(Little Children)

amerikai, 2006. 137 perc

rendező: Todd Field

Apró titkok vagy kerek egész történet? Életmorzsák vagy előre nem látható összefüggések? Széthulló apropók vagy illeszkedő darabkák? Nem létezik vitamentesség. Todd Field filmjében minden a kicsi gyerekek (Little Children) körül forog. Ez lenne tehát a kapocs?

Tényleg úgy álltam fel a tévé elől, hogy nem értettem, mit is láttam. Próbáltam kerek egészként tekinteni a filmre, de valahogy nem tudtam eldönteni, miről is szólt. Lehet, hibás nézőpontot választottam. Lehet, hogy nem vezérfonalat kellett volna követnem, hanem csak azt, amely a szemeim előtt zajlott. Mert hiszen az életben mi sem látjuk a vezérlő elvet; azt, amely összetart-egybentart bennünket és a világot. Ezért van minden telve meglepetésekkel.

Itt az a sztori, hogy a gyerekek a kiindulópontok. A kisvárosi életek sajátja pedig mind-mind belőlük táplálkozik, valamilyen úton-módon kapcsolatban van a létükkel: ők az indukátorok és a változók-változtatók egyszerre. A négy családi és azon belül egyéni (ott is hierarchikus) dráma teljes egészében visszavezethető rájuk: a kisgyerekre, a serdülőre, a kamaszra. Az interakciók, a fejlődés, a valahová haladás lélegző és épp ezért kiszámíthatatlan üzemanyagára.

Nekem mondjuk még így sem állt össze a film, de ez valóban lehet az én hendikepem, aki egészben szereti látni a dolgokat, miközben érti a részleteket is. Az Apró titkok viszont valószínűleg nem a kohézióra van kihegyezve, holott a szálak egybefonódása kapcsán nagyjából kisül belőle az egység. Én vontatottnak tartom úgy a tempót, mint a dramaturgiát, a vége pedig egyenesen kirí az előzőekből: a fonalak egybefutása túlzottan és megalapozatlanul mesterséges.

Kate Winslet azonban számomra itt is elbűvölő. Én nagyon szeretem ezt a nálam két évvel idősebb, sokszor molett (bocsánat: enyhe súlyproblémákkal küzdő) brit színésznőt, aki jelenleg vitathatatlanul az egyik legtehetségesebb színjátszó. Ebben a filmben is elhisszük neki (én legalábbis feltételek nélkül) a becsapó szerelem-vágy elemésztő perzselését; a mélyen gyökeredző önkifejezés-gyereknevelés feloldhatatlannak tűnő ellentétét; a testi odaadás-kitárulkozás mély szégyenlősségét. Merthogy az Apró titkokban is mutat magából nem keveset, ezt pedig mindenki értse-lássa a saját beállítottsága szerint.

Szóval én csak egyszer (itt-ott nehezen) nézhetőnek tartom az Apró titkokat, melynek eredeti angol címe palást nélkül utal a lényegre. Ha a film "nem tetszése" pedig valóban a magam nézőpont-hibájában keresendő, elnézést kérek érte Kate-től. Mert ő - mint mindig - számomra ezúttal is csodálatos!

(Mr. Bean's Holiday)

angol, 2007. 90 perc

rendező: Steve Bendelack

Mr. Bean nyaralása pontosan olyan film, amelyre illik az az anakronisztikus vélemény, miszerint annyira rossz, hogy már jó. Tudom, tudom, a Bean-féle gegparádét nem illik film-számba venni, de hát csak úgy tekint rá az ember, mely szerint egy összefüggő, szórakoztató alkotás. És mondjak valamit? Nagyjából az is.

A filmmel kapcsolatban az első, számomra felfoghatatlan dolog, hogy Rowan Atkinson nem öregszik. Fogalmam sincs, mit csinál magával vagy mit csinálnak vele (hú, ez most nagyon furán hangzik), de hogy 17 év alatt külsőleg semmit nem változott, az hihetetlen. Ugyanaz az öltöny-együttes, ugyanaz a kortalan mozgás-koordináció, ugyanaz a grimasz-kollekció. Mintha a filmvászon konzerválna, mintha egy végtelen Bean-folyamban élne Atkinson. Úgyhogy le a kalappal előtte!

Az infantilizmusa sem sokat változott. Valószínűleg az a titok ebben a Bean-jelenségben (csupa-csupa új szakszót, szakfogalmat lehet kerekíteni a figura köré), hogy nem érik a karakter. Nem nő fel, nem nő be a feje lágya, nem "okosodik". És úgy gondolom, ha Bean karakteres változáson esne át, már rég nem lenne az, ami - elvesztené úgy a varázsát, mint a benne rejlő humorforrást. Bean-ben az a paradoxon, és a többitől eltérő, hogy az állandóság tartja benne a "lelket".

