(My Left Foot)

ír-angol, 1989. 98 perc

rendező: Jim Sheridan

Daniel Day-Lewis. Oscar-díj. A kettőt mi kapcsolja össze? Egy sérült karakter. Régebben olvastam róla, hogy sérült karaktert játszani egyenes út az Oscarhoz. No persze - anélkül, hogy végletesen rosszmájúként tüntetném fel magam - ehhez kell egy olyan színész is, aki hitelesen képes eljátszani az adott szerepet. Day-Lewis-nak sikerült, ergo megérdemelt neki az Oscar.

Más, emberi oldala a témának. Mindig félve és szánakozva tekintettem a filmekben (na meg persze az életben is) a sérült emberekre. Mégpedig azért ezzel a látszólag egymástól távol eső két érzelemmel, mert nézetem szerint nincsen annál nagyobb büntetés az ember számára, ha elméje ép, vagy esetleg nem ép, csak történetesen máshogyan működik, és a test gátat szab a kifejez(het)őségnek. Ha beteg testbe egészséges szellem szorult. Ennél nagyobb kínt nehezen tudok elképzelni az embernek nevezett individuális organizmusnak.

A bal lábam pontosan erről a sajnálatos témáról szól. Christy Brown nem debil, nem imbecil, nem hülye. Semmilyen szellemi hendikep nem hátráltatja gondolkodását, érzéseit, kreativitását, kifejezőképességét. Csakis a teste, amely születési rendellenességének folytán képtelenné teszi őt a teljes, emberhez méltó(!) életre. Mivel teste a végletekig gátolja őt értelmi képességeinek megmutatásában, 9-10 éves koráig szellemi fogyatékosnak hiszik úgy környezetének szereplői, mint szülei és testvérei. Óriási erőfeszítéseinek köszönhető, hogy egyetlen, normálisan működő végtagjával, bal lábával kezd kommunikálni. Ekkor derül csak ki a körülötte élők számára, hogy értelmileg-érzelmileg ugyanannyira teljes ember ő, mint a többiek. Azt hiszem, ez a legnagyobb dráma a filmben.

Maga a film atmoszférája szerencsére - sok hasonló témájú mozival szemben - nem elkeserítő, hanem bíztató, pozitív. Christy Brown családja, a korhoz és az ahhoz predesztinált attitűdhöz viszonyítva támogató, elfogadó, segítőkész - melyet a nézőnek nagyon-nagyon jó látni. Testvérei a végletekig kiállnak érte/mellette, mindenben segítenek neki, óvják-védelmezik, egyenrangú partnernek tekintik. Ebben a környezetben volt lehetséges, hogy Christy a "működőképes" (de nagyon csúnyán hangzik!) bal lábát művészi önkifejezésre is használhassa. Nem csodabogárként mutogatják őt környezetének, hanem emberként, és ettől a film gyönyörű, emberi, reménykedő atmoszférát kap.

Daniel Day-Lewis jogosan kapott Oscar-díjat Christy Brown szerepéért. Nemcsak jól játszotta, hanem nyilvánvalóan át is élte őt, amely a hasonló fajsúlyú szerepeknél elengedhetetlen. Christy szemeiben látszik az a tehetetlen düh, hogy képtelen kommunikálni, kifejezni önmagát. Az az elfogadhatatlan csalódás, hogy nem lehet olyan, mint a többiek, nem szerethet igazán, és őt sem szerethetik igazán. Legyen szó akár a családjáról, akár a másik nemmel való intim kapcsolatáról. Ebből a szempontból a film vége ugyan pozitív, nekem mégis megalapozatlan, azaz hiteltelen. Mert vannak olyan dolgok az életben, amelyek karakterüknél fogva sosem lehetnek mások, mint amik. Szerintem ez is egy ilyen helyzet, amelyet nagy kár elrontani 'happy end'-del. Az élet ugyanis nem a 'happy end'-ről szól! És ez nem keserűség, csupán objektivitás, realizmus. A pozitív végkicsengést (vagy sokkal inkább "összkicsengést") nem Christy házassága szolgáltatta nekem, hanem a környezete hozzáállása, felé való viszonyulása. És ez szerintem sokkal szebb dolog, mint a kézzelfoghatóság!

