(Idegölő)

magyar, 2006. 90 perc

rendező: Fonyó Gergely

Könnyed esti kikapcsolódás? Habpillén szórakoztató poénok? Szelíd helyzetkomikum? Na nem! A frappánsan kreatív című Idegölő minden, csak nem ez! Mi minden? Egy olyan értelmetlen pénznyelő, amelyben nem az fáj a legjobban, hogy bugyuta, mint a kereskedelmi tévés "vígjátékok", hanem hogy komolyan szórakoztatásra szánták.

Az ember esze megáll, mit képzelnek egyesek! Filmesnek merik nevezni magukat, és olyan silány mocskot vágnak az ember pofájába, hogy a jóérzés kifordítja a belünket. Nem kell messze mennem, hogy hasonszőrű szemeteket tudjak sorolni: Csudafilm; Tibor vagyok, de hódítani akarok... stb. Vajon mikor lesz már ennek vége? Annak, hogy méla baromnak nézik az individuumot, és azt képzelik, a szórakoztatás kimerül egy rosszul időzített fingásban vagy hugyozásban? Vagy ez még csak a kezdet?

Szegény Gesztesi Károly - akit pedig meglehetősen bírok - úgy szenved az Idegölőben, hogy azt már tényleg fáj látni! Egyszerűen lerí róla, hogy nem érti, mi a fészkes fenét keres az ostoba kulisszák és a debil, viccnek szánt hörgések között. Erejéből (motivációjából) csak arra telik, hogy minimális mozdulatokkal és gesztikulációkkal élve káromkodjon egy jót. Lehet, hogy vágyott már végre egy valóban kiérdemelt főszerepre, de hogy erre? Mert ez a film kis túlzással majdnem mindennek az alja. (Persze tudjuk azt is, hogy mindig van lejjebb...)

Azért végignéztem, nehogy abba a hibába essek, hogy jogtalanul pocskondiázok. De így igenis joggal hányom a "jópofa" vígjáték kreálók szemére, hogy jobban tennék, ha a döbbenetesen ostoba silányságaikat megtartanák maguknak! Ha több úgysem telik tőlük! Hogy a fene essen beléjük!

(Bad Guy)

dél-koreai, 2001. 100 perc

rendező: Kim Ki-duk

Mindenféleképpen Kim Ki -duk a kedvenc ázsiai rendezőm. Na jó, őszintén szólva rajta kívül nem is sokat ismerek, pedig jónéhány filmet láttam már, amely erről a kontinensről származott (kínai, japán, dél-koreai, thaiföldi). Ki-duk mellett számomra sokminden szól, amely közülük viszi a pálmát az, hogy eme dél-koreai rendező alkotásai mondanivalójának ereje van.

A 2001-es Nabbeun namja-ról (hivatalos angol címe Bad Guy) igazság szerint 4 napja hallottam először. Kíváncsi voltam rá, hát gyorsan megnéztem, az "eredmény" pedig elborzasztott. Jó, a téma maga ab ovo szörnyűséges és kegyetlen, de nem ez az, amely így felkavart. Hanem a százféleképpen értelmezhetőség lehetősége. Erre gondoltam, amikor azt írtam, hogy számomra Ki-duk legfőbb erénye filmjei mondanivalójának ereje.

Ez az Erő mindig más: hol mélység, hol sokrétűség, hol emelkedettség, hol talány. Meg még ezerféle más alakot képes ölteni. Jelen esetben kedvenc Kim-em szélsőségeket ütköztet. A durvaságot szembeállítja a gyengédséggel. A hazugságot az őszinteséggel. A kegyetlenséget az óvatossággal. A szépséget a rondasággal. A szembeállítás pedig nem két objektum/matéria/személyiség között történik, hanem egyetlen léleken belül. A Bad Guy-ban a férfi a főhős, a sokat szenvedett és tönkretett nő csupán az eszköz a férfiben zajló, antagonisztikus harc prezentálásához. Legalábbis egy olvasat szerint, mivel Ki-duk ebben a filmjében nemhogy erőszakkal, hanem sehogy sem irányít egyetlen megoldás felé bennünket. A Bad Guy értelmezhetősége nyitottabb már nem is lehetne.

Könnyen kérdezhető, akkor most mi is a film vége? Hogy élte túl a halálos szúrást a férfi? Hogyan került a képre a nő saját maga? Szerintem ez az egész valami időcsapda-szerűség, vagy párhuzamosság. És szerintem úgy lehettek a film végén együtt, hogy mindketten meghaltak. De akkor hogyan képesek érintkezni a létező világ létező személyeivel? Talán rosszul értelmeztem valamit, vagy talán magát a világot értelmezzük rosszul mindannyian?

Az egyértelmű, hogy Ki-duk itt is szimbólumok sokaságával magyaráz. Ott volt a tükör, amelyet a nő bezúzott; ott volt a halálbüntetés, amelyet a férfi rejtélyesen megúszott; ott voltak a széttépett képek, amelyeknek mozaikja aztán újra összeállt. A választ mindig nekünk kell látnunk, és könnyen lehet, annyiféle választ látunk, ahányféleképpen nézzük. Remélem, mindnyájunknak van szeme hozzá.

A következő Kim Ki-duk film, amelyet majd megnézek, a Shi gan (Time) lesz. Kíváncsi vagyok. És készülök rá. Remélem, a (meg)látásom nem fog cserben hagyni. Csak akkor is lássak valamit!

(300)

amerikai, 2007. 117 perc

rendező: Zack Snyder

Kegyetlen. Barbár. Vértől iszamos. Kíméletlen. Heroikus. Felemelő. Dicsőítő. Háromszáz jelző is kevés lenne hozzá. "Megtiszteltetés, hogy melletted halhatok meg. Nekem pedig megtiszteltetés, hogy melletted élhettem." Kvintesszencia.

