(angol, 2006. 121 perc
rendező: Kevin Macdonald
Mikor először hallottam ezt a címet, azonnal elvetettem az ötletet, hogy esetleg érdekelhet engem ez a film. Miért is? Én valahogy ódzkodom az ilyen nagy történelmi léptékű filmektől, mint pl. A rettenthetetlen, a Trója és így tovább. Egyszerűen nem érdekelnek. Akkor még nem tudtam, hogy ez más, de Forest Whitaker Oscar-ja azért gondolkodóba ejtett, és végül úgy döntöttem, bevállalom Az utolsó skót királyt.
Nos, tényleg egészen mást kaptam, mint amit vártam! Kétféle értelemben is. Az ugandai hatalmi harcokról szóló film ugyanis nem egy középkorban játszódó eposz, hanem valami hasonló, mint például a Hotel Ruanda. Az nekem nagyon nem jött be, de erről bővebben később. Ez itt - Az utolsó skót király - szerintem nem egészen találja a helyét. Két part között próbál egyensúlyozni: az egyik a politikai krimi, a másik pedig a lélektani thriller. Az egyik túlzottan sémaszerű, a másik pedig kiforratlan, pedig lehetőségekkel telített. Így összességében nálam nem éri el azt, amiért létrejött.
Emiatt meglehetősen dühös is voltam. Mert Forest Whitaker jó, nagyon jó: furcsa, egyszerre kétszínű-gyerekes-tudathasadásos énjével döbbenetesen hitelesen játszik, ugyanakkor a történet fő iránya lett lebutítva. Ahelyett, hogy egy végletekig feszített lélektani párbajt látnánk, ahol a két világnézet, a két személyiség, a két attitűd csapna össze, egyik próbálná lebírni (megváltoztatni, behódítani) a másikat, valahol az egész rossz irányba fordul. Az így kiszélesített történet már nem bír akkora erővel, mintha az egyének között-benne harsogna.
Ugyanezt láttam a Hotel Ruandánál is, ahol a történet epikus jellege miatt hiteltelen, túlzottan mesterséges, beavatkozó. Itt, a Skót királyban, ez hála isten nem olyan rettenetesen művi, ugyanakkor szintúgy kívülrekeszt. Csak mesél, de nem enged átélést, kevés a fogódzó az azonosuláshoz. Ha tisztán az ugandai diktátor és a skót orvos között játszódna, iszonyatos frusztrációt, feszültséget hordozhatna, amely szétfeszítené a vásznat. Kevesebb klisét, megszokott, népmesei fordulatot látnánk, és szabad döntést hozhatnánk, ugyan melyik fél beállítottsága lehet a valódibb. Az igazsághoz közelállóbb. A megérthetőbb. És így tovább.
Úgyhogy csupán Forest Whitakernek gratulálhatok, aki a Szellemkutya után újabb zseniális játékot mutat be! A történet miatt pedig fájjon másnak a feje! Még ha az a fej a valóság nyakán ül is.
