(The Squid and the Whale)

amerikai, 2005. 81 perc

rendező: Noah Baumbach

Furcsa cím, főleg annak tükrében, amiről a film szól. Persze biztosan (sőt, biztosan biztosan, mivel szó is volt róla) szimbolikus, és sajnos nem sok jót üzen. Csalóka végkicsengésű ekképpen A tintahal és a bálna, mivel egész egyszerűen azt közli, a kiút a menekülés. Ez pedig így végtelenül szomorú.

A válás borzalmas fogalom. Úgy hiszem, egy alakulófélben lévő gyerek nehezebben dolgozza fel, mint a halált. Gondoljunk csak bele! A halál egyszeri, "megismételhetetlen", lezárt és rövid. A válás ezzel szemben hosszan tartó, újra és újra sebeket feltépő (azaz "többszöri"), sosem végleges (jó és rossz esetben egyaránt) és kitörölhetetlen. Nem egyenlő a mérleg két serpenyője.

 Noah Baumbach filmje anno nálam valahogy elsikkadt (értsd: sosem hallottam róla ezelőtt). Pedig Oscarra, Golden Globe-ra jelölték. Olyan drámától messze eső színészeket reanimált, mint Jeff Daniels és William Baldwin, vagy állított reflektorfénybe, mint Laura Linney.

A tintahal és a bálna roppant elgondolkodtató, "belegondolkodtató" film, amelyet a lehető legegyszerűbb eszközökkel ér el. Teljesen életillatú (ez most véletlenül sem szag!) jeleneteken keresztül von bele a tragédiába, minden nézőpont figyelembe vételével. Nem teszi le a voksot egyik mellett sem, ezért lehet hatásos bármely nézőnek, hiszen a szerepek széles skálája áll rendelkezésre az azonosuláshoz.

Mindegy, hogy a személyiségét ért súlyos károsodású kisebb kölyök, az elszakadás-felfedezés életkorában lévő nagyobb srác, az önértékelési válságba jutott apa, vagy a pulzálni vágyó anya szemével tekintjük a válást, az eredmény ártó-bántó-belevéső. A sokáig összetart(oz)ó négy élet innentől szétfelé fut majd, kisebb-nagyobb, begyógyuló-maradandó sérüléseket szenvedve.

Tanulságot levonni lehet, nem lehet? Ne házasodjunk, ne váljunk el? Ne vállaljunk gyereket, ne vállaljunk mindörökkét? Ki a megmondhatója? Ki az eldönthetője? Vagy ki a ... szenvedője? Ha egyszer bekövetkezik, mindannyian. Nincs kivétel!

(Annie Hall)

amerikai, 1977. 93 perc

rendező: Woody Allen

Woody Allen-ben azt szeretem, amit egy igazi értelmiségi szerethet benne. A paranoiáját, a fóbiáit, a hipochondriáját, a cinizmusát, a folytonos elégedetlenségét. A "nem találom a helyem az életben"-attitűdjét. Mert ezek mind annyira én is vagyok, vagy lenni szeretnék.

Woody Allen filmjeiben nincsen lehetetlen és nincsen félelmetes. Kötöttségeik ellenére akkora szabadságban élnek a főhősök, amely a végletekig irigylésre méltó. Barátságos és egyben neurotikus világ ez, de hát nem ez a valóság?

Az Annie Hall modern, értelmiségi párkapcsolat-dráma. Legalábbis szűken tekintve. Tágabban maga az élet, de - azt hiszem - ezzel csak közhelyeket köpködök. Alvy Singer (Woody Allen) nagyon szerethető figura, nekem amolyan nyomokban magamra ismerős beállítottsággal. No persze nem a párkapcsolatai, hanem sokkal inkább a "keresem a helyem és a nekem kiosztott igazam" miatt.

Alvy tévelyeg, még ha nem is olyan látványosan nyíltan. Véleménye van mindenről és mindenkiről, és próbálja ezeket a megszilárdult benyomásokat a saját világlátásában elhelyezni. Lezseren szólva filozofálgat, de őszintén nézve ez több ennél. Próbálja a világot felfogni, élni benne. Most mondjam azt, hogy mindannyian - a tőlünk telhető módon és mértékben - ugyanezt tesszük...?

Szóval, még ha kicsit furcsának is tűnik a szemnek-fülnek az Annie Hall, akkor is rávilágít arra, amelyek mindannyian vagyunk, vagy szeretnénk lenni. Háromnál több dimenzióban jeleníti meg magát a bizonytalan, neurotikus, cinikus, kétkedő, útkereső személyiséget. És ezt Woody Allen-nél jobban senki nem tudja produkálni.

(The Chronicles of Narnia - The Lion, the Witch and the Wardrobe)

amerikai, 2005. 143 perc

rendező: Andrew Adamson

Vagy-vagy. Két eset lehetséges: vagy tényleg fejbekólintott, hogy elmúltam 30, miáltal teljesen kiestem a mesék birodalmából, vagy tényleg oltári nagy baromság a Narnia krónikái. Jó, itt azért megjegyzendő, hogy nálam a Harry Potter a csúcs, de ez nem mentség semmire! Mert ez az oroszlán-ruhásszekrény-boszorkány-izé nagyon-nagyon távol áll a számomra fogyasztható meséktől. Sőt, egyenesen dühített, amikor néztem.

