(The Illusionist)

cseh-amerikai, 2006. 110 perc

rendező: Neil Burger

Egy másik film a bűvészek világáról, bár már az elején leszögezem, hogy A tökéletes trükkel semmilyen szinten nem állja meg az összehasonlítást, mivel alapvetően más irányultságú a témája. Itt nem életre-halálra szóló vetélkedés zajlik két bűvész között, hanem párbaj a szerelemért, párbaj az illúzió és a csalás között, párbaj a felügyelő kötöttségei és a bűvész (varázsló?) szabadsága között. A The Illusionist egy nagy-nagy csata a valóság és a fikció között.

Az imént említett három határozott vonal mentén halad a film. Szerelem, varázslat-csalás, szabadság-rabság. Hol az egyik, hol a másik, hol pedig a harmadik bukkan fel testesebben, kerül a középpontba. Néha olyan érzésem volt, mintha ez a három szál kizárná egymást, egyszerre nem férnének meg a vásznon. Hogy aztán ez a forgatókönyv hibája, vagy csak én nem tudtam 100%-ig koncentrálni a filmre, kérdés. Mindenesetre nekem kissé bontott a film egységén és élvezhetőségén, habár el kell ismernem, némi ritmust ellenben adott.

És aki körül a történet kavarog, forog és bonyolódik, egy Eisenheim (Edward Norton) nevű illuzionista. Vagy micsoda. Érdekes kérdés ugyanis a filmben, hogy Eisenheim valójában csak egy roppant ügyes és tehetséges bűvész, vagy igazi (igazi, mint igazi) varázsló? A film címe az elsőre utal, viszont a vásznon mi mást látunk. Jó, tudom, illúzió meg szemfényvesztés, de akkor is félig-meddig nyitva hagyja ezt a kérdést a forgatókönyv. És csak azért nem teljesen, mert a narancsfa-trükköt(?) leíró füzetben mintha mechanikus szerkezeteket látnánk az ábrákon. Én azt gondolom, vagy legalábbis azt szeretném gondolni, hogy Eisenheim valódi varázsló, akinek nincsen szüksége kézzelfogható trükkökre. Persze a bűvészet lényege pont az, hogy mindenki azt lát és hisz, amit látni és hinni akkar.

Ami (illetve inkább aki) nagyon tetszett Az illuzionistában, az Uhl (fő)felügyelő figurája. A Kerülőutak című film óta kedvenceim sorába emelt Paul Giamatti karaktere néhol magasan felülmúlja Eisenheim-et. Ez a nagyon szembeszökő dolog szerintem rendesen ront a film textúráján, hiszen amikor egy mellékszál a főszereplő fölé magasodik, borul a film gerince. Uhl nagyon körülrajzolt, hiteles, és a végletekig erkölcsös figura, akinek a (leendő) uralkodó és az igazság közötti örlődése sokkal látványosabb, mint Eisenheim élettörténete. Edward Norton mintha helyenként szenvedne a szerepében (értsd: nem éli bele magát 100%-ig), míg Paul Giamatti brillírozik. Ő hihetetlenül szerethető színész azokban a szerepekben, ahol igazi untermann-t kell alakítania (lásd még például az Ember a Holdon-ban).

A The Illusionist nem rossz film, de félreértésekkel telített. Tévútjai miatt nem tud szikrára lobbantani, holott Eisenheim trükkjei (varázslatai, csodái... stb.) lenyűgözőek; a nézőnek tátva marad a szája tőlük. Szerintem a szerelmi szál sem túlzottan megalapozott. Jessica Biel nem tűnik ki a kulisszák közül, pedig szerepe erre kellene, hogy predesztinálja. Összességében azonban durván nem szedhető le a keresztvíz a filmről, mert szép a fényképezés, igazi az atmoszféra, és a színekkel való operálás is kiemelkedő. Csak az a plusz hiányzik hozzá, amely miatt véglegesen magamba emelhettem volna.