(Grindhouse)

amerikai, 2007. 114+78 perc

rendező: Quentin Tarantino, Robert Rodriguez

Halálbiztos vs. Terrorbolygó. Tarantino vs. Rodriguez. Jól hangzik, de persze nem egymás ellen, hanem inkább egymás mellett, egymást kiegészítve. A másik társ-ságával fejezik ki saját életművüket. Amelynek persze még nincs vége, de ez amolyan eddigi summázat, visszatekintő mérföldkő. Jó haverok ők, egymás mellett lettek valakik (egyesek szerint mindenkik) a filmművészetben. Kult-figurává válásuk megkérdőjelezhetetlen, felesküdtek a gagyiba burkolt minőségre, a provokáció mögé rejtett gyermeki játszadozásra. Hitelesek. Meg persze hiteltelenek. Csak a nézőpont a kérdés. Zsenijük azonban minden látószögből üt.

2007-ben úgy döntöttek (illetve természetesen előbb döntöttek úgy, 2007 már a végtermék dátuma), hogy közös mozifilmet csinálnak. Külön-külön, a saját egyéniségüknek megfelelően rendeznek meg egy másfél órás nagyfilmet, amit aztán (szinte) egyszerre (értsd: egymás után) vetítenek le a mozikban Grindhouse összefoglaló néven. Én először Tarantino Halálbiztosával, majd utána Rodriguez Terrorbolygójával szembesültem.

Az elsővel kapcsolatban azt a megállapítást kell tennem, hogy én nem értem Quentin Tarantinot! Gyakorlatilag egyetlen filmjét sem tudtam úgy élvezni, mint a nagyközönség - kivéve talán a Jackie Brown-t. Engem nem fogott meg a Ponyvaregény sem; hiába, úgy látszik, nincsen szenzorom az ő stílusára. És akkor nekiültem a Halálbiztosnak. Nagyon rá voltam készülve, a hamvaiból előkapart Kurt Russell különösen felcsigázott. Bíztam benne, hogy igazi trancsírozós, szadista filmet vág a pofámba Tarantino. Ehhez képest... Ehhez képest végiguntam az egészet. A jó öreg Kurt tényleg jó volt, karaktere felett lebegett a szadizmus atmoszférája, de kevés lehetőséget kapott a figura a kibontakozásra. Végig csak full-ostoba csajok pofáztak a filmben, hogy aztán egyetlen autó-legyintéssel hazavágják őket. Elismerem, a vége akciódúsra és látványosra sikeredett, de nekem akkor sem tetszett! Holott természetesen tisztában vagyok vele, Tarantino filmje "csupán" a 70-80-as évek profilját követi, szociológiai látlelet, stílustanulmány, nekem mégsem az asztalom. Hát hol vagyok én az amerikai attitűdtől, pláne, ha évtizedekkel ezelőtti? Sorry!

Ezután kerítettem sort Rodriguez Terrorbolygójára. Na - azt hiszem - ez volt az, amit igazán akartam! Robert Rodriguez sokkal közelebb is áll hozzám, mint Tarantino. Lehet, nincs annyi közölnivalója, mint "puszihaverjának" (ugye ez nem félreérthető?), viszont filmes téren szerintem sokkal érthetőbb-élvezhetőbb. Még olyan, látszólag kimondottan gagyi gyerekfilmjeit is roppantul élveztem, mint a Kémykölykök-sorozat. Szóval a Terrorbolygó pontosan az a trancsírozós zombis vérfürdő, amelyet vártam, amelyre számítottam! Minden pillanata odamondogat az elmúlt évtizedek horrorfilmjeinek, karakterei karikatúra-szerűek, cselekménye merészen egyensúlyoz a blöff, a blama, a paródia és a morbiditás mentén. Hihetetlenül szórakoztató, minden újabb cselekmény-szál képes újat mondani, és überelni az előzőeket. Ennek folytán a film nem fullad ki, s bár a végső leszámolás ellaposodni látszik, az összbenyomás közelít a 100% felé.

