(Shine)

ausztrál, 1996. 101 perc

rendező: Scott Hicks

Csodálatos. Csodálatos film. Na ezt nem untam egy cseppet sem! A lélegzetelállító zongorafutamok pedig eszembe juttatták egyik kedvenc hősömet, Ezerkilencszázt. De nem csak ezt a párhuzamot véltem felfedezni a Ragyogj! és Az óceánjáró zongorista legendája főszereplő alakjai között. Hanem egy olyan valamit, melyhez (szerintem) minden lélek kitörölhetetlenül ragaszkodik, akkor is, ha éppen a reciproka igaz rá. A magányt.

A született zongoratehetség David végig magányos. Ugyan a film ezt az oldalát töredék benyomások erejéig villantja csak meg, de nálam vezérfonalként futott. És nem belülről, hanem kívülről. David végig magányos: akkor is, ha a családjával van, akkor is, ha a zongorával van, akkor is, ha a zenéjével van. Sőt, ezek még csak ráerősítenek egyedüllétére! Hiszen csodabogár, naná, hogy társtalannak érzi magát. Se kézzelfogható, se spirituális értelemben nincs senkije. Csak a néző-hallgató. De ő ezt nem érzi, nem érezheti. Gonosz dolog!

Geoffrey Rush és Armin Mueller-Stahl akkorát játszanak, hogy az ember beleborzong. A két öreg. (Na jó, Rush - mint számomra kiderült - meglepően fiatal, még apám is idősebb nála.) Élmény volt őket nézni, szereztek egy fájdalommentesebb estét, legalábbis tompították kínzó és szánalmas torokfájásomat, ágyban hentergésemet. De épp a magány-attitűd miatt dühített kicsit a film vége, mivel nem illett bele az elképzelésembe. Az érzéseimbe. A művészet ugyanis egyedülálló dolog, a szó szerinti értelemben véve. Aki művész, egyedül áll. Minden síkon, minden dimenzióban. Boldogság nem fertőzheti meg. Nem szabad, hogy megfertőzze!

Még jó, hogy én nem vagyok művész. Bár lennék az! Vállalnám a velejáróit. Van, aki velem tartana? Jó éjszakát zongora.