(Severance)

német-angol, 2006. 90 perc

rendező: Christopher Smith

Brit gyilkolászás a magyar hegyekben, hát nem bájos? Igazi mészárlás elmebeteg iróniával és paródiával kikövezve, hát nem aranyos? Valódi csonkolásos horror odamondogatós élccel fűszerezve, hát nem cuki? Na annyira azért nem!

A csapatleépítés egyben gyilkosság a néző elméje ellen is.

Ez a brit-német koprodukcióban, Magyarországon forgatott horror paródia ugyan kifiguráz ezt meg azt, mégis nagyon sekélyes hatás elérésére képes. Alapul veszi a modern menedzservilág jópofa csapatépítő (team building - he-he) haszontalanságát, hogy paródiává fordítva aztán henteskéssel (és más egyéb ölésre, belezésre, csonkolásra... stb. alkalmas eszközökkel) igazi tortúrává fordítva az eseményeket aprítson, akit csak ér. Őszintén, ez csak mérsékelten izgalmas.

Nem mondom, az effajta filmbe szánt karakterek itt igazán jól lettek megrajzolva: se több, se kevesebb, mint ami kell. Mert ettől válik átélhetővé a rettegés, ha van, akiért szorítsunk, és van, akiért nem kár. Ha mindenki ugyanolyan, ugyan ki a fenét érdekel az emberek (el)hullása? Van itt szélsőségesen lojális vezető menedzser (fúj!), aki döntéshelyzetben leblokkol; eszes, nem vetkőző szőke (nem lehetne fordítva?); tutyimutyi, agymosott beosztott; vagány, munkára szarós, szívós-csajozós yuppie; áldozatnak szánt, "sajnálnivaló" afro-amerikai (értsd: ébenfekete néger) és így tovább. Szóval nem rossz ez a bagázs.

Ami rossz, az maga a történet. Nem arra gondolok, hogy micsoda infantilis a gyilkolászós orosz (ukrán vagy még szovjet, ki tudja?) partizán banda, hanem hogy az egész egy ponton átmegy érdektelenbe. Már nem motivál, csak nézzük meredten. Na ez a nem jó! A film a feléig unalmasan építkezik, bár a menedzser-paródia része jól érvényesül. Aztán a felétől átmegy mészárlásba, ami vicces és félelmetes és hatásos egyszerre, de a partizánokkal való überelés már sok. Elveszi azt, ami jó volt addig.

Vannak benne persze jó fordulatok és mondatok. Amikor a szőke csaj megöli a titokzatosságát feledett gyilkost, és azt mondja: "Bolond lennék, ha nem ölném meg, amikor van rá alkalmam", ráhúzza a vizes lepedőt az összes horrorfilmre. Ezért az egyért megérte megnézni. De hangsúlyozom, ettől a ponttól kezdve, amikor a csajszi kiloccsantja a gyilkos agyát egy shotgunnal, meredek lejtőre fut a film. Innentől lesz érdektelen, sablonos véggel. Bár ha azt vesszük, hogy a Csapatleépítés paródia, ez is rendben van. Amit még kissé hamisnak érzek, azok az erőszak- és fegyverkezésellenes kirohanások. Az már túl komoly téma ehhez a filmhez. Egyszóval a Csapatleépítés néhol vicces, de összességében felejthető gyilkolászás.

Szerző: siz1977  2007.08.30. 10:01 1 komment

Címkék: német angol

(Sunshine)

angol, 2007. 108 perc

rendező: Danny Boyle

Ritka eset nálam, hogy egy sci-fi igazán motiváljon. Ahhoz, hogy ez megtörténjen, több összetevő szükségeltetik, melyek között 'és', 'vagy', esetleg 'és/vagy' kapcsolatnak kell fennállnia. Az egyik ilyen sarokpont mindenképpen a történet, a másik pedig a kivitelezés. Hú, ezzel aztán marha nagyot mondtam! A Napfény esetében az a ritka konstelláció fordul elő, hogy az egyes elemek közé az 'és' kötőszócskát biggyeszthetem.