Különösen nyerő, és valami született zsenialitásról tesz tanúbizonyságot a film előtti ál-trailer, a Machete (Rodriguez nagy kedvencének, Danny Trejo-nak a főszereplésével). Hihetetlenül eltalálja a kor akciófilmes szellemiségét, szavamra, kedvem lenne megnézni... ha létezne a film! De a Machete csak egy remekül "közbeszúrt" ötlet, jellemezvén azt a mozis attitűdöt, melyet a Terrorbolygó egésze ragad meg. Hasonlóan jóleső, merész poén, amikor a film kellős közepén "filmszakadás", "filmelégés" miatt kimarad néhány perc, pont azok a percek, amelyekben a főhős és a féllábú lány (oltári!) egymáséi lesznek, és amelyben kiderül(ne), kicsoda is valójában a főhős!

Egyszóval nálam a Grindhouse-meccset, a Halálbiztos vs. Terrorbolygó mérkőzést egyértelműen az utóbbi nyerte! Bocs, Tarantino, nálam Rodriguez az ász!

(House of Sand and Fog)

amerikai, 2003. 121 perc

rendező: Vadim Perelman

House of Sand and Fog. Az eredeti angol címben, azt hiszem, benne van a teljes mondanivaló. Homok és köd. Mintegy hamu és por. Rendben, nem akarok azért meredek párhuzamot vonni ott, ahol lehet, nincs is, de azért kiolvasható belőle az otthon és a saját "föld" megnyugtató biztonsága utáni vágy. A gyökerek eresztésének/védelmének eredendő akarata. A lét indoklása. Ésígytovább.

A Ház a ködben című filmben két "család" (kivételesen az amerikai egyedülálló nőt és rendőr szeretőjét is egyesíthetjük ebben a fogalomban) csap össze egy szimbolikus helyért. Ha mikroban nézzük. Ha makroban, akkor két eltérő kultúra, életforma, létfelfogás. Mindkét család az élet értelmét, biztonságát, igazolását keresi egy tengerparton álló házban. Abban a házban, amely az egyiknek, az emigráns családnak az igazi otthonnal, Iránnal való utolsó kapcsot jelenti; a másiknak, a tőzsgyökeres amerikai nőnek pedig a múltjával, az apjával való egyetlen kötődést.

Ebben az értelemben szimbolikus a ház, ezért ragaszkodik hozzá olyannyira mindkét fél, hogy akár a végsőkig is képes elmenni érte. Lehetne itt szó ténylegesen a kultúrák összeütközéséről, de ebben a filmben az otthon szerepe az erősebb. Érdekes dolog, hogy véleményem szerint a film nem "tárgyilagos" abból a szempontból, hogy kívülálló maradna a két fél megítélésében. Én feltűnő szimpátia "húzást" érzek az amerikai nő irányába, az irániak pedig kegyetlen, pénzsóvár, önkényes otthonfoglalóként vannak feltüntetve. Ez nekem egyáltalán nem tetszik, mivel az én felfogásom szerint a nő vastagon hibás abban, hogy elvesztette a házát, sőt!

Az (el)üldözött iráni katonaezredes próbálja minden áron/módon biztosítani családjának a megszokott színvonalú megélhetést, és semmiképpen sem tehet arról, hogy kínálkozik előtte a lehetőség: olcsón hozzájutni egy értékes ingatlanhoz, melyet aztán később többszörös pénzért eladva véglegesen új hazát lelhetnek. Nálam az irániak voltak szimpatikusabbak, és bántott, ahogy a film "bánt velük". Ezért tragikus és szomorú a film vége, ellentétben az amerikai nő sorsával. De hát ez már csak így megy a mi fejlett társadalmunkban. A Ház a ködben nem a nő tragédiája, hanem az otthonából elüldözött közel-keleti családé. Én így látom.