Mert például az Óz, a Végtelen történet vagy a már említett Harry Potter (hogy eltérő műfajokat-stílusokat mondjak) igazi mesék. Gyerekeknek szólnak felnőtt hitelességgel, még ha e kettő anakronisztikusnak, egymást kizárónak is hangzik. Ellenben a Narniával, amely ugyan a gyermeki képzelőerőre, mesés-elképzelt világra épít, mégis roppant badarságokkal, idegesítő klisékkel működve. Híján van az érzelmeknek, a fordulatoknak, a "gyerekségeknek". Számomra teljesen idegenül, egy felnőtt nem értő szemszögéből kerülünk a sodrásmentes történetbe, ezáltal végig kívül is maradva belőle.

Innen-onnan ötleteket lop, amelyekről tévesen hiszi, hogy a gyermeki mesék kellékei. Pedig marhára nem. Úgy téved, hogy az már döbbenetes! Például, amikor sor került a csatajelenetekre, egy (jó hosszú) pillanatig azt hittem, a 300 című, felnőtteknek szóló, korhatáros filmet látom. Felháborító!

Pedig ígéretesen indul, jó a felvezető sztori, érzelmekre méltán ható a kezdet, hogy aztán a szekrénybe lépve egy elhibázott mesevilágba cseppentsen. Se fordulatok, se gyermeki látásmód, se átélhető érzelmek. Semmi. Képek, csikorgó jelenetek, idegesítő és hiteltelen karakterek (nem látszik a boszorkány gonoszsága, nem látszik az oroszlán igazságos-lenyűgöző ereje), béna-ostoba befejezés, emlékmegőrző csattanó nélkül. Hát ki akar - akár gyermekként, akár felnőttként - ebbe a világba belépni? Mert én ugyan nem!

Szóval nem tudom, én vagyok-e 30 vagy a Narnia nem igazi mese? De azt hiszem, mind a kettő igaz.

(Barefoot in the Park)

amerikai, 1967. 102 perc

rendező: Gene Saks

Nagyon bájos kis film. Bájos benne a gyönyörű hebrencs Jane Fonda és bájosan merev benne Robert Redford, aki kivételesen nem sármos magabiztosságával hódít. Olyan kortalan vígjáték ez, 1967-ben készült, de máig élvezhető, mivel nem kor(szak)hoz, nem stílushoz, nem divathoz, nem attitűdhöz kötött.

Színpadi szituációs komédia az egész, itt-ott megtűzdelve a házasélet valódi problémáival, de a csináltság bántó művisége nélkül. Talán ezért tetszik nekem annyira. Mert nem ráerőszakolós humorral operál, hanem a hihetőség filmfalai között marad.

Érdekes, mennyire szürkén csillog benne a nagy Redford! Persze pályája elején járt még akkor, háta mögött szinte csupán sorozatszerepekkel. Mégis mekkora sztár lett belőle. Hm, hm. A klasszikus, máig ható Hollywoodi casting-rendszer: csinos pofi, sármos arc, szőke haj, csábító tekintet. Ugye, hogy az idők nem változnak?

(Yogen)

japán, 2004. 95 perc

rendező: Norio Tsuruta

Ez most egy japán film. Horrornak van ugyan kikiáltva, de inkább valamilyen misztikus thriller. (Hú, de nem szeretem ezeket a gagyi kategóriákat.)

Thriller, nem thriller, szerintem meglehetősen unalmas. A téma nem (lenne) az, a megvalósítás viszont rendesen csikorog. Nem járja teljesen körbe a felfedezésre várót, ugyanakkor az érzésekre helyezett hangsúly sem tör át a képernyőn. Az egész súlytalan, na! Felvillan a filmben a japán horrorokra jellemző jegyek többsége, de csak amolyan mutatóban, erőtlenül, néhol indokolatlanul. Valószínűleg a pénzre ment ki az egész, nem a maradandó elgondolkodtatásra. Brrr, nagyon nem szeretem az ilyet!

Pedig lenne min töprengeni. A felvetés, az újságpapírba csomagolt jövőbelátás (amely az emberi előérzet materializálódása) figyelemre méltó teória. Ebből következően a jövő megváltoztatása még érdekesebb. Kár, hogy a Yogen csak a felszínen kapirgál. Nem azt mondom, hogy szájunkba kellene rágni a különféle hipotéziseket, de legalább erősebben koncentrálna a megfejtésükre / megmagyarázásukra a film. De sajnos nem.

Pusztán fogtak egy pénzcsináló alapötletet, és nem töltötték meg tartalommal. Pedig nagyon is lett volna hogy. Kár érte. De azért reggel kissé félve nyitottam ki az újságot...