A 300-ban van valami olyasmi, amit mi, a XXI. század emberei már nem értünk. Roppant sajnálatos és szomorú ez. Mert bár a spártai attitűd vagy életstílus vagy filozófia vagy ösztön - vagy nevezhetjük akárhogy - időnként még előbukkan valahonnan a zavaros mélyből, nem itatja át lényünket. Persze - lehetne mondani -, így van ez jól, hiszen túlnőttünk a barbárságon, de gondoljunk csak bele!

Vajon a szabadságvágy, a szigorú törvények szerinti lét, az azonosak közti egyenlőség, a gyermekek-asszonyok mindenen túli védelme, az öregek tisztelete, az igazságosságba vetett hit, a nemes erkölcs jelentené a barbárságot? Mert a film szerint ez volt maga Spárta, ezért harcoltak és haltak meg Xerxész kegyetlen hordái által.

Szóval hogy is van ez? A ma emberében ezek a fogalmak csak halványan pislognak már, s amit mindebből látunk, az sajnálatos módon csakis a kegyetlenség, a kíméletlenség. Pont nem a lényeg. Fűzzem tovább?

Gyerekként biztos, hogy minden fiú szeretne Leonidász lenni. Vajon ez a vágy csupán kisfiús férfiideál, harci téveszme, hősies kalandkívánás, avagy valami sokkal mélyebb és ősibb? Mert mi van akkor, ha a gyerekek génjeiben még aktív az a szellemiség, amely az egykori Spárta kultúráját (!) jellemezte, s amely felnőtté érve az ösztönök elnyomott mélyére kerül? Van ember, aki merne emellett, vagy éppen ez ellen lándzsát törni?

Mennyivel egyszerűbb dolga volt Leonidász 300 főt számláló seregének. Nekik nem kellett lándzsát törniük, csakcsupán biztos kézzel hajítaniuk. Azért, amiben hittek és amit védelmezni akartak. Mindenáron.

Ma miért lennénk képesek megtenni mindezt? Jó kérdés, hiteles válasz(ok) nélkül.

(Shine)

ausztrál, 1996. 101 perc

rendező: Scott Hicks

Csodálatos. Csodálatos film. Na ezt nem untam egy cseppet sem! A lélegzetelállító zongorafutamok pedig eszembe juttatták egyik kedvenc hősömet, Ezerkilencszázt. De nem csak ezt a párhuzamot véltem felfedezni a Ragyogj! és Az óceánjáró zongorista legendája főszereplő alakjai között. Hanem egy olyan valamit, melyhez (szerintem) minden lélek kitörölhetetlenül ragaszkodik, akkor is, ha éppen a reciproka igaz rá. A magányt.

A született zongoratehetség David végig magányos. Ugyan a film ezt az oldalát töredék benyomások erejéig villantja csak meg, de nálam vezérfonalként futott. És nem belülről, hanem kívülről. David végig magányos: akkor is, ha a családjával van, akkor is, ha a zongorával van, akkor is, ha a zenéjével van. Sőt, ezek még csak ráerősítenek egyedüllétére! Hiszen csodabogár, naná, hogy társtalannak érzi magát. Se kézzelfogható, se spirituális értelemben nincs senkije. Csak a néző-hallgató. De ő ezt nem érzi, nem érezheti. Gonosz dolog!

Geoffrey Rush és Armin Mueller-Stahl akkorát játszanak, hogy az ember beleborzong. A két öreg. (Na jó, Rush - mint számomra kiderült - meglepően fiatal, még apám is idősebb nála.) Élmény volt őket nézni, szereztek egy fájdalommentesebb estét, legalábbis tompították kínzó és szánalmas torokfájásomat, ágyban hentergésemet. De épp a magány-attitűd miatt dühített kicsit a film vége, mivel nem illett bele az elképzelésembe. Az érzéseimbe. A művészet ugyanis egyedülálló dolog, a szó szerinti értelemben véve. Aki művész, egyedül áll. Minden síkon, minden dimenzióban. Boldogság nem fertőzheti meg. Nem szabad, hogy megfertőzze!

Még jó, hogy én nem vagyok művész. Bár lennék az! Vállalnám a velejáróit. Van, aki velem tartana? Jó éjszakát zongora.

(My Summer of Love)

angol, 2004. 83 perc

rendező: Pawel Pawlikowski

Kicsit untam a filmet, pedig értettem, miről szól. Komolyan és érzékletesen mesélt a felnőttléc (vagy lehet lét is) magasságában táncoló kétségbeesésről. Na jó, nem szó szerinti kétségbeesésről, hanem inkább annak eldöntése alaktalanságáról, milyen is a világ.

Olyan-e, ahogyan látjuk, tapasztaljuk, érzékeljük, vagy ezek a szeletek helyzetünkből adódóan determinikusak? Tudunk-e változtatni rajtuk, befolyásolni képesek vagyunk-e, a magunk örömére formálhatjuk-e. Abban a korban plaszticiv minden, de főként magunk. Azaz dehogyis! Mi merevebb: a készen (?) kapott világ, vagy az érző-lélegző individuum?

Az egyik lány biztosan kapaszkodott Nietzschébe, Freudba, ám én mégis a másikkal szimpatizáltam. Nem kellenek mások eszméi, ha meg akarjuk ismerni, tudni és irányítani a világot - haladjunk a saját elképzeléseink útján! Csak nem befolyásolni, kérem szépen! Különben nem én leszek a világban, hanem egy másban egy valaki. Zavaros? Akár a világ.

Naszóval Szerelmem nyara. Azért kár, hogy untam...