(Konyec - Az utolsó csekk a pohárban)

magyar, 2007. 100 perc

rendező: Rohonyi Gábor

Mennyit mondogattuk gyerekkoromban ezt a szót. Na ja, akkor divatban volt, hiszen a szovjetek is itt állomásoztak még, na meg muszáj volt oroszórákkal is múlatni az időt. Aztán, ahogy nőttünk meg telt az idő, nagyjából feledésbe is merült ez az egykor népszerű szavajárás, miszerint "konyec filmá", "konyec ende" ésatöbbi. Most pedig egy film címeként köszön vissza. Egy magyar film címeként. Ha nagyon tömören akarnék szólni róla, azt mondhatnám: lefordítva a címet, egyetlen betűvel hibádzik a dolog. Mert nem "vége", hanem "Végre"!

A Konyec rendkívül bájos tragikomédia az elszaladt időről, a lefelé konyuló életről. Nagyon okosan felépített film, ugyanis szűken indít: beszűkült lehetőségek (ha vannak még egyáltalán); a csendes kis lakás fojtogató, merev falai; az "öreglét" szimbolikus mozgásszervi problémái. Lassú ez a világ, színtelen, rugalmatlan. De nemcsak színek, érzelmek, kötődések, még egymásba kapcsolódó pillantások sincsenek a két öreg főhős között. Ez a rajzolat aztán meglehetősen távol is tartja magától a nézőt, passzív szemlélődésre késztet csupán. Szerintem azonban szándékosan, hiszen attól a ponttól kezdve, hogy Hédi maradék büszkeségét is hajlandó feláldozni Emilért, elkezd tágulni a film.

A postarablás valami olyan büszkeséggel elkövetett cselekedet, amely egy pillanatig sem a fikció oldalát domborítja ki a történetnek. Lassanként jönnek elő a színek, az érzelmek; gyorsul a tempó, nyílik a világ; az időskori lét újult energiákkal törtetve válik emberlétté. Ujjongva fogjuk fel, hogy ez a két öreg ember a végletekig szereti egymást. Ekkor ránt magával a film, sodornak el a lehetőségek, és ugyan lassanként, de elemelkedünk a valóságtól. Nagyjából a film felétől érezzük úgy, hogy ez ténylegesen mese - de olyan mese, amelyet a valóság szül, és éppen ezért nem bántó, hanem hihető.

A két színész, Földi Teri és Keres Emil szenzációsan vannak benne a filmben! Nem sok aspektusa látszik a jellemüknek, de jobban élnek a kulisszák között, mint sok, kontúros karakter. Nincsenek mellékszereplők, csak ők vannak a vásznon. A rendőr Ági és Andor viszonyának az öregekkel való párhuzamra törekvése épp ezért túlzottan erőszakos, nem oda illő - hiszen nem említhetők egy dimenzióban. A két öreg mindent visz, s míg a film elején ők voltak a szürkék, az esetlenek, az elmosódottak, fokozatosan válnak színessé, "fürgévé" és határozott vonalúvá, hogy a világ száradjon el mellettük.

Van persze néhány dolog, amelyet nem odaillőnek tartok. Például azt a kubai figurát nem nagyon értem, hogy ki is ő, mit is keres ott. De ettől még nem romlik el a mese (vagy lehet, pont ettől erősödik?). A film vége úgyis jó, csak jó lehet! Az öregek csodás "megmenekülését" ragyogó ötlettől vezérelve nem lát(hat)juk a vásznon - így lépnek át a valóságból a mesébe, a "halálból" az életbe.

Nagyszerű, meglepetésszerűen jó film a Konyec, tele valódi érzelemmel, csodával, igazságossággal. S bár a cím valaminek a befejezését, lezárását sugallja, itt sokkal inkább az ellenkezőjéről van szó. Egy új és megérdemelt kezdetről. Reménytkeltő, hogy végül mindenki megláthatja a "maga tengerét"!

(El Laberinto del Fauno)

spanyol-mexikói-amerikai, 2006. 112 perc

rendező: Guillermo Del Toro

Tévelygés. Csakhogy nem materiális labirintusban, hanem érzelmeink útvesztőjében. Mindkettőben könnyen csap meg a kiúttalanság érzése, a reménytelenség szele, annak a dilemmája, hogy eldöntsük, melyik a rossz vagy melyik a jó irány. Mikor fordulunk arra az útra, amely kivezet bennünket (vagy éppen hogy be, nézőpont kérdése) a fényre. A sötétségből. Mert ugye egy labirintus csak sötét lehet? Vagy talán ez nem is annyira biztos?

