(The Reaping)

amerikai, 2007. 99 perc

rendező: Stephen Hopkins

Elég nagy csapás volt nekem mindezt végigszenvednem. Minek ide 10, ha egyetlenegy is elveszi a kedvét az embernek?! Az addig oké, hogy a bibliai tíz csapás kontúros atmoszférát adhat egy efféle misztikus thrillernek, na de ez a szektás bugyutaság már keményen megülte a gyomromat. Szóval ami jó lehetett volna, elsüllyedt a középszerűségben. Teljesen.

Sajnos a szokványos dramaturgia, a középszerű fordulatok, az erőltetett hallucinációs-látomásos közbeékelődések lehúzzák a filmet a vérré változott pocsolya legaljára. Sablon a néger asszisztens, a majdnem-szerelmi-szál és az anya-gyermek kapcsolat is. Egyszóval minden. Érdekes és egyre inkább követett tendencia, hogyan csináljunk gyorsan rémisztgetős mozit. Van néhány jól bevált klisé, fordulat, panel, amelyet mind beleszórnak egy kalapba, és véletlenszerűen kihúzogatják őket - akár a tévés szappanoperáknál. És láthatólag jól működik a dolog, mert legalább az előállítási költségeket visszatermelik ezek a sablonfilmek.

Hilary Swank-et sem értem. Két Oscar után ekkora blamában szerepelni! Nem hiszem, hogy ennyire pénzszűkében lenne, és A tíz csapás a filmográfiájában sem fog túl jól mutatni. Na mindegy, végső soron ő tudja. Én meg csak sajnálhatom. Mindenesetre jól lenne, ha ott Hollywoodban egy kicsit jobban megerőltetnék magukat, és nem tennének tönkre élből ígéretes alapanyagokat!

(Gui si)

tajvani, 2006. 108 perc

rendező: Su Chao-Bin

Minden adott volt egy érdekes, félelmetes, fordulatos, távol-keleti atmoszférával megkent filmhez. Mert a Silk (eredeti nyelvén Guisi) tajvani misztikus sci-fi thriller-horror. Még kimondani is élvezet. Aztán hogy mi lett belőle? Végső soron hellyel-közzel (sok-sok hellyel-közzel) valami olyasmi.

Nem szerencsés egybemosni a japán, a kínai vagy a koreai filmek jellegzetességeit, mert bár testvérileg fogják egymás kezét, egyikben több az, amely a másikban kevesebb. Nos, láttam én már egy remek thaiföldi thrillert (Shutter), és most a szemem elé került ez a tajvani próbálkozás. Azért hívom próbálkozásnak, mert nem hinném, hogy ezen műfaj hosszú-hosszú múltra nyúlik vissza ebben az ázsiai országban.

Hogy végül milyen lett a Silk? Amolyan zavaros, de élvezhető. Próbáltak sok mindent beletömni, a műfaji kellékek határain belül és túl, de a kevergetés már nem sikerült tökéletesre. A történet ugyan követhető íven halad előre, de néhol mellék- (és talán még zsák) -utcákba kódorog el. Én valahogy nem érzem a megfeleltetést a szellemgyerek története és a főhős kórházban fekvő anyja között, hacsak nem életről és halálról beszélünk. (Mert ugyan természetesen ezekről folyik a sztori, de nekem akkor is ütötték egymást.) Szerintem erőteljesen eltérő emocionális dimenziók ezek.

Azt elismerem azonban, hogy az író-rendező Su Chao-Bin nem volt fantáziának híjával. Újdonságot, és kimondottan élvezhetőséget ott látok a dologban, hogy olyan szegmenseket próbált több-kevesebb sikerrel összekapcsolni, amelyek egy filmen belül nem gyakran jelentkeznek együtt. Ez az előnyére írható, az pedig, hogy ezek nem mindig sikerültek teljesen, a rutintalanságára. De nem baj. A Silk egyszer mindenképpen élvezhető, időnként elgondolkodtató, néhol talán megdöbbentő, de mindenképpen változatos. (Bár ebben az esetben a változatosság nem feltétlenül pozitív vonás.) Egy szó mint száz: hajrá Tajvan!

