(Hannah and Her Sisters)

amerikai, 1986. 103 perc

rendező: Woody Allen

Megint Woody Allen. Nem baj. Őt szeretjük. Legalábbis a régi vágású (mármint stílusú), mereven rá jellemző filmjeit. Bár mielőtt még baj lenne, leszállok a többes számról, és csak a magam nevében folytatom.

Woody '86-os filmjében (érdekes, én régebbinek saccoltam) a sokszorosan elismert, díjnyertes (milyen furcsa), fóbiáktól nyüzsgő atmoszférát vesézi. A szokásos kulisszák (értelmiségi lét, életcélkeresés, szélsőséges idegbaj, boldogság utáni - megfoghatatlan/kiolthatatlan - vágy) között "vergődünk"; élcesen, odamondogatóan, valósan. Remek! Nemigen vezet 'A' pontból 'B'-be, de nála, ezekben a filmjeiben nem is ez a lényeg. Alakul ugyan a történet, de nálam folyton olyan érzéssel csapódnak le a történések, mintha a folyton állandó körül polemizálnának. De nekem ez tetszik igazán!

Én azt szeretem benne, hogy nem szolgál tálcán erkölcsi tanulsággal, nem okít-magyaráz-rág fülbe; maga a történet az indukáló gondolati síkon, nem pedig ő maga. Illetve dehogynem ő maga, mégsem beszél és mond és érez helyettünk. Ránk hagyja az egészet, miközben ő a háttérben kábán, neurotikusan-cinikusan, hipochondersége teljes tudatában kóvályog.

A Hannah és nővérei epizodikussága ellenére feszes történettel szolgál. Az egyes fejezetek kimondottan jó zökkenők arra, hogy átlássuk az élet fontos és/vagy jelentős pillanatait. Amiket ott és akkor kell megélni, és úgy és olyannyira. Woody tudja ezt, nagyon jól tudja. Nem véletlen, ha malíciózusan mosolyog a kulisszák között jártában-keltében.