A nagy öreg Ben Kingsley-nek különösen jól áll Behrani, az iráni katonaezredes karaktere. Az ő minimalista színészetének nagyon fekszik az, amely lendületes testmozgással nem, csakis szem- és arcjátékkal kifejezhető. Szerintem nagyon hitelesen alakítja a családjáért "küzdő", merev-feszes életritmusú-tempójú egykori tisztet, aki amerikai létét elszigetelő, személyi háborúként éli meg. Ellenpontja (milyen jól hangzik, nem?) Jennifer Connelly, aki az elhagyott, kilátástalansággal küzdő Kathyt alakítja, szintén erőteljes, bár engem zavart, hogy múltjáról (előző életéről) semmit nem tudunk meg. Igaz, a Behrani-król sem.

A Ház a ködben lassan mélyülő film, amely a végére totális vérfürdőbe torkollik (képletesen és szó szerint is). Néhol erőltetetten fikció, ám jól érzékelteti azt a kétségbeesést, amelyet az otthon hiánya/elvesztése okozhat. Szerintem jobb, ha a valóságban mi sosem tapasztaljuk meg ezt az érzést, azonban nézni sem kellemes.

(Griffin & Phoenix)

amerikai, 2006. 102 perc

rendező: Ed Stone

A halál nagyon bonyolult dolog. A halál nagyon egyszerű dolog. És minden más, amely a kettő szélsőség között van. A halálról nehéz beszélni. A halálról könnyű beszélni. És kész feszélyezettség, amely a kettő között van. Annyira hétköznapi dolog, amennyire csak lehet. Benne van minden matériában, minden időben és minden érzésben. Elmúlhatatlan. Pedig pont az ellenkezőjét jelenti.

A Griffin és Phoenix a halálról szól, ugyanakkor ritka életigenlő film. Minden pillanatában ott van a remény, illetve nem is a remény, hanem az, hogy: úgysem történik meg! Kizárt, hogy ez a fanyar, ám érző, roppant szimpatikus férfi, és ez a burkolt, de csupaszív lány halálos beteg legyen! Úgyis kiderül majd a végén, hogy van csoda (út, remény, hit) a gyógyulásra. Pedig nem derül ki. Griffin és Phoenix menthetetlenül meg fognak halni. És nem is utóbb, hanem (minél) előbb. Elkeserítő, szomorú, letaglózó. Ám szerencsére a végkicsengésben az élet felülmúlja a halált.

Igazi love story ez, amiben sok minden többlet benne van. Felmerül például a kérdés, hogy mi a vonzalom alapja? Talán a tudatalatti megérezte, hogy a másik is éppolyan elesett, kiábrándult, reménytelen, mint én? Hogy összefogással, közösen legyőzhető a halál? Vagy legalábbis nemesebbé, emberibbé, elviselhetővé tehető? Vajon valamiféle atavisztikus, nem tudott ösztönnel megérezhető az elmúlás? Ki tudja, mindenesetre az egymásratalálás szikraszerű villanással és intenzitással történt, az első benyomás mélyen (meg)érintette Griffin-t és Phoenix-et. Nemcsak sorsuk és végzetük, hanem az ÉLETÜK is egymásba fonódott - véglegesen (és végzetesen). Mi, ha nem ez a győzelem a halál felett?

Ed Stone filmje csak DVD-n jutott el Magyarországra, pedig okosan felépített, az élet és a halál harcának atmoszférájával telített, az érzelgősséget át nem lépő moziról van szó. A párbeszédek hiteles, zavart érzelmeket és szituációkat idéznek; a kulisszákban végig ott van az elmúlás "ígérete"; a drámaiság finoman hangolt, próbál intellektuális síkon maradni. Van a filmben egy különösen "szép" (már amennyire a halál ígérete szép lehet...) szimbólum, amely a két ember (közös) történetét nem is foglalhatná össze jobban: amikor Griffin és Phoenix az óratoronyban ölelkeznek, a kép pedig kívülről mutatja a tornyot - előtérben az óramutatókkal, háttérben, az üveg mögött kettejük sziluettjével. Ennél finomabban nem lehet érzékeltetni a közelgő halált.

