(Die Hard 4.0)

amerikai, 2007. 135 perc

rendező: Len Wiseman

Hát most már a Legdrágább az életed. Csak az a szomorú, hogy az egész valahogy túllépett John McLaine-en, ergo az egész filmen kívül reked a néző. Már csak szemlélők vagyunk, nem átélők. De hát mit csináljunk, ha ez a trend? Sajnos valamit valamiért. Világpusztítás, de csakis a filmvásznon.

Bruce Willis sármja nem kopott, bár az idő eljárogat felette. (Én beszélek?) Fanyar mosolya, életúntsága talán a régi, nem úgy attitűdje. Míg régebben nagyban szart volna az egészre (bocsánat, de így stílszerű), hagyta volna a fenébe a nyávergó számítógépkalóz srácot, most ő lett a szamaritánus. Mint a 3-adik részben Samuel L. Jackson. Na ja, talán mégis öregszik.

Az elején ott tartottam, hogy ez a Die Hard már nem az a Die Hard. Időnként az volt a letaglózó benyomásom (mármint engem letaglózó), hogy valamelyik képregény- vagy animációs filmet nézem. Oké, olvastam, hogy viszonylag kevés a CGI a filmben, de akkor is totálisan elkalandozott az akciódömping a képregényábrázolás felé. És én ezt nemhogy ki nem állhatom, de ebben az esetben - mivel kultikus imázst rombolt - dühített! Miért kell mindig a vizualitásnak a realitáson felülemelkednie...?

No mindegy. Azért olyan nagy csapás nem ért. Pedig tényleg szeretem az öreg Bruce-t, Isten a megmondhatója. Ha akcióhősről van szó, nálam az első 3 között biztosan eszembe jut. Mert ezeknek a mai "hero-knak" (pl. Vin Diesel) se ízük, se bűzük. Átlátszóak, mint egy tisztára mosott ablak; stílus, egyéni(es)ség és karizma nélkül. (mert ugyebár a karizom nem egyenlő a karizmával... Ha-ha-ha!).

Tehát pro és kontra: bármilyen gagyi tucat irányába is ment el a Die Hard negyedik folytatása, azért jó volt benne látni az öreg Bruce-t. Kopaszon, mélyült ráncokkal, lassabb mozgással. Én továbbra is az ő hősköd... izé hősiességére esküszöm!

(Music and Lyrics)

amerikai, 2007. 96 perc

rendező: Marc Lawrence

Hugh Grant újra csúcsformában. Nem tudom, miért, de nekem kicsit olyan mellék-érzésem volt, mintha ez amolyan "a nagy visszatérés" atmoszférájú filmje lenne. Bár lehet, csak azért, mert a sztori is erről szól.

Mindenesetre az világosan kiderült, hogy a jó öreg Hugh mégsem annyira öreg, mint amennyire azt a ráncai mutatják. A Zene és szöveg című (furcsa, lényegretörő, stílszerű című) film üdítő romantikus vígjáték. Pontosan azért, mivel a főhős Hugh szinte lubickol a szerepében. És baromira jól is áll neki az egykor volt popsztár gúnyája. Mit nekünk A-HA, Duran Duran vagy Chesney Hawkes (emlékszik még rá valaki...?), ha a POP nevű együttesben láthatjuk Hugh Grant-et a billentyűk mögött énekelni és rázni?

Drew Barrymore is édes a filmben, mint rendesen. Ő nem az a tipikus szépség, de nekem mindig is aranyos volt és már az is marad. A szende kislány karakterét hozza ezúttal is, megspékelve némi belevalóssággal, titokzatossággal, tudatossággal. Igazság szerint kellenek is szerepéhez ezek a plusz dimenziók, mivel Hugh figurája nagyon erőteljes a vásznon. Ezzel nagyjából kiegyensúlyozódik kölcsönös egymásrautaltságuk, amely mindig a jó filmek alapja.

Most már elég a szövegből, nézzük a zenét! Na az valami pokoli. Pokoli jó! Annyira a '80-as éveket idézik Hugh "egykori" (mármint a film szerint) számai, hogy azt már szinte fájdalmasan kellemes hallani. Rég elfeledett stílus tör magának újra utat a divathoz. Kedve támad az embernek elővenni az akkori slágereket. És milyen kellemes hallani Drew és Hugh duettjét is! Egyiküknek sincsen kiemelkedően jó hangja, de éppen ez adja a történet hitelét, élvezetét.

