(Annie Hall)

amerikai, 1977. 93 perc

rendező: Woody Allen

Woody Allen-ben azt szeretem, amit egy igazi értelmiségi szerethet benne. A paranoiáját, a fóbiáit, a hipochondriáját, a cinizmusát, a folytonos elégedetlenségét. A "nem találom a helyem az életben"-attitűdjét. Mert ezek mind annyira én is vagyok, vagy lenni szeretnék.

Woody Allen filmjeiben nincsen lehetetlen és nincsen félelmetes. Kötöttségeik ellenére akkora szabadságban élnek a főhősök, amely a végletekig irigylésre méltó. Barátságos és egyben neurotikus világ ez, de hát nem ez a valóság?

Az Annie Hall modern, értelmiségi párkapcsolat-dráma. Legalábbis szűken tekintve. Tágabban maga az élet, de - azt hiszem - ezzel csak közhelyeket köpködök. Alvy Singer (Woody Allen) nagyon szerethető figura, nekem amolyan nyomokban magamra ismerős beállítottsággal. No persze nem a párkapcsolatai, hanem sokkal inkább a "keresem a helyem és a nekem kiosztott igazam" miatt.

Alvy tévelyeg, még ha nem is olyan látványosan nyíltan. Véleménye van mindenről és mindenkiről, és próbálja ezeket a megszilárdult benyomásokat a saját világlátásában elhelyezni. Lezseren szólva filozofálgat, de őszintén nézve ez több ennél. Próbálja a világot felfogni, élni benne. Most mondjam azt, hogy mindannyian - a tőlünk telhető módon és mértékben - ugyanezt tesszük...?

Szóval, még ha kicsit furcsának is tűnik a szemnek-fülnek az Annie Hall, akkor is rávilágít arra, amelyek mindannyian vagyunk, vagy szeretnénk lenni. Háromnál több dimenzióban jeleníti meg magát a bizonytalan, neurotikus, cinikus, kétkedő, útkereső személyiséget. És ezt Woody Allen-nél jobban senki nem tudja produkálni.