(300)

amerikai, 2007. 117 perc

rendező: Zack Snyder

Kegyetlen. Barbár. Vértől iszamos. Kíméletlen. Heroikus. Felemelő. Dicsőítő. Háromszáz jelző is kevés lenne hozzá. "Megtiszteltetés, hogy melletted halhatok meg. Nekem pedig megtiszteltetés, hogy melletted élhettem." Kvintesszencia.

A 300-ban van valami olyasmi, amit mi, a XXI. század emberei már nem értünk. Roppant sajnálatos és szomorú ez. Mert bár a spártai attitűd vagy életstílus vagy filozófia vagy ösztön - vagy nevezhetjük akárhogy - időnként még előbukkan valahonnan a zavaros mélyből, nem itatja át lényünket. Persze - lehetne mondani -, így van ez jól, hiszen túlnőttünk a barbárságon, de gondoljunk csak bele!

Vajon a szabadságvágy, a szigorú törvények szerinti lét, az azonosak közti egyenlőség, a gyermekek-asszonyok mindenen túli védelme, az öregek tisztelete, az igazságosságba vetett hit, a nemes erkölcs jelentené a barbárságot? Mert a film szerint ez volt maga Spárta, ezért harcoltak és haltak meg Xerxész kegyetlen hordái által.

Szóval hogy is van ez? A ma emberében ezek a fogalmak csak halványan pislognak már, s amit mindebből látunk, az sajnálatos módon csakis a kegyetlenség, a kíméletlenség. Pont nem a lényeg. Fűzzem tovább?

Gyerekként biztos, hogy minden fiú szeretne Leonidász lenni. Vajon ez a vágy csupán kisfiús férfiideál, harci téveszme, hősies kalandkívánás, avagy valami sokkal mélyebb és ősibb? Mert mi van akkor, ha a gyerekek génjeiben még aktív az a szellemiség, amely az egykori Spárta kultúráját (!) jellemezte, s amely felnőtté érve az ösztönök elnyomott mélyére kerül? Van ember, aki merne emellett, vagy éppen ez ellen lándzsát törni?

Mennyivel egyszerűbb dolga volt Leonidász 300 főt számláló seregének. Nekik nem kellett lándzsát törniük, csakcsupán biztos kézzel hajítaniuk. Azért, amiben hittek és amit védelmezni akartak. Mindenáron.

Ma miért lennénk képesek megtenni mindezt? Jó kérdés, hiteles válasz(ok) nélkül.