Guillermo Del Toro manapság a népszerűség csúcsán sütkérezik. A Penge 2 és a Hellboy meghozta neki a széleskörű ismertséget, hogy A Faun labirintusával aztán a kritikusi elismertség tegye teljessé a sikert. Ez a Peter Jackson kinézetű, mexikói fickó - bár próbálkozott már régebben is, pl. a könnyen feledhető Mimic, a júdásfaj-jal - látszatra nagyon lazán kezeli a dolgokat, ugyanakkor rá kellett jönnöm, hogy zseniális rendező. Egyszerűen hibátlanul csinálja azt, amire felesküdött. Példa erre A Faun labirintusa, amely, annak ellenére, hogy két homolokegyenest különböző műfajt gyúr eggyé, nem tudna senki kezében több lenni.

A határvonal pedig nagyon de nagyon keskeny, penge-vastagságú csupán. Ahhoz, hogy ezen a "borderline"-on valaki hiteles tudjon maradni, óriási tehetség szükségeltetik. A Faun pofátlanul meredeken, mégis gond nélkül vált át történelmi drámából horrorisztikus mesébe, hogy a végén, a katarzis átélésekor elhagyja mind a horrort, mind pedig a valósághű kegyetlenséget. Ezért változik az összbenyomás szájíze giccsesen szomorúvá, és mégis hihetővé. (Valami hasonló hatással volt rám a Híd Terabithia földjére is.)

Azért furcsa a Faun, mert néha az a benyomása az embernek, hogy két filmet néz, nem is egyet! Gondoljunk bele, hogy mi történne, ha fognánk egyszer a kapitány harcát a gerillák ellen, másodszor pedig a kislány hercegnővé válási próbáit, és szétválogatnánk őket két mozivászonra, mint egy kupac vegyes szotyolát és tökmagot. Kapnánk két különálló, kerek egész(!) filmet, amely a másik jelenetei nélkül is sziklaszilárdan áll a lábán. Mi hát akkor a kapocs közöttük? Mi teszi őket így együtt, egy moziban hitelessé, egymást kölcsönösen feltételezővé?

Sokat töprengtem ezen, és azt hiszem, az érzelmek és a hit táján kell keresnünk a választ. A jóknak mindig van hitük, a rosszaknak többnyire csak akaratuk. És a hit természetesen erősebb, mégha nem ezen a világon is. Hit a békében, hit a szeretetben, hit a csodában. Lehet, hogy "csöpögős", de én ebben érzem a kapcsot. Amit ezen a világon, kívül nem találsz meg, azt megleled egy kisebb, ugyanakkor sokkal nyitottabb univerzumban, magadban (benned). Nekem erről szól a Faun - könnyen lehet azonban, hogy mindenki másnak és másnak gondolja, saját egyénisége és gondolatvilága koordinátái mentén.

Del Toro, a rideg csodavilág mestere nagyot fordult két képregény(szerű) adaptáció és fikció után, de nagyon jól tette, hogy váltott, és mutatott valami olyat is, amely maradandóbb. Többszörösen jutalmazott filmjével, A Faun labirintusával minden eddiginél messzebb merészkedett a valóságba, ahol megmutatta, hogy a varázs csak akkor nem jön velünk, ha nem is akarjuk. Ha viszont hiszünk benne, népmesei igazságosságban részesedünk. Hát nem pofonegyszerű?

(Next)

amerikai, 2007. 96 perc

rendező: Lee Tamahori

Sokszor van olyan, hogy egy film kapcsán vegyes érzelmek keringenek az emberben. Itt most nem arra gondolok, hogy az adott film sok szempontból tetszik, más részeivel azonban nem értek egyet, hanem hogy csak én látom így vagy úgy? A Next című filmmel is így vagyok. Mert ha megnézem a bevételi adatait, 70 milliós gyártási költsége ellenére nyomorult 18 milliót tudott csak összekalapozni az USA-ban, és értékelése is megragadt 62%-nál. Na ilyenkor ötlik fel bennem, hogy én valamit nem jól látok. Ugyanis a Next nekem nagyon tetszett!