Dermot Mulroney és Amanda Peet szerintem minden ponton összeillő párost alkotnak. Mulroney sajnos ritkán látható karakterszínész, akinél jobbat talán nem is lehetett volna találni Griffin szerepére. Arcának minden rezdülése a lemondásról, a halál közelségéről beszél, hogy aztán Phoenix-szel való megismerkedése után attitűdje a remény és a "még egyszer, utoljára, igazán" felé tolódjon el. Hitelesen követhető játékán a benne végbemenő folyamat annak minden aspektusával együtt. Amanda Peet sem olyan "szürke", mint ahogy vártam. Korrektül elviszi a hátán azt a terhet, hogy meddő és halálos fiatal lányt kell alakítania. (Van ember különben, aki ebbe nem roppanna bele?) Kettejük között rendesen működik a viszony (értsd: elhihető), a vég-élet árnyékában túlságosan is szépen néznek ki együtt. Szerencsére. Komoly ütés a halálnak.

A film befejezése sem az elmúlást mutatja, bár jelzi, hogy már nagyon közel a vég. Hanem helyette pontosan az ellenkezőjét: a szeretet, az életet. És így van ez jól; ha kissé érzelgős is, mindenképpen a pozitív kicsengésre kell gondolni, hiszen a halállal szemben úgyis tehetetlen az ember. A Griffin és Phoenix szép film, nekem igaz film is olyan dolgokról, melyeket sokszor csak akkor veszünk észre, ha már nincs visszaút.

(Little Miss Sunshine)

amerikai, 2006. 99 perc

rendező: Jonathan Dayton, Valerie Faris

Vígjátékot vártam. Aztán úgy tűnt, drámát kapok. Majd megint változott a "kép", és már szatírát néztem. És ez volt az igazság: ez a három műfaj kevergett végig, megfelelő lendületet adva ennek a kellemes kis filmnek. A család kicsi kincse egyszerre szól Amerikáról (az amerikai álomról, a korlátlan lehetőségek-lehetetlenségek hazájáról) és magáról az emberről (gyengeségeiről, kicsinyes természetéről). Karakteres látlelet.

Amitől igazán remek film A család kicsi kincse, azok a szereplők. De egy szatíra-szerűség esetében másként nem is lehet. Valamirevaló karakterek nélkül erőtlen maradna a kifigurázás, a torz tükörbe pillantás, az önirónia. Itt viszont az egész család annyira kontúrosan van megrajzolva, hogy minden egyes gúny teljes erejével él. A figurák egymástól okosan elhatároltak, más és más motívumok, attitűdök vezérlik őket, így nyújtva lehetőséget az összeütközésekre, és arra, hogy két különbözőből egy harmadik legyen.

Nem véletlenül nyert a film 2007-ben Oscar-, Golden Globe-, és BAFTA-díjakat. Egészen szimplán okosan van összerakva: se több, se kevesebb; mindenhol amennyi kell, kielégítve egy széles palettájú közönséget. Van kezdet és vég, van csúcspont és katarzis. Lehet, sokan erre mondják, hogy "tisztességes iparosmunka", és talán igazuk is van (csakhogy én ezt a kifejezést rühellem!). És ha már itt tartunk, azért könnyen megszáll a kisördög! Legjobb forgatókönyv Oscar-ja? Nem túlzás ez egy kicsit? Hát mi olyan különleges ebben a sztoriban annyira? Semmi olyan, amit soha nem láttunk még, sőt, néhol lapossá válik a történet, hogy kisebb klisékkel oldja meg a problémákat. Hümm, hümm.

Viszont a kifigurázás tényleg roppant hatásos. Minden, amit mi, Európaiak az amerikai idiotizmusnak tulajdonítunk, benne van a filmben. A kifordult szépségideál; a szélsőséges, sikerességbe vetett önbizalom; az amerikai étkezési egészségtelenség-ízléstelenség; a családi elhidegülés; a gyermeknevelési csődök... stb. Bátor, valós és magukba nézésre sarkalló, gúnyos fricskák ezek, amelyek alapot és indokot adnak a történetnek. Összességében elmondható, hogy A család kicsi kincse a szatirikus pillanatokban, a kidolgozott jellemekben, és a "filozófiában" erős, amely képes burkolni a (végső soron) panelokból építkező történet eredetietlenségét (van ilyen szó?). Irány a szépségverseny, hiszen az igazi vesztes arról ismerszik meg, hogy meg sem próbálja!