(amerikai, 2007. 109 perc
rendező: James Foley
Már megint egy hamvába hullt mozi. Valahol a senki földjén. A thriller és a jó ég tudja, micsoda között. Azaz sehol. Bruce Willis miatt fáj. Halle Berry miatt is fáj. Meg úgy egyébként is.
Mindig úgy kezdődik, hogy benne van a szörnyű ítélet: lehetett volna jó is! A Vadidegen lehetett volna jó is, ha a kedves forgatókönyvíró(k) és a mélyen tisztelt rendező nem felejtik el rögtön a kezdet kezdetén, hogy thrillert akarnak a szemünk elé tárni. De baromira elfelejtették! Az alapötlet, a cset virtuális és kiismerhetetlen világa, a fiktív ének dimenziója ab ovo remek bázis, amelyre hálás építkezni. Oké, hogy ma már mindennapos, de meglepő, hogy még mindig nem lett szálkásra kivesézve. Van még benne rejtély, erő és velő, amellyel nem is olyan nehéz élni. Csak hát...
Csak hát nagyon el lett szúrva a dolog. Például ott, hogy nekem az jött le végig, nagyon kisstílű ez a sztori. Rendben, hogy egy gyilkosság van benne, és meg kell keresni a tettest (illetve rá kell bizonyítani a dolgot), de mivel az általános attitűd szerint "ez egy jó buli", nem értem, hogyan gondolhatták, hogy thrillerré válik. A gonosznak kipécézett Bruce Willis is olyan halvány, hogy senki nem veszi komolyan az egészet. Egy jó thriller akkor működik, ha a negatív főhős ijesztően markáns; akinek elhisszük, hogy bármire képes lehet. Itt ez nem így van. Persze lehet nekem ellenvetni, hogy a történet végi csavar mindent megmagyaráz, de könyörgöm: ha a film teljes hosszán nem érezni a feszültséget, a befejezés - legyen bármilyen meglepő/megdöbbentő - nem tud ütni! Hogyan is tudna?
A pozitív főhős tulajdonképpen saját magát üldözi, illetve csak nekünk nem árulja el, hogy ő áll a gyilkosság mögött. Ez nem új, de attól lehetett volna nagyon-nagyon jó, ha a kiszemelt gonosz testben és lélekben is jelen van a vásznon, ha a feszültség töretlenül felfelé ível, ha 'mindent vagy semmit'-re van kihegyezve az atmoszféra. De így nem, hogy nem érezzük, csak ez van, és semmi más! Így hiába a végén minden okoskodás, felesleges minden erőlködés, hiszen nem tudunk a főhős mellé állni, a szemszögéből látni, a szívverésével érezni.
James Foley filmje harmatgyenge, műfajt (té)vesztett, érdektelen. Hiányoznak a szélsőségek, nem borul semmiféle emóció, nincs kötött atmoszféra. Az élvezeti szintje valahol a félálom és a meredt bambulás között mozog, és - mint mondtam - hiába a történet végi meglepetés, képtelen a néző szemszöget váltva ledöbbenni, hiszen véges végig hiányzik az élvezethez szükséges perspektíva. Hogyan is kezdtem: hamvába hullt mozi.
