(angol, 2006. 92 perc
rendező: Richard Eyre
Judi Dench egy "állat"! (Bocsánat, de én tudom, hogy értem!) Egyszerűen nem igaz ez a nő. Valami zseniális színésznő! Olyan összetett karaktereket képes megformálni, hogy a néző csak megsejtheti a mélységei(ke)t. Az Egy botrány részleteiben sincs ez másképp.
Ebben a filmben semmi nem az, aminek látszik. Illetve minden az, csak mégis máshogy. Percről percre változik, ki a perverz pszichopata és ki a normális. Bár tartok tőle, a normális jelzőt egyetlen karakterre sem húzhatjuk rá. Az egész film úgy morbid, ahogy van. Zavarbaejtően frucsa minden és mindenki, a néző nem tudja hová tenni a történéseket a saját jól (vagy nem jól) fejlett erkölcsiségében.
Például baromi frucsa volt, hogy a rejtve maradt vagy éppen felfedett motivációk természetellenesen összezavartak. Először Sheba (a fiatal tanárnő) volt a negatív hős, Barbara (az idős, konzervatív tanárnő) a pozitív, aztán a film felénél ez az egész a feje tetejére állt, megfordult, majd végül azt a következtetést vonhattam le, hogy mindketten betegek. (Ezen a "diagnózison" szakértők marakodhatnak, mit is jelent pontosan.)
Éppen ezért tartom elhibázottnak a befejezést! Szerintem az lett volna a helytálló, ha mindezek után ők ketten együtt maradnak saját kis erkölcsi megingásaikban-torzultságukban. A filmbeli vég egy átlag-thriller befejezését vetítette, amely sosem áll jól: túl művi, túl csinált, túl elcsépelt. Bár az is igaz, ha úgy nézzük, hogy az Egy botrány részletei nem mélyreható dráma, hanem egy keményvonalas pszicho-thriller, más nem is lehetne a befejezése. De nekem akkor sem tetszett!
Judi Dench akkor is egy "állat"! Mert nem emberi, amit művel. Úgy játszik, hogy azt nem nevezhetjük színjátszásnak! Az maga a totális beleélés (nem átélés), valóság. Annyira ijesztő, amennyire csak a nem-fikció lehet. És én ezért nagyon imádom őt! Isten ments, hogy a karjai közé kerüljek. Bőven elég, ha "csak" látom. Vagy érzem.
