(Next)

amerikai, 2007. 96 perc

rendező: Lee Tamahori

Sokszor van olyan, hogy egy film kapcsán vegyes érzelmek keringenek az emberben. Itt most nem arra gondolok, hogy az adott film sok szempontból tetszik, más részeivel azonban nem értek egyet, hanem hogy csak én látom így vagy úgy? A Next című filmmel is így vagyok. Mert ha megnézem a bevételi adatait, 70 milliós gyártási költsége ellenére nyomorult 18 milliót tudott csak összekalapozni az USA-ban, és értékelése is megragadt 62%-nál. Na ilyenkor ötlik fel bennem, hogy én valamit nem jól látok. Ugyanis a Next nekem nagyon tetszett!

Szerintem Nicolas Cage-t nem lehet nem szeretni. Nagyon szimpatikus a fickó, ránézésre is, és szinte mindig jól választ filmeket (most a World Trade Center címűt inkább hagyjuk...). Na meg persze jól is játszik bennük! Oké, egy akciófilm esetében nem sokszor beszélhetünk igazi színészkedésről, de ha komolyabbról van szó, máris találunk egy Oscar-t a vitrinében. Egyszóval én nagyon kedvelem őt!

És nagyon kedvelem azt, ha a történet az idővel játszik, az időt használja fel fő mozgatórugóként, témaként. Csak három kedvencet/zseniálisat említek, jó? Idétlen időkig, Memento, és a 24 című sorozat. Mivel hétköznapi életünkben minden lépésünket az idő irányítja, valószínűleg könnyen hajlunk a misztifikálására. Kiismerhetetlensége, befolyásolhatatlansága okán valamilyen szinten tartunk tőle, ezért ajánlkozik mindig jó témaként. A Next története is köré épül, méghozzá a részleges jövőbelátás képességét véve alapul. Ez roppant izgalmas, filozofikus gondolkodásra serkentő terület, ezért a felütés alapból remek.

És a folytatás is. Korrektül van kidolgozva a történet, engem annyira magával ragadott, hogy nem volt pofám logikai hibákat keresni benne (pedig biztosan vannak). Minek rontsam a saját szórakozásomat, nem igaz? (Ezt mintha már egy korábbi bejegyzésben említettem volna...) Tetszettek az ütközőpontok, tetszett az az állapot, ahol a magányos (igen, magányos!) főhős két tűz közé ékelődik (gonoszok és FBI), valamint tetszett a létező drámaiság is. A szerelmi szálról már nem is beszélve, amely véleményem szerint roppant intim, óvatos, tolakodásmentes, emiatt a film műfaji keretei között hihető.

Két gyengeség azért mindenképpen megemlíthető. A végső csavar vagy fordulat (ki-ki nevezze a neki szimpatikusabbnak) nekem kissé manipulatívnak tűnik. Ezen mindig azt értem, hogy túlontúl "egyszerű" megoldás. Amolyan "Na ebből a galibából hogy mászunk ki? Hm, legyen az egész álom vagy képzelgés, és kezdjük előről, nem beleszaladva ugyanebbe a hibába!". Nem tudom, mennyire érthető, a lényeg, hogy én tudom, miről beszélek. A másik problémám pedig Nic Cage karaktere, aki a döntő "ütközetnél" kiscserkészből hirtelen, ripsz-ropsz veteránná válik, totálisan sikeresen irányítva az akciót (a mátrixos, golyó előli "elhajlásokat" most inkább hagyjuk). Ezt valószínűleg a nézőre gyakorolt hatás elérése követelte meg. Én mégis úgy érzem, a két említett "túlkapás" sem ront sokat a film élvezeti értékén, sőt! Elvégre - ne feledjük - akciófilmmel, és mint ilyen, totális fikcióval van dolgunk!

Ami pedig még pluszban is pozitívan nyom nálam a latban, hogy új kis kedvencet találtam magamnak Jessica Biel személyében. (Szegény Julianne Moore ezúttal kiesett a pikszisből, olyan szürke szerepet szabtak rá.) Egyszerűen elvarázsolt ez a lány angyali mosolyával, bájos nézésével, csábos lényével. Jó, jó, hát én is férfiből vagyok! Egyszóval erőteljes kisugárzást éreztem felőle a filmben, amely hozzám is elért. (Úgyhogy nem is kell az az atomrobbanás, ha sugárzást akar a férfinéző...)

Szóval nekem rendesen működött a Next, elérte hatását: képes voltam izgulni, meghatódni, csodálkozva bámulni, ahogyan azt egy ilyen műfajnál kell. De azért az szerintem komolyan elgondolkodtató, hogy az amerikaiak mostanában egyre többször fenyegetnek atomrobbantással a vásznon (Next, 24 c. sorozat, Jericho c. sorozat). Vajon miért?