(Evening)

amerikai, 2007. 112 perc

rendező: Koltai Lajos

Koltai Lajos a Sorstalanság sikere (kritikai? közönség? téma?) után kijelentette, hogy a jövőben mint "főállású" rendező fog tevékenykedni, feladja az operatőrködést. Eddig tartotta is a szavát, második filmjének fényképezését - a vele már jól összeszokott - Pados Gyulának "engedte át". Az Este immár amerikai produkció (jó, elvileg amerikai-német koprodukció) amerikai pénzből, amerikai (nemzetközi) alkotógárdával. Szuperprodukció szupersztárokkal. Azért tök jó kimondani!

Az Este valahogy olyan film, mint volt a Sorstalanság. Jó, persze teljesen más, mégis bizonyos szempontok szerint arra emlékeztet. Hm, mik is lehetnek ezek az azonos vonások? Addig mindkettő rendben van, hogy van elejük és van végük. A kettő között azonban mintha időnként elveszne a lényeg. Ezt nevezhetjük akár unalomnak, ha a néző szemszögéből vizsgáljuk a dolgot, vagy mondhatjuk azt, hogy a viszonylag kezdő rendező nem látja át egészében a filmet. Mindegy, a lényeg az, hogy az Este sem ragad magával teljesen.

Az egész film dramaturgiája engem nagyban emlékeztet A szív hídjai című Clint Eastwood mozira. Ott is egy visszaemlékezésből (bár nem személyesen, hanem napló által) bontakozik ki a történet fő szála; ott is magánéleti problémái vannak a hozzátartozóknak; és ott is helyrezökken ez az élet a szülő halálával. Szóval ebben semmi eredeti nincs. Maga a történet sem az "örökké emlékezetes marad" kategóriába tartozik, bár a film közepe táján szerencsére úgy eseményileg, mint érzelmileg felpörög, de azután ismét leül. Sajnos azt kell mondanom, valahogy érdektelen az egész. Érdektelen, hogy volt egy legnagyobb szerelem, amely nem teljesedhetett ki. Érdektelen, hogy mi lett az elválás után a sorsuk. Az egyetlen karakter, mellyel azonosulni lehet, a reménytelen szerelmes Buddy. De pont nem ő a lényeg. Ezért van az, hogy könnyen felejthető, és nem megsiratható az Este.

Színészileg azért persze ott van a film. Mind a veterán (mocskos, de kifejező szó) és zseniális Meryl Streep, mind pedig lánya, Mamie Gummer nagyot alakít. Arról már kevéséb tehetnek ők, hogy szerepeik nem kellően kiforrottak. Szerintem nagyon hitelesen játszott a meglepően jó Claire Danes, valamint a nekem különösen tetsző karaktert, Buddyt alakító Hugh Dancy. Róluk az összbenyomás teljesen pozitív, Koltai Lajos második rendezése azonban kissé erőtlen, súlytalan. Az Este több feszességet, több lüktetést igényelt volna; több mélységet ahhoz, hogy a nézőnek helye és ideje legyen az azonosulásra. Koltainak a saját bőrén kell megtanulnia, mitől működik igazán egy történet, mitől áll úgy össze, hogy ritmusa, atmoszférája, működő emocionális töltete legyen. Őszintén kívánom, hogy minél előbb sikerüljön neki!

(Amen)

francia-német-román, 2002. 126 perc

rendező: Costa-Gavras

A Holokausztnál keményebb, sokrétűbb, ingoványosabb témát nehéz találni. Azonban filmes szempontból (csúnyán) még hálásnak is nevezhetnénk, hiszen sokféleképpen, bőségesen és "érzelmesen" lehet szólni róla. Ám mielőtt véglegesen bazári látványossággá silányítanám ezt a döbbenetes történelmi tettet, elmondom, amiről írni akarok. Ha már szóba hoztam a "tett"-et, nos, az Ámen. című film pontosan a "nem tett"-ről szól. Arról, ki mindenki (mindenkik) nem tett(ek) ellene semmit, hogy hatmillió ember (nem zsidó, nem cigány - EMBER) gázkamrában, égetőkemencében, meszesgödörben végezze életét! A fojtógatóan visszataszító hozzáállásról szól ez a film.