(Shi gan)

dél-koreai-japán, 2006. 97 perc

rendező: Kim Ki-duk

Kim Ki-duk ezúttal az emberi kapcsolatok legintimebbikét, a szerelmi viszonyt boncolgatja. És hogy a boncolgatás kifejezés egyáltalán nem túlzó, arra a film témája a bizonyíték.

A legtöbb kapcsolatban elérkezhet (nem feltétlenül, erre vigyáztam!) a kiégés, a megúnás, a belefásulás, a kifáradás. Amikor a partnert már csak az eltelt idő nyoma (nyomása?) köti hozzánk. Mindennapos dolog, mégis érdemes a mélyére ásni: hogyan lehetséges mindent a régi kerékvágásba visszazökkenteni? A dél-koreai rendező nem lenne önmaga, ha nem szélsőségben gondolkodna, egyszersmind nem adná meg a kegyelemdöfést a léleknek, a szívnek. Merthogy megadja. Méghozzá eléggé brutális módon.

A nő, Seh-hee neurotikus személyiség: a végletekig féltékeny, erőteljes dühkitörésekre hajlamos, idealista szirupba menekülő. Ezért is dönt úgy, hogy kiégni látszó kapcsolatát értelmetlen tettel kívánja helyrehozni. Egyúttal olyan morális, reális és naturalista kérdéseket felteendő, miszerint: a szerelem vajon testhez, külsőhöz kötött vagy ami szemmel látható, az lényegtelen?; vizuálisan vagy érzelmileg él bennünk a másik?; a múlt a hasonlóval felülírható-e?; a külső változása a belsőt is magával rántja-e? Amit tesz (illetve tetet magával), a férfi, Ji-woo visszaszerzésére szolgál, ám mélyebb összefüggések kitörésére ad alapot. És ezt látjuk mi.

Az Idő szándékosan tart magától távol bennünket. Azért, hogy ne csak a nő és a férfi történetét lássuk, hanem elvonatkoztatva (esetlegesen) a sajátunkat is. Kim Ki-duk megint érzi, mit akar közölni, és tudja, hogyan kell azt emocionálisan tálalnia. Brutális a történet, szánalmat keltő az emberi kapcsolatok harmóniájának felrúgásával, végkimenetele pedig kétségek közé taszító. Mert az, hogy az utolsó kockákon a felismerhetetlenségig átplasztikázott nő az utcán (szó szerint) összefut régvolt külsejű énjével, kegyetlen felismerésre ösztönözhet. Nevezetesen, hogy a változás, az elmúlás, a haladás csak az idő tréfája, talán nem is előre történik, hanem... Na igen! Ki mit gondol?

Érdekes, az Idő mennyire nélkülözi a humort. Vagy talán nem is érdekes, hanem úgy kéne fogalmaznom, hatásos? Kim Ki-duk filmje ténylegesen elménkbe-szívünkbe hatol. Megfog, megcsavar, és egy másik irányba lök. Hogy a kés alá vagy éppen attól el, az egyénenként változó kell, hogy legyen. Esetleg valójában pontosan egyfelé? Az új arc, az új (vagy módosított) élet talán éppen a felcserélhetőséget jelenti? Félek! Nem akarok tovább menni...!

(The Number 23)

amerikai, 2007. 98 perc

rendező: Joel Schumacher

Jim Carrey ezúttal nem bohóckodik, helyette elmegy az esze. Vagy inkább éppen hogy megjön. A film végkimenetelének tükrében ez utóbbi a helytálló.

Joel Schumacher nálam nagyon jó rendező. (Persze pl. a Batman-es tévútjáról inkább nem ejtek szót.) Érti a mesterség kreatív fogásait, tisztában van a nézői szemléletmóddal. A 23-as szám című thrillerből is kihozza, amit lehet. Az már nem az ő hibája, hogy a film helyenként összevissza, logikátlan, sőt mi több: manipulatív. Ez utóbbi az, amire én a leginkább ugrom! Mert ugyebár a sztori végi csavar úgy sportszerűtlen, ahogy van. Hogy legyen egy megdöbbentő befejezés, bedobják: Sparrow-nak hogy, hogy nem, van egy "előző" élete. Erre mondom én, hogy így marha könnyű. Meg azt, hogy egyben szánalmas is!

