(Frida)

amerikai-kanadai, 2002. 118 perc

rendező: Julie Taymor

Hihetetlenül színes film! Ezzel pedig pontosan jellemzi mind a főhős Frida Kahlo mexikói festőművésznő produkcióit, mind pedig életének egyes történéseit. Igaz, nem rajongok annyira az ilyetén élettörténetekért, de Frida létének fordulói mégis megragadtak, mivel nem voltak híján sem a humornak, sem a drámának, sem pedig a cinizmusnak. Egyszóval ha nem  is festő-, sokkal inkább filmvászonra kívánkoztak.

Ahogy elnézem a neten talált Frida-Diego esküvői fotót, jobb párosítást nem is találhattak volna a szerepekre, mint Salma Hayek-et és Alfred Molina-t. Működik köztük az interakció, megvannak a feszültség ábrázolásához szükséges szikrák és karakteresen elütnek egymástól. Ahogy kell. Hayek-et én még nem láttam ennyire komoly szerepben, pedig tud ő, ha akar (- és ha kell neki; nem úgy, mint pl. a Desperado-ban vagy az Alkonyattól pirkadatig-ban).

Ami még nagyon megragadott, az a film fényképezése és a művészeti rendezése. Az elején megtörténő buszbaleset például annyira zseniálisan van megkomponálva, hogy - miután összerakja a néző az elméjében a soklátószögű kavalkádot - teljesen ledöbbent. Vizuális és operatőri bravúr, amely kiválóan demonstrálja egy efféle baleset komponenseit és apróságait, a láthatótól kezdve az érezhetőig, a kardinálistól a jelentéktelenig. Többször történik képszerű (festményszerű) beállítás, ábrázolás, megvilágítás, amely persze kutya kötelessége a téma miatt, mégis kreatívan meg is valósított.

Frida Kahlo élettörténete tehát nem mindennapi volt - egyedi, akár a művészete. Hogy tanulság, következtetés levonható-e belőle? Nem hiszem. Ugyanúgy nem, ahogyan egy festmény sem fejthető meg a maga teljességében, minden vonatkozásában. Mert a textúra mindig sokszorosan összetettebb, mint maga a látvány. És ez nemcsak a művészeti alkotásokra igaz, hanem az áttekinthetőnek hitt életre is. Sőt!