Szerintem Nicolas Cage-t nem lehet nem szeretni. Nagyon szimpatikus a fickó, ránézésre is, és szinte mindig jól választ filmeket (most a World Trade Center címűt inkább hagyjuk...). Na meg persze jól is játszik bennük! Oké, egy akciófilm esetében nem sokszor beszélhetünk igazi színészkedésről, de ha komolyabbról van szó, máris találunk egy Oscar-t a vitrinében. Egyszóval én nagyon kedvelem őt!

És nagyon kedvelem azt, ha a történet az idővel játszik, az időt használja fel fő mozgatórugóként, témaként. Csak három kedvencet/zseniálisat említek, jó? Idétlen időkig, Memento, és a 24 című sorozat. Mivel hétköznapi életünkben minden lépésünket az idő irányítja, valószínűleg könnyen hajlunk a misztifikálására. Kiismerhetetlensége, befolyásolhatatlansága okán valamilyen szinten tartunk tőle, ezért ajánlkozik mindig jó témaként. A Next története is köré épül, méghozzá a részleges jövőbelátás képességét véve alapul. Ez roppant izgalmas, filozofikus gondolkodásra serkentő terület, ezért a felütés alapból remek.

És a folytatás is. Korrektül van kidolgozva a történet, engem annyira magával ragadott, hogy nem volt pofám logikai hibákat keresni benne (pedig biztosan vannak). Minek rontsam a saját szórakozásomat, nem igaz? (Ezt mintha már egy korábbi bejegyzésben említettem volna...) Tetszettek az ütközőpontok, tetszett az az állapot, ahol a magányos (igen, magányos!) főhős két tűz közé ékelődik (gonoszok és FBI), valamint tetszett a létező drámaiság is. A szerelmi szálról már nem is beszélve, amely véleményem szerint roppant intim, óvatos, tolakodásmentes, emiatt a film műfaji keretei között hihető.

Két gyengeség azért mindenképpen megemlíthető. A végső csavar vagy fordulat (ki-ki nevezze a neki szimpatikusabbnak) nekem kissé manipulatívnak tűnik. Ezen mindig azt értem, hogy túlontúl "egyszerű" megoldás. Amolyan "Na ebből a galibából hogy mászunk ki? Hm, legyen az egész álom vagy képzelgés, és kezdjük előről, nem beleszaladva ugyanebbe a hibába!". Nem tudom, mennyire érthető, a lényeg, hogy én tudom, miről beszélek. A másik problémám pedig Nic Cage karaktere, aki a döntő "ütközetnél" kiscserkészből hirtelen, ripsz-ropsz veteránná válik, totálisan sikeresen irányítva az akciót (a mátrixos, golyó előli "elhajlásokat" most inkább hagyjuk). Ezt valószínűleg a nézőre gyakorolt hatás elérése követelte meg. Én mégis úgy érzem, a két említett "túlkapás" sem ront sokat a film élvezeti értékén, sőt! Elvégre - ne feledjük - akciófilmmel, és mint ilyen, totális fikcióval van dolgunk!

Ami pedig még pluszban is pozitívan nyom nálam a latban, hogy új kis kedvencet találtam magamnak Jessica Biel személyében. (Szegény Julianne Moore ezúttal kiesett a pikszisből, olyan szürke szerepet szabtak rá.) Egyszerűen elvarázsolt ez a lány angyali mosolyával, bájos nézésével, csábos lényével. Jó, jó, hát én is férfiből vagyok! Egyszóval erőteljes kisugárzást éreztem felőle a filmben, amely hozzám is elért. (Úgyhogy nem is kell az az atomrobbanás, ha sugárzást akar a férfinéző...)

Szóval nekem rendesen működött a Next, elérte hatását: képes voltam izgulni, meghatódni, csodálkozva bámulni, ahogyan azt egy ilyen műfajnál kell. De azért az szerintem komolyan elgondolkodtató, hogy az amerikaiak mostanában egyre többször fenyegetnek atomrobbantással a vásznon (Next, 24 c. sorozat, Jericho c. sorozat). Vajon miért?

