(Scoop)

angol-amerikai, 2006. 96 perc

rendező: Woody Allen

Csak hogy kerek legyen, harmadszor is Woody Allen. Ezúttal egy teljesen friss filmje került terítékre. A Füles (eredetiben Scoop) 2006-ban készült, és az új Woody kézjegyekkel íródott. Azazhogy a már nem önmagában tévelygő neurotikus szerepkörben tündököl, hanem karaktere a cselekmény fogaskerék-fontosságú része.

Persze most is tekinthető független "életnek", de hát ettől Woody Allen a Woody Allen. Nagyon tudja azt, hogy karakterei önmagukban is megálljanak a kulisszák, cselekmény nélkül, de az utóbbi időben - mióta más műfajokkal és attitűdökkel is próbálkozik - figurái teljesen a cselekmény része(se)i. Míg az Annie Hall-ban vagy a Hannah és nővérei-ben (lásd korábbi bejegyzéseimet) karakterei még úgy-ahogy elválaszthatók a történet egészétől, és önmagukban is mesélnek, a Füles-ben már (félve merem leírni: "csak"?) 100%-os tartozékai a sztorinak: majd' minden esemény keresztülmegy rajta és fordítva.

Itt épp Scarlett Johansson-nal játszik "apát és lányát", amolyan hagyományos (értsd: elcsépelt, klisés) össze nem illő párost. Nem működik rosszul a dolog, bár Woody és Scarlett tényleg tűz és víz (ég és föld?). Van köztük némi szexuális báj (nem feszültség), csipkedős-marakodós interakció, fiatal-öreg (bocsánat) taszítás.

A történet maga nem nagy szám, helyenként lapos is volt nekem. De a Füles beleillik az új Woody Allen filmek "kísérletező" (szabad ezt mondani vajon 40 év munkásság után...?) vonulatába. Értéke persze megkérdőjelezhető a már említett korábbi, díjnyertes filmjei tükrében, de ennek eldöntése úgysem a tisztem. Puszta szórakozásnak itt-ott csikorogva ugyan, de megteszi. Kíváncsian várom, mivel rukkol elő legközelebb a Nagy Illuzionista Woody Allen.

(Peter's Friends)

angol, 1992. 101 perc

rendező: Kenneth Branagh

Az első hallásra ostobának tűnő cím egy tragikomikus Kenneth Branagh filmet takar 1992-ből. Láttam már nemegyszer, de most újra elővettem. A magam és valaki más kedvéért főleg.

A Szilveszteri durranások lehetne komédia, de annál sokkal mélyebb. Lehetne dráma, de annál sokkal összetettebb. Lehetne amerikai fellengzős, de szerencsére tolakodásmentes brit. Nagy kedvencem, mert nem takargat cukormázzal, nem száműz a tabuk világába valós problémákat, és csak óvatosan gömbölyíti esztétikusra az összetevőket. Ettől válik hitelessé, egyszersmind keserédessé. A gyászoson innen, de a szomorún túl. Kiegyensúlyoz. Ad is, vesz is el, de mindenekelőtt meghagy. A remény hitében.

Kenneth Branaghot ismerjük, tudjuk, hogy ért a rendezéshez. Szerintem ugyan nem kiemelkedő színész, annak ellenére sem, hogy tagja volt a kitűnő nevű Royal Shakespeare Company társulatának. De rendezni szerintem nagyon tud. "Puhán" nyúl úgy a karakterekhez, mint a történethez. Nem erőszakosan kéznyomot hagyóan, hanem engedően: mind a sztori, mind a figurák hadd keljenek életre úgy, ahogyan az összhatás (maga a film) megköveteli. Ettől válik ez az eredetiben 'Peter barátai' történet könnyű, ámde kútmély "mesévé", amely magával ragadja a nézőt, érzelmek átélésére és az életről való elgondolkodásra késztet.

