(amerikai-ausztrál, 2007. 122 perc
rendező: Neil Jordan
Két érdekes dolog. Az egyik, hogy Neil Jordan, a karakteres ír rendező látszólag hogyan pártol át a kommerszebbnek tűnő műfajokra, a másik pedig, hogy Jodie Foster szerepválasztásaiban az utóbbi időben a kemény és magára maradt karaktereket preferálja. A másik én című filmben találkozik ez a két attitűd, méghozzá úgy, hogy mindkét fél a tőle telhető maximumot hozza. Az, hogy ez nem teljesen sikerül, már nem rajtuk múlik, hanem a történet két nagy hibáján. Melyek ezek? Rögtön kifejtem.
Neil Jordan legerősebb oldala az emberi lélek rejtelmeinek-kétségeinek-harcának bemutatása. Legyen szó bármelyik filmjéről, ott biztosan kézzelfogható lélekábrázolás zajlik, láthatóvá válik a szemnek láthatatlan; átérezhetővé a szív boldogságai-kínjai. Nincs ez másként A másik én című filmjében sem. Bár a felszínen szimpla bosszúmozinak, akciófilmnek tűnik (ezt a besorolást kapta több honlapon is), a valóságban nem ez a lényeg! Erica Bain, a brutalitást átélt rádiós műsorvezető tettei nem szimplán a bosszúra épülnek. Sőt! Nem is így kell nézni ezt a filmet. Minden, amit a vásznon látunk, a sérült lélek tusájának, vívódásának kézzelfogható megtestesülése. Tulajdonképpen az válik láthatóvá, ami Erica bensőjében zajlik. És ha így tekintünk a filmre, akkor már nem is akcióról vagy thrillerről beszélünk. Sokkal inkább emberi-, és nem egy konkrét ember drámájáról.
Az Erica Bain-t alakító Jodie Foster a másik sarokpont, akin a film sikere (sikerültsége) múlhat. Minden szál hozzá kötődik, ő áll az események közzépontjában, körülötte forog minden történés. Ő az egyszemélyes indukátor, katalizátor. Jodie Foster mostanában tényleg nagyon ragaszkodik az erős, magára hagyott/maradt nő karakteréhez. Így volt ez a Pánikszoba és a Légcsavar esetében, és így van most is, A másik énben. Talán ez a figura áll az attitűdjéhez a legközelebb, vagy ebből a szerepkörből lehet kihozni a legtöbbet, ki tudja? Mindenesetre tény: ebben a filmben is úgy alakít, hogy a néző maximálisan azonosulni tudjon vele. Jó az arcmimikája, beszédes a tekintete, remek a játéka. Elhisszük és átéljük, amit és ahogyan tesz. Hogy a film maga nekem nem nyerte meg teljesen a tetszésemet, annak egyéb okai vannak.
Mindjárt az, hogy a ritmusában érzek kisebb-nagyobb problémákat. Az elején tökéletesen jó, felfutó, fokozódó (azonosulásra alkalmas) feszültség jellemzi, viszont egy idő után már (természetszerűleg) nincs hová fejlődnie, így ellaposodik. Ezt még azonban elviselhetőnek tartanám, hiszen Foster szuggesztivitása erősen hat, ha a film vége nem lenne pocsék! Én nem tudom, mit akart kihozni belőle az író (persze dehogynem tudom: happy endet), mindenesetre pont ez a történet az, amely jól nem végződhet. Hiszen Erica visszafordíthatatlanul sérült, hovatovább életcélját vesztett, egyszerűen nincs alternatíva a történtek tükrében a továbbélés(é)re. Ezzel mindent rombol is a film, amit addig felépített. Így egyszerűen hitelét veszti az egész történet. (A rendőr mélyen ecseteli, régen számot vetett a lelkiismeretével, s ha ismerőséről/szerettéről lenne szó, akkor is érvényt szerezne a törvénynek. Erre a film végén pont az ellenkezőjét cselekszi...)
Ami viszont még bugyutább, az a kutyás szál. Én már azt sem hiszem, hogy egy németjuhász kutyát csak úgy foglyul lehetne ejteni, és a rosszaknak magukkal cibálni, nemhogy nem védené meg az élete árán is a gazdáját. De az, hogy el is feledkezne a gazdájáról, egyszerűen ostoba gyermekmese! Egy kutya még évek múlva is emlékszik a gazdájára. Aki ezt írta, életében nem látott még ilyen állatot (kutyát)! Lehet, hogy úgy tűnik, ez csak egy mellékdolog, de akkor is érinti a történet fő folyamát. Ettől pedig egy újabb hiteltelen gellert kap a sztori. Így lesz összességében A másik én egy jó koncepcióval rendelkező, ámde történetvezetésileg hamis film, amely egyszeri megtekintés után engem többé nem képes lázba hozni.