Maga a film, a Mr. Bean nyaral mérsékelten vicces. Vannak benne egészen jó (éttermi jelenet; a piacon a táncos koldulás; az autópályán a kocsiban majdnem elalvás) és nagyon unalmas-elnyűtt (a nyakkendő beszorul az automatába; nincs meg a jegye a vonaton) részek. Felemásan, de azért a végére valahogy csak egésszé formálódik a film. Azért be kell látni, hogy a befejezés - amikor Bean levetíti a cannes-i közönségnek a saját kis videófelvételeit - már túllép a karakteren. Az nem teljesen ő, az nem hozzá illő, ő ehhez "kevés" lenne. De csakis így válhat a Mr. Bean nyaral összefüggő filmmé, ez a kapocs kell ahhoz, hogy egészében tekintve ne széteső jelenet-egymásutániságként maradjon meg bennünk az alkotás.

Szóval Mr. Bean majd' 100%-ban Mr. Bean maradt, és ez a legjobb hír! Mert ha kicsit (vagy néha nagyon?) unjuk is a csetlés-botlásait, mégis ő az az amerikai álomból kölcsönvett mindenki Forrest Gump-ja, aki bebizonyítja (persze nem tudatosan), hogy mindenkinek lehet esélye. Elérni valamit, elérni bármit, ha a szerencse kézen fog. És ehhez nem kellenek különleges képességek (pénz, iskola, kapcsolatok... stb.), elég, ha együgyüen tekintünk bele a világba, és megvan, mit is akarunk éppen csinálni. Mert így - vegyük követendő példának Mr. Bean-t - minden sikerülhet. Ugye?

(Bridge to Terabithia)

amerikai, 2007. 95 perc

rendező: Csupó Gábor

Milyen szépek is a mesék! Azok, amelyek az életből indulnak ki, az attól való "menekülésben" öltenek testet, és jutnak el egy olyan világba, amelyben nem csak hogy minden lehetséges, hanem inkább, hogy van, ami nem lehetséges. És valójában ez az, amely emberi mértékkel megfizethetetlen.

Mert az az igazi csodavilág, ahol nem bántják az ember magányos fiát/lányát, ha különbözik: mert kevesebb van neki, mint másoknak; vagy éppen ellenkezőleg, sokkal több. Ebben a világban nem juthat érvényre az elképzelhető gonoszság, csak az elképzelhetetlen; nem marhat és fájhat kínzóan az érezhető egyedüllét; nem taszíthat mélabúba a kilátástalanság. Hiszen ha minden megvalósulhat, hát nem ezt nevezzük "emberi szívvel" reménynek?

A Híd Terabithia földjére mindezt megmutatja, s mégha egy döbbenetes drámán keresztül is, az a felemelő benne, hogy a tragédia nélkül Jesse talán sosem értette volna meg a lényeget. És különben is, képzeletországban semmi sem végleges, így a halál sem lehet az, nem igaz? Csupó Gábor filmjében maga Leslie alakja is meseszerű. A kislány nem más, mint a magányos, gátlásos Jesse kitalált(!) jóbarátja, aki egyszerre segít neki megtalálni az életben az emberekhez vezető, és a tőlük messze futó utat. Míg az egyik a társas lét, a másik az egyedüllét (de nem magány!) perspektívája.

Azért tetszett nekem igazán a Híd Terabithia földjére, mert annyira emberközeli, hogy gond nélkül elhiteti a fantáziavilágot (itt nincs semmi ellentmondás!), nem úgy, mint a Narnia krónikái! Kontúrosak és életszerűek a jellemek, és ez mindenképpen feltétele annak, hogy az ő szemükkel lássunk. Lássuk Terabithia világát. Máskülönben a kötéllel a folyón átlendülve nem pillanthatnánk meg mást, csupán fát, bokrot, erdőt.

Látszólag a film mostohán bánik a trükkökkel, pedig akár tudatos is lehet a dolog. Az én szememben mindenképpen, hiszen pont az a lényeg, az a film mondanivalója, üzenete, hogy nem csak az létezik, amely látszik is. A mesevilág, a fantáziaország, a képzeletbirodalom nem a szemünk előtt zajlik, hanem bennünk létezik. És hiába mondom, hogy aki nem hiszi, járjon utána; mert aki nem hiszi, annak valójában nincs is. Remélem, azért minél többen látjuk!

(Zodiac)

amerikai, 2007. 158 perc

rendező: David Fincher

David Fincher új műfajban próbál vitézkedni. Pedig ami teljesen az ő karakterjegye: a váratlan, a fordulatos, a fikció (ezen van a hangsúly). De most valami mással próbálkozott. A valósággal.