Szemünknek-szívünknek kedves és elutasító karakterek kelnek életre a kastély falai között, hogy színvonalas, összeálló és kiegyensúlyozott történetben lépjenek egymással kölcsönhatásba, hassanak a másikra. A nívós színészi játék és szereplőválogatás pedig még olyan meglepetéseket is tartogat nekünk, mint a Vera Drake-kel világhírűvé váló Imelda Staunton feltűnése, vagy mint a (később) bottal bicegő Dr. House, alias Hugh Laurie gitár-zongorajáték-dalolászása.

A Szilveszteri durranásokat meg kell nézni, és nem is csak egyszer, mivel életünk nehezebb-könnyebb momentumai is vissza-visszatérnek. És ha ezek az ismétlődések Peter kastélyában, barátai körében érnek el engem, bátran állok eléjük!

(Notes on a Scandal)

angol, 2006. 92 perc

rendező: Richard Eyre

Judi Dench egy "állat"! (Bocsánat, de én tudom, hogy értem!) Egyszerűen nem igaz ez a nő. Valami zseniális színésznő! Olyan összetett karaktereket képes megformálni, hogy a néző csak megsejtheti a mélységei(ke)t. Az Egy botrány részleteiben sincs ez másképp.

Ebben a filmben semmi nem az, aminek látszik. Illetve minden az, csak mégis máshogy. Percről percre változik, ki a perverz pszichopata és ki a normális. Bár tartok tőle, a normális jelzőt egyetlen karakterre sem húzhatjuk rá. Az egész film úgy morbid, ahogy van. Zavarbaejtően frucsa minden és mindenki, a néző nem tudja hová tenni a történéseket a saját jól (vagy nem jól) fejlett erkölcsiségében.

Például baromi frucsa volt, hogy a rejtve maradt vagy éppen felfedett motivációk természetellenesen összezavartak. Először Sheba (a fiatal tanárnő) volt a negatív hős, Barbara (az idős, konzervatív tanárnő) a pozitív, aztán a film felénél ez az egész a feje tetejére állt, megfordult, majd végül azt a következtetést vonhattam le, hogy mindketten betegek. (Ezen a "diagnózison" szakértők marakodhatnak, mit is jelent pontosan.)

Éppen ezért tartom elhibázottnak a befejezést! Szerintem az lett volna a helytálló, ha mindezek után ők ketten együtt maradnak saját kis erkölcsi megingásaikban-torzultságukban. A filmbeli vég egy átlag-thriller befejezését vetítette, amely sosem áll jól: túl művi, túl csinált, túl elcsépelt. Bár az is igaz, ha úgy nézzük, hogy az Egy botrány részletei nem mélyreható dráma, hanem egy keményvonalas pszicho-thriller, más nem is lehetne a befejezése. De nekem akkor sem tetszett!

Judi Dench akkor is egy "állat"! Mert nem emberi, amit művel. Úgy játszik, hogy azt nem nevezhetjük színjátszásnak! Az maga a totális beleélés (nem átélés), valóság. Annyira ijesztő, amennyire csak a nem-fikció lehet. És én ezért nagyon imádom őt! Isten ments, hogy a karjai közé kerüljek. Bőven elég, ha "csak" látom. Vagy érzem.

(Hannah and Her Sisters)

amerikai, 1986. 103 perc

rendező: Woody Allen

Megint Woody Allen. Nem baj. Őt szeretjük. Legalábbis a régi vágású (mármint stílusú), mereven rá jellemző filmjeit. Bár mielőtt még baj lenne, leszállok a többes számról, és csak a magam nevében folytatom.

Woody '86-os filmjében (érdekes, én régebbinek saccoltam) a sokszorosan elismert, díjnyertes (milyen furcsa), fóbiáktól nyüzsgő atmoszférát vesézi. A szokásos kulisszák (értelmiségi lét, életcélkeresés, szélsőséges idegbaj, boldogság utáni - megfoghatatlan/kiolthatatlan - vágy) között "vergődünk"; élcesen, odamondogatóan, valósan. Remek! Nemigen vezet 'A' pontból 'B'-be, de nála, ezekben a filmjeiben nem is ez a lényeg. Alakul ugyan a történet, de nálam folyton olyan érzéssel csapódnak le a történések, mintha a folyton állandó körül polemizálnának. De nekem ez tetszik igazán!