Azt hiszem, Danny Boyle a Trainspottinggal örökre beírta magát a filmtörténetbe. Igazi kult-specialista ő, aki további filmjeivel is (A part, 28 nappal később) - így vagy úgy - jellegzetes nyomokat hagyott maga után. A Napfény esetében nálam érdekesen alakult a dolog. Nevezetesen, hogy nem tudtam előre, ki rendezte a filmet. Így aztán nekiültem a sci-fi-nek, majd jöttek a benyomások: ez valami más, ennek karakterisztikája van, ennek átélhető atmoszférája van. És így tovább, hogy a végére szinte rajongjak a történetért.

A Napfény több dolog miatt is kiváló film. Bár szembetűnően nincsenek benne kontúrosra rajzolt karakterek, de talán nem véletlenül. Maga a történet veleje ugyanis ennyi: emberi lét vagy nemlét. Megmarad-e az emberiség, vagy a Nap haldoklása miatt rövid úton kipusztul. Ehhez pedig nem megrajzolt jellemekre van szükség (illetve dehogynem, csak nem úgy), hanem arra, hogy ki-ki saját karakterisztikáján túl küzdjön a célért a végsőkig. Pátoszos? Érzelemvezérelt? Befolyásoló? Ebben az esetben nem hinném.

A látvány is okosan lett konstruálva. Sok sci-fi ott bukik el (legalábbis a szememben), hogy próbálják a díszleteket a végletekig futurisztikusan megtervezni. Mert a többség úgy érzi, egy valamirevaló jövőben játszódó film attól sci-fi, ha minden villog, minden lekerekített, minden miniatűr. Pedig dehogy! A Napfény nem pazarol energiát ezekre a tévútakra. Mind az ajtók, mind a számítógépek-kijelzők, mind a bútorzat reális, a jelenben is létező (vagy majdnem létező). Ennél fogva messze elkerüli a gagyi sémákat. Ugyanígy van Boyle filmje a főszereplőkkel is. Nincsen felesleges hősködés, sőt, hősök se nagyon - megjegyzem, helyesen! Hiteles emberi erőfeszítéseket látunk, semmi emberfelettit, és ez nagyon jó!

Egyszóval nagyon élvezetes a Napfény. Persze könnyen bele lehetne kötni ebbe-abba a történet szempontjából, de felesleges. Miért rontsuk a saját élvezetünket? Örömteli, hogy nem átlagos sci-fi-vel van dolgunk, hanem valami többel, valami karakteressel, valami egyénivel. Valami Boyle-ossal, aki nagyon érti a számára újat. Legközelebb vajon mivel fog előrukkolni?

Szerző: siz1977  2007.08.29. 12:31 1 komment

Címkék: angol

(Perfect Stranger)

amerikai, 2007. 109 perc

rendező: James Foley

Már megint egy hamvába hullt mozi. Valahol a senki földjén. A thriller és a jó ég tudja, micsoda között. Azaz sehol. Bruce Willis miatt fáj. Halle Berry miatt is fáj. Meg úgy egyébként is.

Mindig úgy kezdődik, hogy benne van a szörnyű ítélet: lehetett volna jó is! A Vadidegen lehetett volna jó is, ha a kedves forgatókönyvíró(k) és a mélyen tisztelt rendező nem felejtik el rögtön a kezdet kezdetén, hogy thrillert akarnak a szemünk elé tárni. De baromira elfelejtették! Az alapötlet, a cset virtuális és kiismerhetetlen világa, a fiktív ének dimenziója ab ovo remek bázis, amelyre hálás építkezni. Oké, hogy ma már mindennapos, de meglepő, hogy még mindig nem lett szálkásra kivesézve. Van még benne rejtély, erő és velő, amellyel nem is olyan nehéz élni. Csak hát...