A politikai indíttatású témáiról ismert görög (Constantin) Costa-Gavras filmje egyáltalán nem akar állást foglalni. Szerintem ezt már a cím, Ámen. is jelzi, amely puszta nyugtázása a dolgoknak. Nem folyik bele személyesen, nem választ oldalt, csak elmesél. Éppen ezért a történet megjelenési formája annyira visszafogott, hogy az a benyomása támad a nézőnek, egy kétrészes tévéfilmet néz. Helyenként unalmasat, időnként lassan vánszorgót, de mindenképpen steril stílusban leforgatott mozit. Nincsen markáns kézjegy, hacsak nem a szándékolt és erőszakosnak tűnő visszafogottság. Érdekes megközelítésnek érzem, mivel úgy gondolom, ebben a témában a tárgyilagosság sem működik érzelmekkel való túlfűtöttség nélkül. Talán éppen ebben rejlik Costa-Gavras zsenije?

Mindenesetre nekem túlságosan matt volt a film. A témája ellenben felháborító! Eddig sem voltam jó véleménnyel a Római Katolikus Egyházról, de amiről az Ámen. szól, egyenesen viszolyogtató! Pontosan úgy viselkedtek a Holokauszttal kapcsolatban, ahogyan egy önző, saját territóriumát féltő, önös érdekeit mindenek felett tartó/mindenáron védelmező szervezet. Pedig mintha éppenséggel egészen másra "esküdtek" volna fel. Hímezett-hámozott minden, magas pozícióban fetrengő elöljárójuk, s miközben a háború és a népirtás kellős közepén bőséges ebédjüket fogyasztották a békés és csodálatos kilátású vatikáni teraszon, ezrek halálát kicsinyellték le két falás között. Pedig még egyetlen élet erőszakos elpusztítása is pontosan eggyel több a kívántnál, nemhogy ezreké, tízezreké! Mocskos gazemberek!

Szóval Costa-Gavras botrányfilmje (botrányos, mert igaz? ...) témájánál fogva magával ragadó, érzékletes, dühítő és elkeserítő, nem a kivitelezése okán. 2 órás tévéfilmjellegű alkotása nem enged közel, megteszi ezt helyette maga az emberi kegyetlenség, szadizmus, beteges lelkivilág. Nem az egyház intézményét kívánja romba dönteni, hanem az egyházat felépítő emberek "halandókhoz" hasonló voltát érzékeltetni. Mit is hirdet ez az egyház? Minden ember bűnös! Nos, azt hiszem, rajtuk nehezen lehet túltenni...

(Reign Over Me)

amerikai, 2007. 124 perc

rendező: Mike Binder

Érdekes, mennyire beszédes cím. Azaz nem is beszédes, hanem inkább hangulatot keltő, irányt szabó, elképzelést befolyásoló. Olyan zanzásító, tartalmat kellőképen összefoglaló. Jó cím. Már csak az a kérdés, a film ismeretében mit is akar jelenteni? Az eredeti angol cím természetszerűleg utal a lényegre: Reign Over Me. Uralkodni magam felett. Uralkodni magamon? Menjünk messzebb: tisztában lenni saját tudatommal, érzéseimmel? Életemmel? Összetett valami, melynek bonyolultsága pontosan ebben rejlik. Képes-e rá valójában, ténylegesen, 100%-ig az ember? Meddig terjed az erőnk, a hatalmunk? A tudatunk. Az érzelmeink. Mi magunk.

Az Üres város nem üres dráma. Alaphelyzete okos és valós, két teljesen ellentétes, szinte feloldhatatlan különbözőségre berendezkedett élet (-stílus, -vitel, -forma, -mód) találkozására épít. Azért nem mondom, hogy összeütközésére, mert hazugság lenne, itt nem ez a lényeg! Nem kioltani, meghódítani akarják a másikat, hanem gyógyítani, továbblendíteni egymást. Az pedig már egy mélyebb összetevő, hogy az egyik élet "kényszerűségből" (a szív, a lélek, az elme védekező mechanizmusa) olyan, amilyen. Gyógyításra várnak tehát mindketten, az egyiknek feldolgozni a megemészthetetlent, a másiknak kizökkenni önmagából (visszatérni önmagához).