És nem nagyon sikerült neki. A Zodiákus közel 2 és fél óra kilátástalanság. Legalábbis a felszínen biztosan. Mert valamiféle krimi akar lenni, óriási időugrásokkal, követve a megtörtént események fonalát. Ugyanakkor bántó ritmustalanságot eredményez, főleg a cselekmény szereplői közötti váltásokkal megspékelve. Egyszerre éreztem unalmat, összefüggéstelenséget, bármiféle feszültség hiányát. Szinte teljesen szétfolyt a mozi a szemem előtt.

De persze szemlélhetjük más nézőpontból is a dolgokat. Mégpedig úgy, hogy a felszín alatt (illetve felette is, csak ezt nem köti az orrunkra) egyfajta tűhegyes látlelete kíván lenni egy rejtélyes és megfejthetetlen gyilkosságsorozat nyomozásának. Vagy mondjuk a média és a rendőrség összefonódásának, egymásra utaltságának. Tehetetlenségének, akadályozásának? Ergo szinte 100%-ig dokumentál.

Namost pont itt van a patthelyzet, méghozzá többféle téren is. Mert ha krimiként tekintek A Zodiákusra, akkor unalmas, ha viszont dokuként, akkor meg nem érdekel. Ha krimiként nézem, akkor a végletekig logikátlan a nyomozás, ha viszont dokuként, akkor az élet diktálta tévedések-logikátlanságok jellemzik. Szóval így is, úgy is bukik a produkció a szememben. És ha ehhez még hozzáveszem Finchert, értetlenül állok a dolog előtt.

Egyszóval nem hinném, hogy sokáig megmaradna az emlékezetemben A Zodiákus a maga szétfutó szálaival, logikai kérdéseivel, elnagyolt atmoszférájával. Fincher teljesen elfelejtette, amihez ért: a feszültségteremtést, a megjósolhatatlanságot, a döbbenetes befejezést. De akár összefoglalhatom egyetlen rövid mondatban is a dolgot: Fincher ezúttal elfelejtett játékfilmet készíteni.

(Vacancy)

amerikai, 2007. 85 perc

rendező: Antal Nimród

Egyben elhagyott kreativitás is? A Kontrollos Antal Nimród visszacsusszant Amerikába filmeket készíteni, a shakespeare-i kérdés pedig innentől így hangzik: bánjuk vagy nem bánjuk? Szívem szerint - úgymint: őszintén - annyira nem érdekel a dolog. A Kontroll okos film volt, egyetlen nagy allegória az egész, de nem fröcsögtem nyálat az első igazi magyar vicces-thrillerért. Úgyhogy a látszat szerint Antal Nimród jött, látott, győzött, aztán... visszament. Állítólag máris második amerikai filmjén ügyködik.

Merthogy az első az Elhagyott szoba. Mit mondjak, kihagyhattam volna. Csakis a neve miatt néztem meg, mert a sztori valami elcseszettül együgyűnek hangzott. Aztán be is bizonyosodott, hogy az is. Maga a film minimálszereplős, minimálhelyszínes, minimálváltozatos tucatprodukció. Olyan igazi se íze, se bűze alkotás, markáns kézjegy nélkül, emlékezetes pillanatoktól mentesen szenvedő. Semmilyen. Steril.

No jó, azért volt, ami tetszett is benne. Például helyenként valóban klausztrofób atmoszféra ülte meg a képsorokat. (Huh, ezt a fogalmazást!) Mert a szobába bezárva igazán félelmetes volt, hogy ki kopog-zörög-szórakozik. Meg lent, a nyomasztóan szűk alagútban ténylegesen úgy éreztem, fogyogat az én levegőm is. De aztán - ahogy az lenni szokott - amikor kiderült, mivel is, kivel is állnak szemben hőseink, unalomba fulladt az egész. Meg tehetetlenségbe. Nem jöttek a fordulatok (ahogyan a támadók sem igen iparkodtak), és csak vártam, mikor lesz már ennek vége. Így vagy úgy, nem érdekelt.

Hát, kedves Antal Nimród, mi lesz a jövőben? Tudom, valahol el kell kezdeni, valahogy meg kell ragadni, de ha nem vigyázol, véglegesen egy helyben is ragadsz! Bár mi vagyok én, hogy tanácsokat osztogassak? Szimpla néző, akinek arról van jogalapja dönteni, tetszett vagy nem tetszett neki az eléje került produkció. No jó, akkor hát: egyszer nézhető az Elhagyott szoba, de hogy nyomot nem hagy, az hétszentség!