg lassan történik minden, de biztos a változás, az is, ami kint, és az is, ami bent megy végbe. A párbeszédek mélyéről a hangsúly inkább a párbeszédek kontextusára helyeződik át, így ismerve meg viszonyokat, beállítódásokat, személyiségeket.

A Hervadó virágok tele van szimbólumokkal. Maga a halódó sárga virág is jelentést hordoz: egyértelműt, visszafordíthatatlant. A mindenhol feltűnő rózsaszín tárgyak egyben nyomok is, a múlt lenyomatai, néhol sarokkövei. Jelentésük van, valamit bizonyítanak, vagy valamit előjeleznek. Don Johnston (tényleg vicces név, főleg, hogy amire asszociál róla az ember, annak pontosan az ellentéte) személyiségéről nem közvetlenül tudjuk meg azt, amit megtudunk, hanem csakis közvetetten. Jelenbeli (Winston, a szomszéd) és múltbeli kapcsolatain keresztül ismerjük meg őt, és az az érdekes, mennyire más, mint amilyennek viselkedéséből néznénk. Egykori barátnőit (szeretőit?) még véletlenül sem lehet egy napon említeni, annyira széles palettájú személyiségjegyek szerint szóródnak. Adva a feladat, eldönteni, milyen is igazából Don?

Mert Bill Murray nem igazán segít nekünk! Az az "antijáték", amit bemutat, nem fedi fel a filmbeli karakter milyenségét. Viszont meglepő, de ezzel ad mélységet a figurának. Tökéletesen illik a jarmuschi "lassú" (ez sokkal többet jelent, de ezzel a szóval foglalom össze) stílus Murray játékához (és fordítva). Nagyon megy ez a minimalista színészkedés Bill-nek, ezt tapasztalhattuk az Elveszett jelentésben is. És valóban, néha sokkal többet beszél egy nézés (vagy nem nézés), egy fintora az arcnak, egy odafordulás vagy megmerevedés, mint széles és sűrű taglejtésekkel, mozdulatokkal, verbalitással operáló játék.

A Hervadó virágok vége teljesen nyitott. És jól is van ez így. Számomra nem is az volt az igazi kérdés, hogy a "csavargó" srác most valójában Don fia vagy sem, hanem hogy a "csavargó" srác maga Don vagy sem. (Az egykori, vele egyidős Don Johnston.) Innen és így indult-e ő. Ebből pedig adódik az örök kérdés: van-e értelme az egésznek, hova jut az ember végül? Jim Jarmusch nem ad választ, illetve nem csak egyféle választ ad, és én ezt mindig pártolom. A Hervadó virágok "beszédes" történet a múlt újragondolásáról, a változások és egymásutániságok bennünk lezajló módosulásáról, a megváltoztatható vagy megváltoztathatatlan attitűdről. Valódi, hamisítatlan Jarmusch-film!

(The Brave One)

amerikai-ausztrál, 2007. 122 perc

rendező: Neil Jordan

Két érdekes dolog. Az egyik, hogy Neil Jordan, a karakteres ír rendező látszólag hogyan pártol át a kommerszebbnek tűnő műfajokra, a másik pedig, hogy Jodie Foster szerepválasztásaiban az utóbbi időben a kemény és magára maradt karaktereket preferálja. A másik én című filmben találkozik ez a két attitűd, méghozzá úgy, hogy mindkét fél a tőle telhető maximumot hozza. Az, hogy ez nem teljesen sikerül, már nem rajtuk múlik, hanem a történet két nagy hibáján. Melyek ezek? Rögtön kifejtem.