Először láttam Adam Sandler-t komoly szerepben. Jó, persze, az általa megformált karakter szó szerint nem az a "komoly" figura, hiszen súlyos kezelésre szoruló, idegtépett, a bohókásság álarcát felöltő, nagy kamasznak látszó harmincas yuppie. Komolynak éppen a másik karakter, Don Cheadle szerepe nevezhető, aki viszont túlzottan merev, előre leosztott és kiszámítható életet él, melyben nyoma sincs sem a spontaneitásnak, sem az önmagával is foglalkozó önmegvalósításnak. Kettejük életét próbálja más, gyógyultabb mederbe terelni rendszeres, terápiának is beillő találkozgatásuk. Sandler alakítása a végletekig meggyőző, igazán remek ötlet volt őt választani a családját elvesztett Charlie szerepére. Cheadle-lel már kissé más a tészta. Rendben, egyrészt kiváló színész ő erre a karakterre, másrészt ez a figura pontosan ezt a merevséget várja el, részemről ez csak egy kiszólás. Csakis arra akarok célozni, hogy elég hálátlan lehet ilyen steril szerepet eljátszani, amikor a másik karakter sokkal mélyebb megjelenítésre nyújt lehetőséget.

Szóval Üres város. Vajon tényleg olyan üres-e, vagy családunk elvesztése után már minden üresnek tűnik? Az üres város utalhat arra is, hogy egyedül maradtunk, senki nincs, aki megérthetné a fájdalmunkat, aki együttérezhetne velünk, aki tudná, milyen is igazából a gyász súlya. Se barátok, se családtagok, senki. A másik részről pedig tulajdonképpen az élet az üres, a lehetőségek, a mozgástér kevés, emiatt érezhetjük úgy, hogy ingerszegény a környezet is. Jól sikerült dráma, valós problémákkal, igaz sztereotipiákkal, hiteles gondolatokkal. Üres város. Mindig meg kell próbálni megtölteni!

(Saw)

amerikai, 2004-2006. 103+93+113 perc

rendező: James Wan (I), Darren Lynn Bousman (II-III)

Egyelőre csak a 2006-ig elkészült trilógiáról írok, mivel a 4-edik részt még nem láttam. (Azóta pedig elkészült az 5-ödik is, sőt, 2009 Halloweenkor már a 6-odik részt élvezhették a rajongók...) Kérdéses volt nálam a harmadiknak is a megtekintése, mivel a zseniális első utáni folytatás körülbelül annyira passzolt hozzá, mint Jigsaw-hoz a kegyelem fogalma. (Illetve ezzel tulajdonképpen vitába is lehetne szállni, Jigsaw primer motivációját figyelembe véve, de úgy értem, első látásra.) Szóval azért csak belevágtam a harmadikba is, és milyen jól is tettem! Így lett kerek valami, amit a második sikeresen tönkre akart zúzni. De kezdjük az elején!

Most nem megyek bele abba, hogy kik hozták tető alá a Fűrész című horrort, és micsoda kultuszt (stílust, elvárást, prototípust) teremtettek vele, ez sok helyütt olvasható. Meg hát látható is. Helyette csupán annyit mondok, hogy a Fűrész szerintem minden idők egyik legzseniálisabban megírt gondolkodós horrorja, amely nyüzsög a... hm, hogy is mondjam... nyugalom megzavarására alkalmas jelenetekben. Mondjuk ki: brutális, gyomorforgató, kegyetlen, erőszakos, tabumentes... stb. Ez a jó horror, a műfajt nem lehet megcélozni óvatosra vágott, gyerekekre méretezett kivitelezéssel. Mert akkor már másról beszélünk. Régóta vártam egy effajta, tényleg végig feszült, koncentrálásra késztető rém-filmet, amely bevonja a nézőt a történésekbe, hiszen neki kell összerakni a történet mozaik-kockáit, hogy a végső, döbbenetes csavar szinte az eszméletlenségbe taszítson. Tökéletes!

