(Die Hard 4.0)

amerikai, 2007. 135 perc

rendező: Len Wiseman

Hát most már a Legdrágább az életed. Csak az a szomorú, hogy az egész valahogy túllépett John McLaine-en, ergo az egész filmen kívül reked a néző. Már csak szemlélők vagyunk, nem átélők. De hát mit csináljunk, ha ez a trend? Sajnos valamit valamiért. Világpusztítás, de csakis a filmvásznon.

Bruce Willis sármja nem kopott, bár az idő eljárogat felette. (Én beszélek?) Fanyar mosolya, életúntsága talán a régi, nem úgy attitűdje. Míg régebben nagyban szart volna az egészre (bocsánat, de így stílszerű), hagyta volna a fenébe a nyávergó számítógépkalóz srácot, most ő lett a szamaritánus. Mint a 3-adik részben Samuel L. Jackson. Na ja, talán mégis öregszik.

Az elején ott tartottam, hogy ez a Die Hard már nem az a Die Hard. Időnként az volt a letaglózó benyomásom (mármint engem letaglózó), hogy valamelyik képregény- vagy animációs filmet nézem. Oké, olvastam, hogy viszonylag kevés a CGI a filmben, de akkor is totálisan elkalandozott az akciódömping a képregényábrázolás felé. És én ezt nemhogy ki nem állhatom, de ebben az esetben - mivel kultikus imázst rombolt - dühített! Miért kell mindig a vizualitásnak a realitáson felülemelkednie...?

No mindegy. Azért olyan nagy csapás nem ért. Pedig tényleg szeretem az öreg Bruce-t, Isten a megmondhatója. Ha akcióhősről van szó, nálam az első 3 között biztosan eszembe jut. Mert ezeknek a mai "hero-knak" (pl. Vin Diesel) se ízük, se bűzük. Átlátszóak, mint egy tisztára mosott ablak; stílus, egyéni(es)ség és karizma nélkül. (mert ugyebár a karizom nem egyenlő a karizmával... Ha-ha-ha!).

Tehát pro és kontra: bármilyen gagyi tucat irányába is ment el a Die Hard negyedik folytatása, azért jó volt benne látni az öreg Bruce-t. Kopaszon, mélyült ráncokkal, lassabb mozgással. Én továbbra is az ő hősköd... izé hősiességére esküszöm!