Én azt szeretem benne, hogy nem szolgál tálcán erkölcsi tanulsággal, nem okít-magyaráz-rág fülbe; maga a történet az indukáló gondolati síkon, nem pedig ő maga. Illetve dehogynem ő maga, mégsem beszél és mond és érez helyettünk. Ránk hagyja az egészet, miközben ő a háttérben kábán, neurotikusan-cinikusan, hipochondersége teljes tudatában kóvályog.

A Hannah és nővérei epizodikussága ellenére feszes történettel szolgál. Az egyes fejezetek kimondottan jó zökkenők arra, hogy átlássuk az élet fontos és/vagy jelentős pillanatait. Amiket ott és akkor kell megélni, és úgy és olyannyira. Woody tudja ezt, nagyon jól tudja. Nem véletlen, ha malíciózusan mosolyog a kulisszák között jártában-keltében.

(Blowup)

angol-olasz-amerikai, 1966. 111 perc

rendező: Michelangelo Antonioni

Fekete és Fehér. Fehér és Fekete. Játék a színekkel. De vajon szín-e a fekete és a fehér? Valamit kiemel vagy valamit elrejt? A múltra utal vagy éppen a jelenre? A valósra vagy a hamisra?

Baromi sok a kérdés. Nos, Antonioni filmje természetesen nem ezekre (próbál meg) válaszol(ni). Illetve ki tudja! A történet, amit látunk, egy "divatos sztárfotós" (senkitől nem idézek, az idézőjelet csupán megkérdőjelezésnek szánom) napját/napjait mutatja be. Az alkotóvágyát. A belülről jövő művészi elköteleződését. Blabla. Nekem mindez hamis volt, erőltetett, de mondjuk nem éltem a '60-as évek Angliájában, nem ismerem az akkori viselkedést-attitűdöt, úgyhogy ez így patthelyzet. Stop.

Sokkal érdekesebb, hogy ez az önmagába szerelmes fotós kis hétköznapi(?) fényképezkedése során rábukkan valami olyanra, amely mást mutat a szemnek és mást a fotóoptikának. (? = ha művészet, akkor ugyebár nem lehet hétköznapi. A két dolog kizárja egymást.) De vajon mit látott? Gyilkosságot? Vagy mit akart látni? Gyilkosságot? Erre választ egyértelműen nem kapunk, a képzelet és a valóság csakúgy fedik egymást, mint a fotókon a kivehetetlen foltok. Illetve ha valami mégis beszédes, akkor az a film végi pantomim-teniszmeccs. Kinek mit mondott?

Antonioni nagyon érti a dolgát ott, ahol thrillerré szélesíti filmjét. A parkbeli fényképezős jelenet, és a fotóelőhívások jelenetsora kiválóan megkomponált, feszültséget keltő-fokozó. Tökéletes egész mind a kettő, és olyan finoman illeszkedik a film textúrájába, hogy nem látszanak a varratok. Mindez lehet, hogy első olvasatra furcsa, de indoklásom szerint azért helytálló, mert a film "fő" műfaja inkább dráma, mint thriller. Vagy túl messzire és félre megyek?

A Nagyítás képi világa valóban figyelemreméltó. Nemcsak a fekete-fehér színekkel komponál érdekesen (értsd: jelentéshordozóan), hanem ráadásul a kétdimenzió határait szélesíti helyenként hárommá. Zseniális! A "mozgás" ellenére néha azt a benyomást kelti a nézőben, mintha szó szerint álló fotókat nézegetne. Na kérem, valahogy így kell elképzelni, erre teremtődött a filmművészet.

Persze csendben hozzáteszem, hogy helyenként igencsak untam a filmet, de ez azért nem von le semmit az értékéből (vagy az én szellemi állapotomból), mert pont azt ragadtam ki belőle, hogy nem muszáj összefüggő egészként nézni, hanem darabolva is üzen. Akárha egy fényképalbumot nézegetnék. Ott pedig, ugyebár, bátran lehet lapozgatni.