Neil Jordan legerősebb oldala az emberi lélek rejtelmeinek-kétségeinek-harcának bemutatása. Legyen szó bármelyik filmjéről, ott biztosan kézzelfogható lélekábrázolás zajlik, láthatóvá válik a szemnek láthatatlan; átérezhetővé a szív boldogságai-kínjai. Nincs ez másként A másik én című filmjében sem. Bár a felszínen szimpla bosszúmozinak, akciófilmnek tűnik (ezt a besorolást kapta több honlapon is), a valóságban nem ez a lényeg! Erica Bain, a brutalitást átélt rádiós műsorvezető tettei nem szimplán a bosszúra épülnek. Sőt! Nem is így kell nézni ezt a filmet. Minden, amit a vásznon látunk, a sérült lélek tusájának, vívódásának kézzelfogható megtestesülése. Tulajdonképpen az válik láthatóvá, ami Erica bensőjében zajlik. És ha így tekintünk a filmre, akkor már nem is akcióról vagy thrillerről beszélünk. Sokkal inkább emberi-, és nem egy konkrét ember drámájáról.

Az Erica Bain-t alakító Jodie Foster a másik sarokpont, akin a film sikere (sikerültsége) múlhat. Minden szál hozzá kötődik, ő áll az események közzépontjában, körülötte forog minden történés. Ő az egyszemélyes indukátor, katalizátor. Jodie Foster mostanában tényleg nagyon ragaszkodik az erős, magára hagyott/maradt nő karakteréhez. Így volt ez a Pánikszoba és a Légcsavar esetében, és így van most is, A másik énben. Talán ez a figura áll az attitűdjéhez a legközelebb, vagy ebből a szerepkörből lehet kihozni a legtöbbet, ki tudja? Mindenesetre tény: ebben a filmben is úgy alakít, hogy a néző maximálisan azonosulni tudjon vele. Jó az arcmimikája, beszédes a tekintete, remek a játéka. Elhisszük és átéljük, amit és ahogyan tesz. Hogy a film maga nekem nem nyerte meg teljesen a tetszésemet, annak egyéb okai vannak.

Mindjárt az, hogy a ritmusában érzek kisebb-nagyobb problémákat. Az elején tökéletesen jó, felfutó, fokozódó (azonosulásra alkalmas) feszültség jellemzi, viszont egy idő után már (természetszerűleg) nincs hová fejlődnie, így ellaposodik. Ezt még azonban elviselhetőnek tartanám, hiszen Foster szuggesztivitása erősen hat, ha a film vége nem lenne pocsék! Én nem tudom, mit akart kihozni belőle az író (persze dehogynem tudom: happy endet), mindenesetre pont ez a történet az, amely jól nem végződhet. Hiszen Erica visszafordíthatatlanul sérült, hovatovább életcélját vesztett, egyszerűen nincs alternatíva a történtek tükrében a továbbélés(é)re. Ezzel mindent rombol is a film, amit addig felépített. Így egyszerűen hitelét veszti az egész történet. (A rendőr mélyen ecseteli, régen számot vetett a lelkiismeretével, s ha ismerőséről/szerettéről lenne szó, akkor is érvényt szerezne a törvénynek. Erre a film végén pont az ellenkezőjét cselekszi...)

Ami viszont még bugyutább, az a kutyás szál. Én már azt sem hiszem, hogy egy németjuhász kutyát csak úgy foglyul lehetne ejteni, és a rosszaknak magukkal cibálni, nemhogy nem védené meg az élete árán is a gazdáját. De az, hogy el is feledkezne a gazdájáról, egyszerűen ostoba gyermekmese! Egy kutya még évek múlva is emlékszik a gazdájára. Aki ezt írta, életében nem látott még ilyen állatot (kutyát)! Lehet, hogy úgy tűnik, ez csak egy mellékdolog, de akkor is érinti a történet fő folyamát. Ettől pedig egy újabb hiteltelen gellert kap a sztori. Így lesz összességében A másik én egy jó koncepcióval rendelkező, ámde történetvezetésileg hamis film, amely egyszeri megtekintés után engem többé nem képes lázba hozni.

(Unrest)

amerikai, 2006. 88 perc

rendező: Jason Todd Ipson

Szeretek horrorfilmet nézni. Nem azért, mert imádom az erőszakot és a vele járó ocsmányságokat, pusztán szórakozásból. (Bár ki tudja...?) Csak sajnos az a baj, hogy meglehetősen nagy hiány van a minőségből ebben a műfajban. Tucatszámra (és nem is kis-, hanem "nagytucatszámra") készülnek a gyengébbnél gyengébb rémisztgetős, undorító horrorfilmek, bármiféle koncepció, átgondoltság, eredetiség nélkül. Ez pedig már, hiába a szándék (mármint részemről), nem szórakoztat. Csak elkedvetlenít. Esetleg dühít. Többnyire pedig mindkettő.