Csak hát nagyon el lett szúrva a dolog. Például ott, hogy nekem az jött le végig, nagyon kisstílű ez a sztori. Rendben, hogy egy gyilkosság van benne, és meg kell keresni a tettest (illetve rá kell bizonyítani a dolgot), de mivel az általános attitűd szerint "ez egy jó buli", nem értem, hogyan gondolhatták, hogy thrillerré válik. A gonosznak kipécézett Bruce Willis is olyan halvány, hogy senki nem veszi komolyan az egészet. Egy jó thriller akkor működik, ha a negatív főhős ijesztően markáns; akinek elhisszük, hogy bármire képes lehet. Itt ez nem így van. Persze lehet nekem ellenvetni, hogy a történet végi csavar mindent megmagyaráz, de könyörgöm: ha a film teljes hosszán nem érezni a feszültséget, a befejezés - legyen bármilyen meglepő/megdöbbentő - nem tud ütni! Hogyan is tudna?

A pozitív főhős tulajdonképpen saját magát üldözi, illetve csak nekünk nem árulja el, hogy ő áll a gyilkosság mögött. Ez nem új, de attól lehetett volna nagyon-nagyon jó, ha a kiszemelt gonosz testben és lélekben is jelen van a vásznon, ha a feszültség töretlenül felfelé ível, ha 'mindent vagy semmit'-re van kihegyezve az atmoszféra. De így nem, hogy nem érezzük, csak ez van, és semmi más! Így hiába a végén minden okoskodás, felesleges minden erőlködés, hiszen nem tudunk a főhős mellé állni, a szemszögéből látni, a szívverésével érezni.

James Foley filmje harmatgyenge, műfajt (té)vesztett, érdektelen. Hiányoznak a szélsőségek, nem borul semmiféle emóció, nincs kötött atmoszféra. Az élvezeti szintje valahol a félálom és a meredt bambulás között mozog, és - mint mondtam - hiába a történet végi meglepetés, képtelen a néző szemszöget váltva ledöbbenni, hiszen véges végig hiányzik az élvezethez szükséges perspektíva. Hogyan is kezdtem: hamvába hullt mozi.

Szerző: siz1977  2007.08.28. 16:14 Szólj hozzá!

Címkék: amerikai

(Dead Silence)

amerikai, 2007. 89 perc

rendező: James Wan

Beszédes cím, azazhogy éppen az nem. Halálos csend (a magyarban Halálos hallgatásnak fordítva). Két egymást takaró, kölcsönösen feltételező szó. És itt álljunk is meg a filozófiai síkra tereléssel, mert ennél jóval egyszerűbb dologról van szó. Illetve csend. Pszt!

Ki ne ismerné James Wan nevét!?! Jó, persze, bizonyára sokan nem ismerik, de ha mondok egy kulcsszót, mindenki azonnal tudni fogja, miről is, kiről is van szó: Fűrész. Igen, ő az a Malajziában született, velem pontosan egyidős fiatalember, akinek korunk egyik legzseniálisabb horror-fogócskáját köszönhetjük. A Fűrész 2004-ben nemcsak gyomrot, fejet és egyéb testrészeket, hanem kasszát is robbantott szerte a világban. Ugyanis a Hetedik-hez foghatóan zseniális kirakós játékon alapult, amely akkorát csavarintott a végén, hogy még mindig szédülök tőle.

James Wan 2007-ben a Dead Silence (a továbbiakban DS) című thrillerhez adta a nevét mint író és rendező. Nem akarok összehasonlítgatni a Fűrésszel, mert egyrészt nem lenne logikus, másrészt az utóbbi marha rosszul jönne ki belőle. Ugyanis a DS mind történetvezetésben, mind pedig rejtélyességben képtelen felmutatni azt a végig feszült atmoszférát, amely a Fűrészt jellemezte. Tudom, ez a történet más, de önmagában nézve is elég gyenge lábakon áll. A DS jól indít, hangulatot teremt, hogy aztán átmenjen egy klisékkel mázolt karakterekkel bolyongó tucat-rémisztgetésbe. Oda az eredetiség, oda a hamisítatlan kézjegy.