Jim Carrey viszont nagyon jó! Most már biztos, hogy két karakter tökéletesen illik hozzá: a bohóckodó infantilisé és a kétségbeesésbe taszított őrültté. Az elsőt én ki nem állhatom, de a másodikra rábólintok. Walter Sparrow szerepében hitelesen játssza az őrületbe kergetettet, aki a végére akar járni az életét sújtó számmisztikának. Becsavarodása finoman ívelő, ugyanakkor kíméletlenül biztosan és fokozatosan mélyülő-magasodó. Remek, na! És jól áll neki, habár ennek nem biztos, hogy ő maga feltétlenül örül(ne). :-)

A 23-as szám tehát jól megrendezett, de egyben gyengécske lábakon álló sztori, amely egyszeri szórakozásnak elegendő, de tovább nem mutat. Jók a színek, a fények, de Carrey egymaga kevés, hogy érzelmi egyensúlyt is teremtsen. Mivel gyakorlatilag egyedüli szereplő a filmben (felesége és fia ha vannak, sincsenek a vásznon), nincs alternatíva, őrületével valamilyen szinten a néző is azonosul. Ez pedig egyszerre köszönhető neki, a forgatókönyv hibájának és a rendező hozzáértésének. Ez is ritka, hogy mindezekből - végső soron - pozitívan jöjjön ki egy film.

(Frida)

amerikai-kanadai, 2002. 118 perc

rendező: Julie Taymor

Hihetetlenül színes film! Ezzel pedig pontosan jellemzi mind a főhős Frida Kahlo mexikói festőművésznő produkcióit, mind pedig életének egyes történéseit. Igaz, nem rajongok annyira az ilyetén élettörténetekért, de Frida létének fordulói mégis megragadtak, mivel nem voltak híján sem a humornak, sem a drámának, sem pedig a cinizmusnak. Egyszóval ha nem  is festő-, sokkal inkább filmvászonra kívánkoztak.

Ahogy elnézem a neten talált Frida-Diego esküvői fotót, jobb párosítást nem is találhattak volna a szerepekre, mint Salma Hayek-et és Alfred Molina-t. Működik köztük az interakció, megvannak a feszültség ábrázolásához szükséges szikrák és karakteresen elütnek egymástól. Ahogy kell. Hayek-et én még nem láttam ennyire komoly szerepben, pedig tud ő, ha akar (- és ha kell neki; nem úgy, mint pl. a Desperado-ban vagy az Alkonyattól pirkadatig-ban).

Ami még nagyon megragadott, az a film fényképezése és a művészeti rendezése. Az elején megtörténő buszbaleset például annyira zseniálisan van megkomponálva, hogy - miután összerakja a néző az elméjében a soklátószögű kavalkádot - teljesen ledöbbent. Vizuális és operatőri bravúr, amely kiválóan demonstrálja egy efféle baleset komponenseit és apróságait, a láthatótól kezdve az érezhetőig, a kardinálistól a jelentéktelenig. Többször történik képszerű (festményszerű) beállítás, ábrázolás, megvilágítás, amely persze kutya kötelessége a téma miatt, mégis kreatívan meg is valósított.

Frida Kahlo élettörténete tehát nem mindennapi volt - egyedi, akár a művészete. Hogy tanulság, következtetés levonható-e belőle? Nem hiszem. Ugyanúgy nem, ahogyan egy festmény sem fejthető meg a maga teljességében, minden vonatkozásában. Mert a textúra mindig sokszorosan összetettebb, mint maga a látvány. És ez nemcsak a művészeti alkotásokra igaz, hanem az áttekinthetőnek hitt életre is. Sőt!