(angol, 1992. 101 perc
rendező: Kenneth Branagh
Az első hallásra ostobának tűnő cím egy tragikomikus Kenneth Branagh filmet takar 1992-ből. Láttam már nemegyszer, de most újra elővettem. A magam és valaki más kedvéért főleg.
A Szilveszteri durranások lehetne komédia, de annál sokkal mélyebb. Lehetne dráma, de annál sokkal összetettebb. Lehetne amerikai fellengzős, de szerencsére tolakodásmentes brit. Nagy kedvencem, mert nem takargat cukormázzal, nem száműz a tabuk világába valós problémákat, és csak óvatosan gömbölyíti esztétikusra az összetevőket. Ettől válik hitelessé, egyszersmind keserédessé. A gyászoson innen, de a szomorún túl. Kiegyensúlyoz. Ad is, vesz is el, de mindenekelőtt meghagy. A remény hitében.
Kenneth Branaghot ismerjük, tudjuk, hogy ért a rendezéshez. Szerintem ugyan nem kiemelkedő színész, annak ellenére sem, hogy tagja volt a kitűnő nevű Royal Shakespeare Company társulatának. De rendezni szerintem nagyon tud. "Puhán" nyúl úgy a karakterekhez, mint a történethez. Nem erőszakosan kéznyomot hagyóan, hanem engedően: mind a sztori, mind a figurák hadd keljenek életre úgy, ahogyan az összhatás (maga a film) megköveteli. Ettől válik ez az eredetiben 'Peter barátai' történet könnyű, ámde kútmély "mesévé", amely magával ragadja a nézőt, érzelmek átélésére és az életről való elgondolkodásra késztet.
Szemünknek-szívünknek kedves és elutasító karakterek kelnek életre a kastély falai között, hogy színvonalas, összeálló és kiegyensúlyozott történetben lépjenek egymással kölcsönhatásba, hassanak a másikra. A nívós színészi játék és szereplőválogatás pedig még olyan meglepetéseket is tartogat nekünk, mint a Vera Drake-kel világhírűvé váló Imelda Staunton feltűnése, vagy mint a (később) bottal bicegő Dr. House, alias Hugh Laurie gitár-zongorajáték-dalolászása.
A Szilveszteri durranásokat meg kell nézni, és nem is csak egyszer, mivel életünk nehezebb-könnyebb momentumai is vissza-visszatérnek. És ha ezek az ismétlődések Peter kastélyában, barátai körében érnek el engem, bátran állok eléjük!