Néhány dolgot azért el kell ismerni. Például, hogy az az átkozott bábu-baba a végletekig ijesztő, ahogy elfordítja a fejét, ahogy néz, vagy ahogy egyszerűen csak ül. A frász tört ki engem tőle! Aztán ott vannak azok a gondosan megkoreografált sokkoló jelenetek, melyek a lábujjtól a fejcsúcsig lúdböröztetők. Viszont összességében nézve nem áll össze logikus egésszé a film. Mint már mondtam, gyenge, kétdimenziós kis karakterek szaladgálnak a vásznon (a zsaru egyenesen idegesítően nulla), olcsó fordulatok üldözik egymást, hogy aztán a végén a nagy csavar egy kicsit felrázzon ugyan, de már hiába. Nem mondom, első blikkre okosan lett kitalálva, de inkább nem szeretnék mélyebben belegondolni. Tartok tőle ugyanis, hogy nagyon nem állna meg a lábán logikailag - nem úgy, mint a Fűrészben!

Szóval a Dead Silence nagyjából két dologra jó. Egy, hogy újra hallottunk James Wan felől; kettő, hogy egy késői sokkolós-rémisztgetős-nem alvós estét képes szerezni a nézőnek. Bízom benne, hogy lesz ez még jobb is, és ez a maláj gyerek előrukkol majd valami újabb zseniálissal. Addig pedig ne sikíts, ha a babát látod!

Szerző: siz1977  2007.08.27. 16:40 Szólj hozzá!

Címkék: amerikai

(The Last King of Scotland)

angol, 2006. 121 perc

rendező: Kevin Macdonald

Mikor először hallottam ezt a címet, azonnal elvetettem az ötletet, hogy esetleg érdekelhet engem ez a film. Miért is? Én valahogy ódzkodom az ilyen nagy történelmi léptékű filmektől, mint pl. A rettenthetetlen, a Trója és így tovább. Egyszerűen nem érdekelnek. Akkor még nem tudtam, hogy ez más, de Forest Whitaker Oscar-ja azért gondolkodóba ejtett, és végül úgy döntöttem, bevállalom Az utolsó skót királyt.

Nos, tényleg egészen mást kaptam, mint amit vártam! Kétféle értelemben is. Az ugandai hatalmi harcokról szóló film ugyanis nem egy középkorban játszódó eposz, hanem valami hasonló, mint például a Hotel Ruanda. Az nekem nagyon nem jött be, de erről bővebben később. Ez itt - Az utolsó skót király - szerintem nem egészen találja a helyét. Két part között próbál egyensúlyozni: az egyik a politikai krimi, a másik pedig a lélektani thriller. Az egyik túlzottan sémaszerű, a másik pedig kiforratlan, pedig lehetőségekkel telített. Így összességében nálam nem éri el azt, amiért létrejött.

Emiatt meglehetősen dühös is voltam. Mert Forest Whitaker jó, nagyon jó: furcsa, egyszerre kétszínű-gyerekes-tudathasadásos énjével döbbenetesen hitelesen játszik, ugyanakkor a történet fő iránya lett lebutítva. Ahelyett, hogy egy végletekig feszített lélektani párbajt látnánk, ahol a két világnézet, a két személyiség, a két attitűd csapna össze, egyik próbálná lebírni (megváltoztatni, behódítani) a másikat, valahol az egész rossz irányba fordul. Az így kiszélesített történet már nem bír akkora erővel, mintha az egyének között-benne harsogna.

Ugyanezt láttam a Hotel Ruandánál is, ahol a történet epikus jellege miatt hiteltelen, túlzottan mesterséges, beavatkozó. Itt, a Skót királyban, ez hála isten nem olyan rettenetesen művi, ugyanakkor szintúgy kívülrekeszt. Csak mesél, de nem enged átélést, kevés a fogódzó az azonosuláshoz. Ha tisztán az ugandai diktátor és a skót orvos között játszódna, iszonyatos frusztrációt, feszültséget hordozhatna, amely szétfeszítené a vásznat. Kevesebb klisét, megszokott, népmesei fordulatot látnánk, és szabad döntést hozhatnánk, ugyan melyik fél beállítottsága lehet a valódibb. Az igazsághoz közelállóbb. A megérthetőbb. És így tovább.

Úgyhogy csupán Forest Whitakernek gratulálhatok, aki a Szellemkutya után újabb zseniális játékot mutat be! A történet miatt pedig fájjon másnak a feje! Még ha az a fej a valóság nyakán ül is.

Szerző: siz1977  2007.08.24. 10:12 Szólj hozzá!

Címkék: angol

süti beállítások módosítása