Csoda, hogy nagy elvárásokkal fogtam neki a második Fűrésznek? Koppantam is rendeset! Én valahogy nem értem (jó, bevallom, egyáltalán nem értem), miért tetszik mindenkinek a folytatás, és miért kapott olyan jó értékeléseket a nézőktől! Kezdjük azzal, hogy ez a sztori eredetileg nem a Fűrész folytatásának készült, csak utólag igazítottak egy már félig-meddig kész forgatókönyvet Jigsaw világához. Totálisan meg is látszik rajta, az "erőszak" kifejezés 100%-ig leírja a csalódásomat! Nem szó szerint értem persze; nem arról van szó, hogy horrorban kevesebbet kaptam volna, hanem hogy történetben semmit! Kényszeredett és a végletekig sablonos a sztori; hiányzik a feszültség, az élő motivációk; nyoma sincs a néző értelmére (mint már említettem az első rész kapcsán: a beleélésre) vonatkozó/ható kreativitásnak. Ostoba, ezerszer látott fordulatokkal tűzdelt történetet adtak el Fűrész 2-ként, s bár a végén próbáltak egy nagyot csavarintani az egészen, az elsőhöz képest jócskán vérszegényre sikeredett. Nem is terveztem ezek után, hogy megnézem a trilógiává bővítő következő részt.

Áldom az eget (meg a szabadnapomat, meg a múló náthámat), hogy mégis megtettem! Az a furcsa helyzet állt ugyanis elő, hogy a Fűrész 3 sokkal, de sokkal jobb (értsd: szimplán "fűrészesebb"), mint a középső rettenet! Visszalök Jigsaw valódi világába, motivációjához, elmésségéhez, "győztességéhez". Megteremti az elsőhöz hasonló atmoszférát, logikát és összeraknivalót visz a történetbe. Ezzel éri el, hogy nézőként újra kénytelen vagyok részt venni ebben a beteg és morbid világban, ahol úgy irányítanak, hogy észre sem veszem. Jigsaw elméjének ereje teljében van, bár teste épp készül felmondani szolgálatait. (Vajon bánjuk? Őszintén szólva igencsak ambivalens erre a kérdésre a válasz, mert John(!) beteges szadizmusa nehezen ereszt!)

Ez az a Fűrész, amelyet az első után folytatásként vártam, és a poén az egészben, hogy a középső (második) teljességgel ki is hagyható, ha valaki most fekszik neki először ennek a horror-vonulatnak. A Fűrész 3 kizárólag a tökéletes elsőhöz kapcsolódik, végtelenül okosan hagyja a francba a tévútra vezető másodikat. Néhány dolgot kibővít-bemutat-megmagyaráz, mely az alap-filmben megtörtént, ezzel is jelezvén (legalábbis nekem biztosan), hogy a kettő közötti rész kötelezően felejtendő! Van a végén csavar is, amely ugyan szintén nem fogható az elsőhöz (soha nem is lesz többé olyan!), mégis teljesen Jigsaw "előrelátását" (ezt fogalmazhatnám úgy is: beteges gondolkodásmódját, emberismeretét) "dicséri". Szóval szerencsére teljesen megnyugodtam, és ismételten várakozással nézek a következő, negyedik rész elé. Vajon jól teszem?

(The Straight Story)

amerikai-angol-francia, 1999. 107 perc

rendező: David Lynch

És még mondják azt, hogy egy ember teljesen kiismerhető! Főleg, ha művész. Ezt most azért mondom, mert a legtöbb művésznél kívülről (a produktumai felől) tényleg úgy tűnik, hogy csak egy meghatározott mozgáskörön belül "képes" alkotni. Ezt nevezik az egyéni művészi jegyeknek egy-egy ilyen festő, szobrász, énekes, színész... stb. esetében. Pedig van rá példa, hogy az embert meglepetések érik. Mindjárt itt a Straight Story, amelyen rendezője semmilyen korábbi kézjegye nem fedezhető fel, sőt, egészen más irányvonal mentén építkezik, halad, mesél. Főként mesél.