Mindent egybevetve nagyon kellemes kis film a Zene és szöveg a csúcsrafuttatott Hugh Grant-tel és a nálam két évvel idősebb, de még mindig fruska-szerű Drew Barrymore-ral. Azt meg persze mondanom sem kell, hogy a ma esti borotválkozásom közben a film soundtrackját fogom hallgatni.

(Sólo mía)

spanyol, 2001. 96 perc

rendező: Javier Balaguer

Én meg a tied. Szép boldog család, ahol az erőszak erőszakot szül. Bár lenne így a legtöbb esetben - mondatja velem igazságra törő lelkem a brutalitás köpenyébe öltözve.

Az Enyém vagy! spanyol film. A családon belüli erőszak témájáról szól; semmi egyéb, csak a létező - de kevésbé vállalható - valóság szaván. Nem szép film, de nem is az a célja, hogy idealizáljon. Inkább hogy tipizáljon olyan dolgokat, amelyek nap nap után esnek meg az arra ítéltetett családok viszonyrendszerein belül. Amilyen kusza körmondat, olyan egyszerű lényeg.

Paz Vega a szenvedő feleség-anya. Hinni szeretne férje "esküszöm megváltozom" hitegetéseinek, pedig valahol mélyen biztosan érzi, hogy hiába. Érdekes viszont férfiszemmel tekinteni őt! Mert miért nem tud lemondani a cigarettáról, amikor állapotos? Miért akar továbbra is dolgozni terhesen, amikor nincs rá szüksége? Jó, jó, apróságok ezek, mégis mutatják, hogy minden éremnek két oldala van. Persze akkora lapja egyiknek sem lehet, amely indokolná a férj bánásmódját.

Sergi López a brutálissá váló férj. A dolog fokozatosan következik be, ezért nem látható előre. Összegyűlik a munka, a hajtás, a felelősség okozta frusztráció, amit valahol, valahogyan ki kell engedni. És mi lehetne a legkézenfekvőbb, ha nem az állandóan mellettünk élő társ? Szimpla ügy, szimpla hétköznapiság, szimplán hátborzongató.

Csak a vég nem az. Mert a feleség felveszi a kesztyűt. Hirtelen gondolat, hirtelen érzés, na ez az igazi drámaiság! A nem mindennapi történés. A meglepetés. Átformáljuk, átalakítjuk egymás attitűdjeit; néha úgy, hogy észre sem vesszük. Hatunk a másikra, aki visszahat ránk. Látens dolog, olykor meglepő végkifejlettel. Itt, a filmben, egy véletlen baleset oldja meg a problémát. Senki nem számít rá, a néző sem. Külső "betolakodó" a megoldás kulcsfigurája. Mintegy Isten keze? Vagy az igazságszolgáltatásé? Ki tudja. Ennyi.

De vajon a valóságban is létezik ilyen népmesei befejezés? És ha igen, mekkora arányban/százalékban? Mérte-e már valaki, egyáltalán mérhető lenne-e? Dehogy! A legtöbb erőszak rejtve marad a külvilág számára. Még az egyértelmű üzenetek ellenére is. Mert sokszor nem akarunk (tisztán) látni. Ami a filmben egyértelmű, a valóságban sokkal-de-sokkal bonyolultabb. De, azt hiszem, ez már egy másik történet...

(Premonition)

amerikai, 2007. 110 perc

rendező: Mennan Yapo

Szerintem Sandra Bullock-nak jól áll a thriller. Egy ilyen műfajú film (el)szenvedő hőseként ugyanis nincsen sok dolga az ember fiának-lányának: rémüldözni, ijedten nézni, kapkodni-futni, iszonyodni... stb. Ezek pedig annyira nem megterhelő színészi feladatok. Jó, jó, néha drámaiságot is kell vinni a dologba (pl. mikor megtudja a főszereplő, hogy a férje halálos baleset áldozata lett), de ezzel már csak elboldogul valahogy az aktor, ha úgysem ez a film központi motívuma (mármint a fejlett drámaiság). Egy szó mint száz: Sandra nekem tetszik ebben a szerepkörben, hiszen jócskán kinőtt már ő is mosolygós fruska karakter életkorából. Bocs.

Az már más kérdés, hogy a Megérzés nem a legjobb film. Rendben van, túlzottan rossz sem, hiszen a témája számomra nagyon érdekes (a hét random-szerűen megélt napjai). Én komálom az idősíkokkal játszadozó mozikat, a nem lineáris elképzeléseket, ahol elő kell vennie az embernek az agyát is, nem csak a látóidegrendszerét. Ez pedig olyan. Persze az is benne van a pakliban, hogy a rejtély napvilágra kerülése után már elvész a feszültség.