(The Prestige)

amerikai-angol, 2006. 130 perc

rendező: Christopher Nolan

Maga a film is az, ahol a szóösszetétel mindkét tagjának hangsúlyos jelentése van. Tökéletes, mert 2 óra erejéig kikapcsol, elvarázsol, egy kulisszák mögötti világba vezet annak minden megfogható és megfoghatatlan szegletébe. És trükk, mert valójában egy hihetetlen szemfényvesztés, átverés, valósággá csinosított illúzió. Ez A tökéletes trükk.

Christopher Nolan-nel nagyjából valahogy úgy van az ember, mint David Fincher-rel. Nem (nagyon) tud hibázni. Elmerenghetnénk itt hosszan a Mementó-n vagy az Álmatlanság-on, de felesleges. Mind közel a tökéleteshez. (Jó, véleményem szerint Fincher esetében a Zodiákus-sal valami félresiklott, de ez most nem tartozik ide.) Ami kőkeményen ide tartozik, az a nolan-i mesecsinálás. Ez most elég hülyén hangzik, hiszen a játékfilmek java része természetesen kitaláció, fantasztikus agyszülemény, de Nolan képes arra, hogy ezeket a fiktív történeteket valóságként tálalja. Annyira hihetően, amennyire csak a sztori megengedi. Mert jelentkezzen valaki, aki A tökéletes trükk kapcsán az átlagosnál jobban fennakad azon, hogyan lehetséges Tesla gépével teleportálni, illetve megkettőződni! Na? Senki? Erről beszélek!

De valamit mélyebben a filmről is: a dramaturgia nézőbarát, felfelé ívelő atmoszférájú és volumenű - hogy a lehető legóvatosabban és leghitelesebben hajtsa érdeklődése uralma alá a nézőt. Az első fél-háromnegyed órát még hellyel-közzel untam, de aztán, ahogy a két bűvész versengése minden téren egyre és egyre erősödött, komolyodott, nem tudtam nem beleélni magam a történésekbe. Hirtelen a történet közepében találtam magam, és hol ide, hol oda kapva a fejem azon töprengtem, most akkor kinek is "szurkoljak"? Most akkor melyik oldalon áll az igazság?

És ez az igazán zavarbaejtő ebben a Christopher Priest regényéből készült filmben (melynek forgatókönyvét Jonathan- és Christopher Nolan írták)! Az erkölcsiség, a két ellenpólus kérdése. Mert sem Angier (Hugh Jackman), sem pedig Borden (Christian Bale) nem egyértelműen jó, és nem egyértelműen rossz. Két hasonló erkölcsi szinten versengő, megszállott ember csatáját látjuk fokozódni a vásznon (utoljára talán a besson-i A nagy kékség-ben volt ilyen emberfeletti párharc). Ettől válik a film a végletekig az emberben "dolgozóvá", hiszen nagy-nagy dilemma: a néző melyik karakter mellé is álljon? Nincsen két rendíthetetlen ellenpólus, nincsen kimondottan jó, pozitív- és rossz, negatív főhős. Ez pedig érzelmileg nyitottá teszi a filmet, ami szerintem zseniális!

Amit én egy kicsit azért sajnáltam, az pont az előzőekből fakad. A két karakterre épülő történet ugyanis nem enged elegendő teret a további figuráknak, hiszen például hiába játszik a tőle megszokott szenzációs magasságokban Michael Caine, karaktere nem kap elég súlyt, nem hagy feledhetetlen benyomást maga után. De hát mégis valamit valamiért.

Összegzésként elmondható tehát, hogy A tökéletes trükk rendkívül jól sikerült film. Sablonmentes, tele kiszámíthatatlan fordulatokkal, gyermeki énünk hurrázása kísérte trükk-leleplezésekkel. S bár kissé zavarosan indul, idővel minden karakter és cselekményszál a helyére kerül, hogy egy zseniális, három idősík váltakozása mesélte mozi legyen, ahol úgy kielégülést szerez gyermeki, világra rácsodálkozó énünk, mint felnőtti, (több dimenzióban) kulisszák mögé tekintő valónk. Vajon nekünk mikor lesz alkalmunk kilesni Mr. Great Nolan illuzionista trükkjeit?