A neten egy amerikai fórumozó olyannyira frappánsan vont zanzát a filmről, hogy muszáj megjegyeznem a saját gondolataim mellett: "Sokkolóan egyenes történet David Lynch-től". (Ebben az esetben a 'straight' egyben szójáték is, de a magyar fordítás is tökéletesen eltalálja a lényeget.) Ha nem tudnám, az utolsók között tippelnék arra, hogy a Straight Story-t David Lynch rendezte. Semmilyen korábbi filmjéhez nem hasonlítható ugyanis. Más a téma, más a kidolgozás; más az út, és más a végcél. Ez valami olyan tiszta történet, amely nem fér bele, amelyet egyenesen tagad a lynch-i világ! És mégis, láss csodát, a Straight Story minden idők egyik legmegérintőbb, leg-'na-álljunk-meg-egy-cseppet-és-nézzünk-magunkba' filmje. Varázslat a javából.

A Straight Story - Az igaz történet nagyon igaz történet. Valójában megtörtént eseten alapul, ám a magyar alcímben szereplő 'igaz történet' számomra azokat a tiszta és nemes emberi tulajdonságokat jelenti, amelyekről napjainkban egyre nehezebben veszünk tudomást - tudatosan vagy tudattalanul. A Straight nevű öregember, akiről a történet szól, minden szempontból "jónak" tűnik. Bár ez többnyire zavaró lenne nekem, mivel mindig gyanúsak a tisztán fehér vagy tisztán fekete karakterek, ebben a filmben nem ezt vonzza a gondolat. Hanem valami sokkal, de sokkal nemesebbet. (Érdekes, mennyire ugyanazok a melléknevek jutnak eszembe, csak ismételgetem magamat.) Ami igazán megkapó a történetben, az az elhatározás szilárdsága. A cél - minden nehézségen keresztül - elérni vágyása. És mi lehetne igazabb annál, mint meglátogatni a vértestvérünket, aki lehet, hogy a halálán van? Még akkor is, ha mind a körülmények (nagy távolság, közlekedési eszköz hiánya), mind pedig a múlt eseményei (sok évvel ezelőtti végletes összekülönbözés) nyomják lefelé a serpenyő másik tálcáját.

Alvin Straight a megtestesült bizakodás, a remény, maga a jövő hordozója. Nekem felülmúlhatatlan hősnek tűnik, aki emberségével többet már nem is tehetne. Elhatározása nyomán Az öreg halász és a tengerre asszociáltam, a kilátástalannak tűnő küzdelemre, ám míg ott azt a 'csakazértis'-ból eredő dac irányította, itt az a nyugodt cél, amelyet mindenképpen, bármily nehézségen keresztül is el fog érni. Straight egyszerűen nem ad negatív alternatívát az életnek, a sorsnak. Egyetlen szikrányi kétség sem bujkál bölcsességet tükröző szemeiben. Ő tudja, hogy el fog jutni a célig, bármi történjék is. Nem a kétkedőknek akar bizonyítani, még csak nem is magának. Senkinek sem. Ő csak egyszerűen meg akarja látogatni beteg testvérét. Ennyi. Egyszerű, igaz történet.

David Lynch lassú, nyugodt képekben mesél; hagy elég időt (és jól érzékelhető teret) arra, hogy a néző elmélkedhessen. Beállításai, kompozíciói egyszerre tükrözik az egyedüllétet a nagy céllal szemben, és a bensőségességet főhőse elképzelésével. Ez biztosítja, hogy átélhessük, azonosulhassunk az emberrel, aki szerény eszközei dacára megkísérel valamit, ami látszólag túlmutat rajta. A végkövetkeztetés pedig megkérdőjelezhetetlenül pozitív: nincsen semmi, amit az ember ne érhetne el, ha nagyon akar! És ha ez a cél nemes, akkor kell is, hogy sikerüljön. Mint ahogyan David Lynch-nek is sikerült valami olyat alkotnia, amely egyértelműen "túlmutat" rajta. Sikerült neki az emberben rejtőző igazról igazul mesélnie.