A Megérzéssel egy darabig semmi baj, növekszik a talány, a feszültség; néha hol világosodik a "kép", hol egyre inkább homályosul. De amikor erőnek erejével a felszínre bukkannak a logikai hiányosságok (értsd "óriáshibák"), már az elmém harcol az érzelmeimmel. És tisztán az előbbinek áll a zászló. El nem tudom képzelni, hogy nem vettek észre akkora bakikat (ha nem is a forgatókönyvben, de legalább a kész film végigülése után), mint a nagyobbik lány arcának összeszabdaltsága! (A film kezdetén szerda van, és a lány arcának semmi baja, míg később kiderül, hogy az előtte lévő napon, tehát kedden futott bele az üvegajtóba.)

Őszintén megijedtem a film végén is, hogy valahogy életben tartották a lányok által (én persze nem értem, miért...) körülrajongott Julian McMahon-t, de "csupán" azzal cseszték el az ígéretesen borzongató negatív befejezést, hogy a filmbeli Sandra a férj halála előtt teherbe esett. Könyörögve kérdezem: miért kell mindig a cukormáz, a melasz? Miért kell pozdorjává zúzni egy nagy műgonddal (hm, hm, a hibákat nem számítva) felépített atmoszférát?

A francnak kell mindennek mindig jól végződnie? Hát vajon ezt tanultuk a valódi élettől...? Valahogy nem úgy rémlik.

(La vida secreta de las palabras)

spanyol, 2005. 112 perc

rendező: Isabel Coixet

Egy tenger közepi olajfúrótoronynál kevés magányosabb pont akadhat a világon. Ugyanakkor ez a hely - éppen szélsőséges voltánál fogva - nem is lehetne alkalmasabb titkok-érzések-elfojtások felszínre buggyanásához és a gyógyuláshoz.

Mert hát A szavak titkos élete pontosan itt játszódik és erről szól. Elszigetelt atmoszférában, a testi-lelki sérülések zárt és ingerszegény mezsgyéjén, a nemi elkülönülés paradicsomában (poklában?). Hanna (a kifejezéstelenből "érzővé" fejlődő Sarah Polley) és Josef (a karizmatikusan felszínesnek tűnő Tim Robbins) itt találnak egymásra és végső soron leginkább magukra.

Az alap egyszerű, ugyanakkor nagyon látványos a filmvásznon. Két eltérő nemű, identitású, hátterű, attitűdű karakter, akik egymás nélkül frusztráló múltjuk miatt nem lehetnek teljesek. Egymás hathatós támogatásával azonban végül kiteljesednek, meggyógyulnak. Baromi szimpla sztori, emlékezetes, hiteles és külcsínyű-belbecsű megvalósítással. Azt hiszem, ezt nem kell tovább bogozgatnom.

Ami tényleg kiemelendő: a szavak titkos élete. Vagyis a titkok szavak általi életre kel(t)ése. Hihetetlenül találó zanzásítás. Nagyon jó az a dupla vibráció, amelynek során a karakterek kibomlanak - a kényszerbeteg Hanna tettei, viselkedése és testjátéka folytán kap mélységet, a felszínesként bemutatkozó Josef pedig szavai, gondolatai által bukkan a felszín alá. Eltérő módon, de egymást szabadítják meg láncaiktól és kötik magukhoz a másikat. Méghozzá a néző előtt is működőképesen.

A befejezés viszont nekem nem tetszett, mert szerintem más irányba vitte a filmet, mint amiről szólni szándékozott. Túlzottan konkretizált így, ahelyett, hogy a nekem jobban tetsző "általánosítás" (azt hiszem, az absztrakcióra gondolok) lett volna a lényege. Igazi happy endet varázsolt olyan témákban, amelyek nem feledésre, hanem tanulságra (bár nem jó szó ez, érzem) szántak. Nem lett volna szabad így leegyszerűsíteni ezt; sokkal több volt mögötte, mint hogy ekképpen lezáródhasson, egyszer s mindenkorra megoldódhasson.

De most már mindegy. Lehet, nekem nem kéne ennyire ragaszkodnom a túlléphetetlenséghez, és inkább a gyógyírre kellene koncentrálnom. Hiszen mégiscsak egy filmet láttam, nem...?