Vannak azonban olyan fesztiválok, ahol összegyűlik az év kínálatából néhány horrorfilm, versenyeztetik őket, ez pedig valamiféle minőséget feltételez. Az Unrest (gyalázatos magyar cím: A halál után) című amerikai horror a 2006-os év terméséből származik, és 5 díjjal is büszkélkedhet. (Köztük a Phoenixi és a Chicagói Nemzetközi Horrorfilm Fesztivál kitüntetései.) Azt nem állítom ugyan, hogy "hú, ez minden idők legjobb horrorja!", de láttam már sokkal-de-sokkal rosszabb rémfilmet is. Az Unrest történetében ugyan bolhányi az újszerűség, teljesen kiszámítható, mondhatni 100%-ig klisékből építkezik, mégis felfedeztem valamiféle minőségi koncepciót benne.

Lássuk csak! Először is, az Unrest korrekt vonalon halad, nem csapong, és nem rohan. Van eleje, tart valahová és aztán be is fejeződik. Kórházas horror, s mint ilyen, csakis a témához tartozó elemeket használ. A vudus-inkás maszlag (amit én személy szerint utálok) a mozgatórugó, s bármennyire is bugyután hangzik, a sztori következetesen kitart mellette. Az eddig elmondottak jelentik az egyik halmazt, amely miatt rendben lévőnek (ha messze nem is kiválónak) tartom a filmet, a másik pedig a kidolgozottság. A szereplők jelleme persze - ahogyan az a horrorokban lenni szokott - egyrészt sztereotipikus, másrészt pedig halvány. Viszont a közöttük létrejövő interakciókra (párbeszédek, érzelmek, viszonyok) legalább elégséges energiát fordítottak. Ettől tűnik valamelyest építkezőnek, és nem csak laza jelenetekből állónak az Unrest.

Persze vannak hibái, hogy is ne lennének, főleg nézői szemszögből. Mindjárt itt van az, hogy a jó felvezetés után, a történet előrehaladtával csappan az érdeklődés. Kevés a szereplő, megsejthető, ki lesz a következő áldozat, és nincsen rejtély, vajon mi is történhet a boncteremben? Majdnem teljesen világos, mire megy ki a "játék", így képtelen a film fenntartani a feszültséget. Viszont nekem tetszett az atmoszféra, a csendes, sötét folyosókon történő nyomasztó kóborlás, és maga a hely (kórház) szelleme.

Az Unrest nálam az élvezhetőbb és stílusosabb horrorfilmek közé tartozik, még akkor is, ha semmi újat nem hoz, és nem okoz meglepetést. Amire hivatott, hogy szórakoztasson, azt hellyel-közzel teljesíti, mégpedig úgy, hogy látványos és átélhető jeleneteket produkál. (Például gondoljunk csak az orvostanhallgató Alison sötét folyosókon való mászkálására, az ismeretlen holttest boncolására, vagy a tartósító akváriumban való fürdőzésre.) Úgyhogy az Unrest után sort is kerítek a 2006-os Horror Fest további filmjeire.

(He Was a Quiet Man)

amerikai, 2007. 95 perc

rendező: Frank A. Cappello

Azt hihetnénk, egy csendes ember nem kavar sok vizet. És tulajdonképpen többnyire nem is. Viszont, nagyon szélsőséges esetekben, előfordulhat, hogy ez az észrevétlenség, feltűnésmentesség, szürkeség mélyen fortyogó indulatokat rejt. Úgy, mint ahogyan egy látszólag nyugalomban lévő dezodort belülről feszít a nyomás. Mert ha egyszer ez az úgynevezett csendes (kis)ember megelégeli a neki kiosztott sorsot, és minden erejével kitűnni/észrevehetővé vágyik, elkezdi feszíteni ez az ambíció. Aztán ha mégsem sikerül neki, s ez a hiábavaló próbálkozás mélyen mérgező frusztációvá válik, a feszültség növekedni kezd benne. Addig-addig, mígnem egyszer már nincs hová "férnie", és csak egyetlen "kiút" marad: a kitörés. Ha ez végül bekövetkezik, a közelállók értetlenül tárják szét a kezeiket: "I don't understand. He was a quiet man..."

