(La vida secreta de las palabras)

spanyol, 2005. 112 perc

rendező: Isabel Coixet

Egy tenger közepi olajfúrótoronynál kevés magányosabb pont akadhat a világon. Ugyanakkor ez a hely - éppen szélsőséges voltánál fogva - nem is lehetne alkalmasabb titkok-érzések-elfojtások felszínre buggyanásához és a gyógyuláshoz.

Mert hát A szavak titkos élete pontosan itt játszódik és erről szól. Elszigetelt atmoszférában, a testi-lelki sérülések zárt és ingerszegény mezsgyéjén, a nemi elkülönülés paradicsomában (poklában?). Hanna (a kifejezéstelenből "érzővé" fejlődő Sarah Polley) és Josef (a karizmatikusan felszínesnek tűnő Tim Robbins) itt találnak egymásra és végső soron leginkább magukra.

Az alap egyszerű, ugyanakkor nagyon látványos a filmvásznon. Két eltérő nemű, identitású, hátterű, attitűdű karakter, akik egymás nélkül frusztráló múltjuk miatt nem lehetnek teljesek. Egymás hathatós támogatásával azonban végül kiteljesednek, meggyógyulnak. Baromi szimpla sztori, emlékezetes, hiteles és külcsínyű-belbecsű megvalósítással. Azt hiszem, ezt nem kell tovább bogozgatnom.

Ami tényleg kiemelendő: a szavak titkos élete. Vagyis a titkok szavak általi életre kel(t)ése. Hihetetlenül találó zanzásítás. Nagyon jó az a dupla vibráció, amelynek során a karakterek kibomlanak - a kényszerbeteg Hanna tettei, viselkedése és testjátéka folytán kap mélységet, a felszínesként bemutatkozó Josef pedig szavai, gondolatai által bukkan a felszín alá. Eltérő módon, de egymást szabadítják meg láncaiktól és kötik magukhoz a másikat. Méghozzá a néző előtt is működőképesen.

A befejezés viszont nekem nem tetszett, mert szerintem más irányba vitte a filmet, mint amiről szólni szándékozott. Túlzottan konkretizált így, ahelyett, hogy a nekem jobban tetsző "általánosítás" (azt hiszem, az absztrakcióra gondolok) lett volna a lényege. Igazi happy endet varázsolt olyan témákban, amelyek nem feledésre, hanem tanulságra (bár nem jó szó ez, érzem) szántak. Nem lett volna szabad így leegyszerűsíteni ezt; sokkal több volt mögötte, mint hogy ekképpen lezáródhasson, egyszer s mindenkorra megoldódhasson.

De most már mindegy. Lehet, nekem nem kéne ennyire ragaszkodnom a túlléphetetlenséghez, és inkább a gyógyírre kellene koncentrálnom. Hiszen mégiscsak egy filmet láttam, nem...?