(amerikai-angol-francia, 1999. 107 perc
rendező: David Lynch
És még mondják azt, hogy egy ember teljesen kiismerhető! Főleg, ha művész. Ezt most azért mondom, mert a legtöbb művésznél kívülről (a produktumai felől) tényleg úgy tűnik, hogy csak egy meghatározott mozgáskörön belül "képes" alkotni. Ezt nevezik az egyéni művészi jegyeknek egy-egy ilyen festő, szobrász, énekes, színész... stb. esetében. Pedig van rá példa, hogy az embert meglepetések érik. Mindjárt itt a Straight Story, amelyen rendezője semmilyen korábbi kézjegye nem fedezhető fel, sőt, egészen más irányvonal mentén építkezik, halad, mesél. Főként mesél.
A neten egy amerikai fórumozó olyannyira frappánsan vont zanzát a filmről, hogy muszáj megjegyeznem a saját gondolataim mellett: "Sokkolóan egyenes történet David Lynch-től". (Ebben az esetben a 'straight' egyben szójáték is, de a magyar fordítás is tökéletesen eltalálja a lényeget.) Ha nem tudnám, az utolsók között tippelnék arra, hogy a Straight Story-t David Lynch rendezte. Semmilyen korábbi filmjéhez nem hasonlítható ugyanis. Más a téma, más a kidolgozás; más az út, és más a végcél. Ez valami olyan tiszta történet, amely nem fér bele, amelyet egyenesen tagad a lynch-i világ! És mégis, láss csodát, a Straight Story minden idők egyik legmegérintőbb, leg-'na-álljunk-meg-egy-cseppet-és-nézzünk-magunkba' filmje. Varázslat a javából.
A Straight Story - Az igaz történet nagyon igaz történet. Valójában megtörtént eseten alapul, ám a magyar alcímben szereplő 'igaz történet' számomra azokat a tiszta és nemes emberi tulajdonságokat jelenti, amelyekről napjainkban egyre nehezebben veszünk tudomást - tudatosan vagy tudattalanul. A Straight nevű öregember, akiről a történet szól, minden szempontból "jónak" tűnik. Bár ez többnyire zavaró lenne nekem, mivel mindig gyanúsak a tisztán fehér vagy tisztán fekete karakterek, ebben a filmben nem ezt vonzza a gondolat. Hanem valami sokkal, de sokkal nemesebbet. (Érdekes, mennyire ugyanazok a melléknevek jutnak eszembe, csak ismételgetem magamat.) Ami igazán megkapó a történetben, az az elhatározás szilárdsága. A cél - minden nehézségen keresztül - elérni vágyása. És mi lehetne igazabb annál, mint meglátogatni a vértestvérünket, aki lehet, hogy a halálán van? Még akkor is, ha mind a körülmények (nagy távolság, közlekedési eszköz hiánya), mind pedig a múlt eseményei (sok évvel ezelőtti végletes összekülönbözés) nyomják lefelé a serpenyő másik tálcáját.
Alvin Straight a megtestesült bizakodás, a remény, maga a jövő hordozója. Nekem felülmúlhatatlan hősnek tűnik, aki emberségével többet már nem is tehetne. Elhatározása nyomán Az öreg halász és a tengerre asszociáltam, a kilátástalannak tűnő küzdelemre, ám míg ott azt a 'csakazértis'-ból eredő dac irányította, itt az a nyugodt cél, amelyet mindenképpen, bármily nehézségen keresztül is el fog érni. Straight egyszerűen nem ad negatív alternatívát az életnek, a sorsnak. Egyetlen szikrányi kétség sem bujkál bölcsességet tükröző szemeiben. Ő tudja, hogy el fog jutni a célig, bármi történjék is. Nem a kétkedőknek akar bizonyítani, még csak nem is magának. Senkinek sem. Ő csak egyszerűen meg akarja látogatni beteg testvérét. Ennyi. Egyszerű, igaz történet.
David Lynch lassú, nyugodt képekben mesél; hagy elég időt (és jól érzékelhető teret) arra, hogy a néző elmélkedhessen. Beállításai, kompozíciói egyszerre tükrözik az egyedüllétet a nagy céllal szemben, és a bensőségességet főhőse elképzelésével. Ez biztosítja, hogy átélhessük, azonosulhassunk az emberrel, aki szerény eszközei dacára megkísérel valamit, ami látszólag túlmutat rajta. A végkövetkeztetés pedig megkérdőjelezhetetlenül pozitív: nincsen semmi, amit az ember ne érhetne el, ha nagyon akar! És ha ez a cél nemes, akkor kell is, hogy sikerüljön. Mint ahogyan David Lynch-nek is sikerült valami olyat alkotnia, amely egyértelműen "túlmutat" rajta. Sikerült neki az emberben rejtőző igazról igazul mesélnie.