A kisemberekről különben is kifizetődő filmet készíteni. Hogy miért? Hát mert a többségünk hasonló cipőben jár, mint ők. Vagy mi is félig-meddig elnyomottként (munka, társadalom, etcetera) létezünk, vagy hasonló személyiségbeli, önértékelési problémákkal küzdünk, mint ők. Azaz nagyszerűen bele tudjuk képzelni magunkat a helyükbe. Voilá: máris kész a figurával való azonosulás. A (Magyarországon eddig - és tán már sohasem - meg nem jelent) He Was a Quiet Man is erre épít, mégpedig egy valós(nak tűnő) szociológiai környezetbe (munkahely, élettér) helyezve hősét. Az egész kicsit emlékeztet engem a Michael Douglas játszotta Összeomlásra, ott is hasonló motivációk mentén borult ki a főhős. Frank A. Cappello filmje (akiről első blikkre gyakorlatilag semmit sem találtam a neten) gyanítom, hogy az író-rendező belső gondolataiból építkezik. Nem merem kijelenteni, hogy "önéletrajzi ihletésű" a film, mert ezt - jogosan - gyakorlatilag bármire rá lehet fogni, és különben sem ez a döntő. A döntő az, ahogyan a történetet mindannyiunk számára világosan és átélhetően tálalja.

Annyi elvonatkoztatást azért megenged Cappello, hogy hősét, az elismerésre vágyó Bob Maconel-t csak félig-meddig rajzolja konkrétra. Azzal, hogy beszélget a rovarokkal és a halakkal, kissé meseszerű benyomást kelt, holott teljesen magyarázható ez a képzelgésszerű párbeszéd. Ezzel egyszerre teszi rá kontúrosan, és veszi el róla a kezét Cappello. A film kőkemény és helyenként groteszk szatíraként indít, hogy aztán az atmoszférája finoman átmenjen sima iróniába, cinizmusba. Azt is mondhatnám, van benne minden, a lényeg, hogy ez a minden egyrészt szerves egységben áll a történettel, másrészt pedig ideálisan van összemosva. Az idő előrehaladtával leülni látszik a film, de azért okosan nyitva van hagyva a vég, értem ezalatt, hogy egyetlen percig sem lehet pontosan tudni, mi lesz a befejezés. S bár a fordulat engem annyira nem lepett meg, a happy end elmaradta örömmel töltött el. Nem azért, mert kárörvendtem a szerencsétlen, lúzer csendes emberen, hanem mert pontosan ez illett ehhez a történethez. Az igazságtalanság, a kilátástalanság, az "eleve elrendelés".

Christian Slater szerintem nagyot alakít. Teljesen hiteles figurát nyújt Bob bőrében: a meghajlott testtartás, a behúzott nyak, a lefelé irányított tekintet mind mind az alárendeltség, a "kisemberség" nonverbális, testi kommunikációs megnyilvánulásai. Nemkülönben a külső jegyek: ormótlan szemüveg, kopaszodó hajzat (fejzet). Tipikus csinovnyik, a társadalom piciny fogaskere ő, akinek egyetlen funkciója van csak: a gépies, gondolkodás- és feltűnésmentes "működés". Micsoda steril jellemzés, nem igaz? A He Was a Quiet Man tökéletesen leíró jellegű film, amely nem ás a probléma mélyére, de találóan és érzékletesen mutatja be azt a szociológiai szegmenst, amely a mai társadalom egyik rákfenéje. Vajon hány és hány ilyen szomorú, csendes és kiáltani akaró ember él közöttünk?